A filozófia győzelme a halál és önmaga fölött...

Amint már láthattuk, a századforduló emberének nem volt könnyű dolga. Igaz ugyan, hogy az oly sok vihart kavart „polgári világrend” már megszilárdulni látszik, egyre könnyebben és magabiztosabban eligazodunk az új tudományos és technikai vívmányok és eredmények tömkelegében; viszont egyre kevésbé vagyunk otthon önmagunkban.

Az egyre racionálisabbá váló felszín alatt – bizonyos esetekben látványosan fölötte – újra és újra felbukkan az irracionalitás. Néha a misztika,néha a romantika köntösébe bújva hívogat: gyere, pihenj meg nálam!

Ha csak a hétköznapi diskurzust, mondjuk az újságok napi kínálatát átfutjuk, máris fülön csíp bennünket mindkettő és próbál a maga oldalára állítani.

Gyere, olvass statisztikát, tanulmányozd át részletesen az új gép működését, értsd meg és légy boldog ettől! Nézd meg jól a lövedékek hegyét, ugye már el tudod képzelni, hogyan hatol a húsba? Kukkants be a „műtő-terembe”, a „dühös betegek folyosójára”, a 100 éves öregasszony hajszálába! Nézd meg és uralkodj fölötte!

Elég volt? Ne félj, csak lapozz tovább – máris jön egy andalító versike az elveszett otthonról, egy történet az önfeláldozó anyáról, a poklokon átsegítő szerelemről. Olvassunk még egy kicsit a misztikus titkokról s az egyensúly helyreállt annak rendje és módja szerint.

Egyszerre vagyunk nagy feltalálók és titkokra rácsodálkozó gyermekek, a majmok kései rokonaiként körmeneteken ünnepeljük a Húsvét misztériumát – és hiába soroljuk a „világ legnagyobb találmányai” közé az útriányjelző kompaszt, nincs, ami eligazítson bennünket.

A természettudományok és a filozófia még mindig – már megint – a „végső igazságot” keresik, a mindennapi élet apró, bár korántsem elhanyagolható momentumaira már egyiknek sincs ideje.

Törvényszerű hát, hogy a kor „kitermeli magából a megoldást” (emlékeznek: ezt tette például a malátakávéval is!), azt az új irányzatot, melyet egyaránt magáénak tekint a filozófia, a szociológia és a természettudomány is. Megszületik hát a pozitivizmus, mint a legújabb tökéletes megoldás.

Lényege éppen az, hogy a tényekben, mindennapi tapasztalatainkban eligazodjunk; legyenek akár természettudományos, akár filozófai, akár társadalmi jellegűek.

Alapelve, hogy mindig az adott tényekből kell kiindulnunk és meg is kell maradnunk ezeknél következetesen. Szülőatyja, Comte eredetileg a filozófia fennhatósága alá eső kérdések esetében tartotta érvényesnek elméletét, vizsgálódásának módszerét azonban a természettudományoktól kölcsönözte.

Véleménye szerint a „jó tudós” a tényeket fogadja el, mintákba rendezi őket, majd ebből megfogalmazza a törvényt. A „jó törvény” pedig megmagyarázza a múltat, alakítja a jelent és tervezhetővé válik általa a jövő.

Ugye milyen egyszerű? Ha elfogadjuk általános elvként, a tények – látszólagos – biztonsága fölöslegessé teszi, hogy a mögöttük megbúvó okokra rákérdezzünk. Éppoly lényegtelen azon morfondírozni, hogy mi értelme egy almának vagy egy széknek, mint amilyen mellékes, hogy mi értelme a háborúnak, a halálnak vagy a világnak.

A tények kialakulásának ebben a rendszerben mindig egy másik tény az oka, nincs is értelme ennél többet „belegondolni” a dolgokba. „Mi a gravitáció és a nehézkedés? Ezt még a legnagyobb koponyák is csak úgy tudták meghatározni, hogy az egyiket a másikból magyarázták; vagy azt mondták, hogy a vonzás általános nehézkedés, vagy azt, hogy a nehézkedés a föld vonzása. Mi csak ilyen megfontolásra vagyunk képesek (…) Senki sem kívánhatja, hogy ennél többre vigyük!”- írja Comte.

Éppen erre törkedett Metschnikoff is. A tudomány és az „élet” nagy kérdéseit a tények nyelvére fordította s az egyik ténnyel megmagyarázta a másikat. Vannak például a „természetben föllelhető disharmóniák” és van az ember „ősi származása”. Ezek tények, egyik a másikkal magyarázható – a világ tehát rendben van.

Tény a „családi ösztön” alul- és a „nemi ösztön” túlfejlettsége, tény a tudomány fejlődése – az utóbbi majd megmagyarázza és ezzel aztán meg is oldja az előbbieket. A világ tehát rendben van.

Van a „halálfélelem” (ami rendkívül kényelmetlen és nem is praktikus), viszont van orvostudomány, ami majd fokozatosan „halálösztönné” alakítja ezt – s a világ megintcsak rendben van.

Ezzel a pozitív gesztussal pedig Metschnikoff (és persze a filozófia) legyőzte a halált. Hát nem erre vártunk már évezredek óta?!

(Emellett természetesen volt a poztivizmusnak sok más pozitív hozadéka is. Például megszületett a szociológia, jelentős szerepe volt a néprajz kialakulásában is. Több szempontból „rendet teremtett” a tudományok (elsősorban a társadalomtudományok) eszköztárában, stb. – ezek is tények.)

Azért egy apró szépséghibája van a dolognak, legalábbis a filozófia szempontjából. Nevezetesen, hogy a filozófia eladdig az „elméletek tudománya” volt elsősorban, vizsgálódási körébe pedig éppen azok a „végső” kérdések tartoztak, melyeket most Comte egy elegáns mozdulattal kisöpört a tudományos játéktérről.

Ha tényszerűen nézzük, a filozófia a halállal, mint fürdővízzel kiöntötte a filozófiát, mint gyermeket. (És ha a tényszerűségnél maradunk, ez szükségszerű is volt, hiszen a filozófiát hajdanán éppen a most legyőzött halálfélelem hozta világra!)

Ha jól sejtem, most arra gondolnak, hogy az emberek – egy évszázad múltán is – még mindig félnek a haláltól. És ugye ezt hajlandók akár tényként is elfogadni?

Hát igen. Elméletek és filozófiák uralkodnak és homályba vesznek, hagynak maguk után hasznos és egyenesen ártalmas maradványokat, a tények viszont – és itt most az eredeti forrást, Ovidiust idézem! – makacs dolgok.

Együtt kell velük élnünk, míg meg nem halunk.