A korán kifejlődött japán feudalizmus ősi shinto és a kontinensről érkező buddhista vallás egyaránt kedvezett a különböző művészetek fejlődésének, a különböző költői műfajok is kibontakoztak, de szoros értelemben vett drámairodalom nagyon sokáig nem alakult ki.

A vallásos szertartások egyik - másika táncjátékká, pantomimmé világiasodott, a vásárokon és mulatóhelyeken megjelent az álarcos alakoskodó bohócféle is, csak éppen az a konfliktusbonyolító dialógusokon át haladó cselekményes játék maradt ismeretlen, amelyet drámának nevezhetünk.

Csak a XIV. században született meg az addig szöveg nélküli táncjáték és az addig drámai cselekmény nélküli, de jelmezes énekmondás összekapcsolásából a nogaku-játék, amelyet később lerövidítve no-játéknak nevezzük (A japán szó készséget, ügyességet jelent).

Ez már dráma. A jelmezes színészek stilizált mozdulatokkal énekelve, zenekíséret mellett mondják szerepeiket. Rendszerint rövid, fordulatos cselekményt játszottak. Dialógusaiknak olykor karének is kíséri a no-játékban. Színpada előreugró építmény, amelyet a nézők három oldalról ülnek körül, a zenekarok és az énekkórus az emelvény bal oldalán helyezkedik el.

A háttérben mindig valamilyen selyemre festett fa látható. A szereplők álarcot viselnek. Minden darab hajdan volt hősöket idéz föl hasonló szerkezettel: megérkezik egy vándor. Találkozik a helybeliekkel, akik fölidéznek a hely szelleme segítségével egy régi mondát. (Nehéz nem észrevenni Beckett Godot-ra várva című drámájával való formai hasonlóságot.)

A no-játék már színház és dráma. Végleges formáját esztétikai elveit a híres színész, Kanami nyomán fia, Zeami mester (színész, drámaíró) rögzítette a XIV-XV. század fordulóján titkos hagyatékként örökítve családjára. Zeami mester szerint a "színész a dolgok mögé lát" és láttat. Ezt segíti a végtelen lassúság is, melynek külön esztétikai értéket biztosítanak.

Később alakult ki, de sokkal ismertebbé vált a kabuki. Fő célja, hogy szórakoztasson és szép legyen. Ezért eszközei a színpadképek, jelmezek és a kellékek - sokkal látványosabbak, mint az életben. Teljesen alárendeli a realizmust a formai szépségnek.

Ennek a színháznak a megteremtője O Kuni, akiről nehéz lenne megmondani, hogy papnő vagy kéjnő volt-e. O Kuni fekete papi talárba öltözött, és nyakába kis gongot akasztott. Ezt ütögetve olyan dalokat énekelt, amelyek tele voltak tűzdelve könyörgésekkel.

Eleinte csak nők léptek fel, de ezt később betiltották, mert úgy vélték, hogy hatása ( a nézők beleszerettek az előadókba ) káros a közerkölcsre. Szerepét a fiú-kabuki vette át, de hasonló okok miatt azt is hamarosan betiltották, s végül már csak abban az esetben engedélyezték, ha fejük tetejéig kiborotvált felnőtt férfiak játszottak.

A japán színházi hagyományok termékenyítőleg hatottak Európa és Amerika színházművészetére is. Olyan meghatározó egyéniségek tanultak tőlük, mint Jean-Luis Barrault, Peter Brook, Jerzy Grotowski, Samuel Beckett