Arany János és családjának képe

Nemcsak egyik legjellemzőbb képe a nagy tettének, de a meleg, benső családiasság csak úgy sugárzik belőle. Eredetije Széll Kálmán nyugalmazott esperes és szalontai volt református pap birtokában van. Sikerült másolata a nagyszalontai Csonka-toronyban, az Arany-múzeumban látható Széll Kálmán gondoskodása folytán.

Arany János leánya akkor már Széll Kálmán jegyese volt, egy-két nap hiányzott az esküvő idejéig, a mely Budapesten volt megtartandó az előre elhatározott terv szerint Juliska születése napján 1863-ik esztendőben, augusztus 9-én. Ez időben Arany a „Koszorú” szerkesztője volt, de a kenyéririgység, szerkesztői temérdek munkája, a közönség lanyha pártolása sehogy se kedveltették meg véle ezt az állapotot.

Már a házasság tervének felmerülésekor komolyan foglalkozott azzal a tervvel, hogy Szalontára költözik, a hol forrón szeretett leánya lakni fog és fia László is ott fog megtelepedni, mint ügyvéd vagy városi hivatalnok, a körülmények szerint.

Ősi szokás szerint Aranyné és Juliska váltig iparkodtak rábeszélni az apjukat, hogy s házasság emlékére az egész család vétesse le magát, természetesen a vőlegénynyel együtt. A nehézkes Aranynak azonban nem igen tetszett a terv, különben se örömest ült a fényképező gép elé. Így aztán, hogy a családi tanács terve sikerüljön, külső segítséget is kellett keresni.

Gyulai Pál a maga kedves disputáló módján magyarázta Aranynak, mily szükséges ez, mily kedves emléke lesz a kép a családnak. Mikor ez se sokat lendített a terven, Gyulai felesége, a vidám kedélyű Szendrey Mária, Arany Juliska barátnője czirógatta körül Arany Jánost. Ennyi nógatásnak már nem tudott ellent állani, szelid zsörtölődéssel ünneplőruhába öltözött, felhúzta a csizmát is.

Ez egyetlen csizmás képe a nagy költőnek, s a fénykép egy jómódú szalontai nemzetes úr családját mutatja be a közönségnek, a milyennek indult, a míg költői sikerei el nem vadították a szülőföldtől. ÉS épen ebben a benső, szalontaiasan családi melegségben nyilatkozik meg a kép igazi értéke. Rajta vannak Aranyék, a fia László, Juliska és a vőlegénye.


Az élet vált változandóságai azonban keresztül húzták Arany tervezgetését. Leánya, a ki apját bálványozta s a kinek vidámsága valóságos napfény volt az ő életében, 1865. deczember 28-ikán meghalt. Már ki volt szemelve a ház is a református parókia szomszédságában, a honnan a kerten át, a kis ajtón bármikor átröppenhetett volna szüleihez, de mint maga írja Arany: „évék óta sóvárgó ábrándjainak” Juliska halálával vége lett.

A Gerendaytól vásárolt sírkő, piramidal, gránit darab, „azon vidék felé elzárja előle a kilátást.” Arany e csapást sohasem heverte ki, korán megöregedett, kínos fájdalom tükröződött le arczán, még legjobb barátai is alig tudták felvidítani. Az ő fájdalmát nem enyhítette az idő, csak növekedett véle.

Juliska halálától kezdve szinte elzárkózott a világtól, még ha legjobb barátai is felkeresték, valósággal kínos zavarba jött. Főtitkári hivatalának nyüglődésével ölte az időt, évek hosszú sora alatt alig irt valami eredeti munkát, s hogy magát elfoglalja, ekkor olvasta és fordítgatta Aristophanes vígjátékait.

Csak késő öregségében csendült meg még egyszer régi ereje teljében lantja, mint az öreg Toldi Miklósé, a hősé, a ki még egyszer bámulatra ragadja hőstettével, mint Arany dalával a magyar világot, mielőtt a sir elfödné hamvait. Ez emlékek szövődnek e kép körül, a mit itten most bemutatunk a közönségnek.

Gyöngyösy László.