Mi, Tollasok

Mi, tollasok, csüggedten eresztjük el fegyverünket. Nincs tehetetlenebb fegyver a miénknél. Hová legyünk, mihez fogjunk, hogy létezésünk ne tengődés, hanem élet legyen? Nem leljük helyünket ezen a világon, ahol minden megfordította képét. Anyagunk, melyből alkotni szoktunk, eszközeink, egész hivatásunk mily hitványnak tetszik. Amivel mi egész életünket eltöltjük és ami egyébkor halálos komoly dolog, az most játékos foglalkozás, s boldogok a gyermekek, kiknek a játék a legkomolyabb valóság a világon!

Olyan kor jött reánk, a milyennek elkövetkezésében nem hihettünk. Benne egyszerre megértjük azt is, ami annyiunknak érthetetlen volt mindig. Megértjük a mienkéhez hasonló korokban élt elődeinket, azokat a költőket, kik a háborúról és a hazáról daloltak s kiknek gondolatait és szavait az utánok következett hazugok annyira meghamisították. Egész valójában megértjük most Petőfit, mert ez a mi korunk Petőfi kora. Akkor is ilyen fekete volt az ég és rengett a föld. Ő is tollas volt, de kezében a toll igazi fegyverré lett, szájában a szó igazi cselekedetté, agyában gondolat igazi lendületté. Élete utolsó esztendejében költészete szóvá alakított csatazaj, küzködő seregeknek reménykedése, kétségbeesése, dübörgető szenvedélyessége.

Petőfi belérohant a háborúba. Nem gyűlölettel ment beléje, nem vért ontani, nem szabadkozni, hanem hogy sorsa intézésében maga is részt vegyen, mikor azt egyszer egy életben oly szemmelláthatóan intézik az istenek. Egynek érezte magát a korával. Nem kifelé vágyódott belőle, hanem inkább bele a mélyébe. Részévé akart lenni. A halál képzete az ő szeme előtt is megjelent.

Senki sem tudta annyira mint ő, hogy mennyit ér ő a maga, a népe, az egész emberiség számára és hogy mennyi az, a mit áldozatra visz magával. De mikor az Istenek a sorsot rászabaditják az emberekre, hogy végezzenek vele ők magok, olyankor az ember nem gondolhat magára, hanem csak arra, amivel egy: a fajtájára és annak jövendőjére. A halál a hősnek, a költőnek nem az elmúlást jelenti, hanem a jövő életet, fajtájának megdicsőülését, az egész emberi fajta majdani boldogságát.



Az élet csak úgy ér valamit, ha az ember, ki benne van, méltó tud lenni hozzá. Ha úgy tud élni, hogy ne kelljen szégyenkeznie az előtt a gondolat előtt, mely minden korban elrejtőzve él és melynek a maga kora a jelképe. Az olyan korokban, mint az, amelybe beléestünk, az egészben föloldódás a meghatározó gondolata. Az egyén és sajátosságai, törekvései, akarata, az életben való elhelyezkedésének módja, de minden erőfeszítése is milyen jelentéktelenség annak a gondolatnak méreteihez képest, hogy földrengés rázza a hegyeket, melyek határainkat védik és hogy egész létünk kockán forog, hogy veszedelemben mindaz, amit a hozzánk hasonlók, rokonaink, elődeink ezen a földön valaha alkottak s amikért olyan kedves nekünk ez a föld, milyen törpe önzés mindez ahhoz a gondolathoz képest, hogy mindannyiunk sorsa dől el ezekben a napokban és hogy a nagy döntésben mindenki helyére áll, akinek karja van, csak mi, tollasok húzódunk meg tehetetlenül és nézzük reménykedve, vagy kétségbeesve, hogy mások állnak helyünkre és kaszáltatják le magukat helyettünk. Ne áltassuk magunkat: a dolgozók és alkotók nem mi vagyunk, hanem amazok, mert ezekben a napokban csak egyféle nyilvánulása az életnek méltó önmagához: a cselekvés.

ELEK ARTÚR