Az utóbbi évek során – mikor még a világháboru vihara nem söpört végig Európán – a sport az ő hódító utján eljutott a mi kaszárnyáinkba is. Nehezen ment mert a katonai vezetés a sportolást a katonasággal összeférhetetlennek találta, de a külföldi, különösen pedig a német példa megtörte a jeget és bizony mind sűrűbben hallottuk, ez és ez a hadtestparancsnok nemcsak hogy nem ellenezte,hanem parancsban megkövetelte is.

Különösen a legénységet igyekeztek a sportolásra fogni, mert a sok meggyőző példából rájöttek arra, hogy a szabadtéri sportolásnak a legénység fizikumára és szervezetére minden tekintetben különb hatása van,mint a katonai „Gellengsübung”-nak.

Nálunk természetesen még nem lehet a legénységtől olyan komoly sportolást kívánni, mint a minőt az angol, német, svéd és dán katonák produkálnak. A legénységnek ma még inkább a játékszerű sportokhoz van kedve. Ilyenről beszél képünk is,  kötélhuzósdit játszanak a legények.