Dtum
Iwiw Kapu Login with Facebookk
HIRDETÉS
Homeworld Kft.
Blog
2012|10|07

Horthy és Kádár - esszé

Szerző: Ujlaky István

Horthy és Kádár

Horthy Miklósról 1945 óta, Kádár Jánosról a rendszerváltás után, de főképp az elmúlt néhány évben számos dolgozat született, publicisztikai, politikai szövegek mellett kifejezetten tudományos munkák is: tanulmányok, forráspublikációk, monográfiák. A két politikus egybevetéséről azonban ritkán olvasni, módszeres összehasonlító elemzés pedig talán nem is készült még róluk.
Az összehasonlítás, ez az első látásra oly kézenfekvő szellemi művelet tapasztalatom szerint nem is olyan magától értetődő dolog, különösen ha politikai nézeteket vagy érzelmeket érintő kérdésről van szó. A és B egybevetésekor egyesek azon ütköznek meg, hogyan lehet ezeket egyáltalán összehasonlítani, amikor olyannyira különbözőek, mások viszont azon értetlenkednek, miért teszünk különbséget közöttük. Lesz, aki azon méltatlankodik, hogyan lehet egyáltalán A-val egy lapon említeni B-t, és lesz, aki épp fordítva gondolja majd. Szerintem bármi összehasonlítható bármivel, legfeljebb egyes esetekben a hasonlóságok, más esetekben a különbségek dominálnak majd, és az egybevetés akkor hasznos és érdekes igazán, ha az eltérőnek és hasonlónak izgalmas kombinációjával találkozhatunk.
Akad olyan posztmodern nézet, mely szerint történelem nincs is, csak történetek vannak, a történelem a történészek mesterséges és önkényes konstrukciója. Igaz, hogy a történelem minden egyes eseménye és személyisége egyszeri és egyedi, de belőlük a gondolkodó ember bizonyos szellemi műveletek – általánosítás, absztrakció, tipizálás, modellalkotás stb. – segítségével megpróbálhatja felkutatni a törvényszerűt, a szabályt, a véletlent. E szellemi módszerek egyike a történelmi analógiák keresése.
Dolgozatunkban előbb egészen röviden felvillantjuk a két történelmi személyiség közötti, általánosan ismert különbségeket, majd megkíséreljük feltárni a párhuzamokat, hasonlóságokat, tartalmi vagy csak felszínes egyezéseket, és ezen analógiákon belüli eltéréseket, különbségeket.

1.

Vitéz nagybányai Horthy Miklós, a Monarchia ellentengernagya, majd Magyarország kormányzója, „felülről” jött, ha nem is „legfelülről”: ahhoz a történelmi középosztályhoz tartozott, amely oly nagy szerepet játszott a dualizmus korának politikai és katonai életében, amelyet azonban már az egykorú szépirodalom is hanyatlónak és kissé anakronisztikusnak, a polgárosodó társadalom félig-meddig feudális zárványának látott. Kádár (eredetileg Csermanek) János „alulról”, a „népből” jött, és ha nem a politikai pályát választja, ahhoz az ipari szakmunkás réteghez tartozott volna, amelynek erkölcsi megbecsülése talán abszolút értelemben is nagyobb volt Kádár születésekor, mint ma, amelyben sokan felemelkedő társadalmi csoportot, a jövő osztályát látták, amelyet azonban az 1919-es forradalom után nemzetietlen osztálynak is szokásos volt tekinteni.
Horthy konzervatív jobboldali politikus volt, nacionalista és antiszemita. Példaképének Ferenc Józsefet tartotta. Pályája 1919-től a hagyományos jobbközép és az új típusú szélsőjobb közötti egyensúlyozáson alapult, de ez utóbbival talán csak 1919 nyarán és őszén azonosult. Hitlert nem szerette, a német nemzetiszocializmust megvetette, de a Szovjetuniót és a kommunizmust látta a nagyobb veszélynek. Mussolini vagy Pilsudski közelebb állt hozzá, mint Hitler, és fontosnak tartotta a brit konzervatív jobboldallal fenntartandó kapcsolatokat. Az emigrációban – amint emlékiratából kitűnik – nagy tisztelettel viseltetett a portugál Salazar vértelen, tekintélyelvű jobboldali diktatúrája iránt.
Kádár kommunista volt, marxista és internacionalista. Sztálinnak legfeljebb 1953-ig, Brezsnyevnek igazán sohasem híve, viszont egész életében leninista és (1956-tól) hruscsovista. Kortársai közül (Aczél György szerint) Tito, Willy Brandt, Jaruzelski, Alvaro Cunhal azok, akiket a legtöbbre becsült, miközben pl. Zsivkovot és Novotnyt butának, Castrót anarchista bohócnak, Honeckert pojácának tartotta, Giereket megvetette. Mint az ország elsőszámú politikusa, a reformokra, a rendszer átalakítására törekvő reformkommunisták és a Szovjetunióhoz igazodó sztálinisták vagy inkább „brezsnyevisták” között lavírozott.
Félgenerációnyi különbség volt közöttük, mindazonáltal Horthy, mint érett férfi, majd agg politikus, elvileg éppen találkozhatott volna Kádárral, a fiatal illegális kommunistával: pályájuk nem csupán egymásutániság, de – legalább a harmincas évek végén és a világháború alatt – egymásmellettiség is.
Meg kell emlékeznünk még egy alapvető különbségről, ami hatalmuk mélységében, tartalmában mutatkozott meg. Horthy kormányzói funkciója sajátos közjogi konstrukció: nem közvetlenül a nép, hanem a nemzetgyűlés választotta meg, mint a gyenge elnököt szokás köztársaságokban. Eredetileg ideiglenesnek és rövidtávúnak gondolt megbízatása meghatározatlan időre szólt, mint az alkotmányos monarchiák királyaié (a dinasztia-alapítási próbálkozást sem nélkülözve). A hadsereg feletti hatalma, külpolitikai szerepköre némileg az erős elnökökére emlékeztetett. Romsics Ignác szerint ez a pozíció a gyenge vagy közepesen erős köztársasági elnök szerepköréhez áll legközelebb. Bár a negyedszázados korszak egészének vitathatatlanul első embere volt, és hatalma, befolyása növekvő tendenciájú a világháborúig, végül is sem a végrehajtó, sem a törvényhozó hatalomban nem játszhatott döntő szerepet. Ezzel szemben Kádár, mint az egypártrendszerű ország egyetlen pártjának (Intéző Bizottsági elnökként, első titkárként, majd főtitkárként) vitathatatlanul első embere, döntő befolyást tudott gyakorolni a végrehajtó és a törvényhozó hatalomra is. Kádár tényleges hatalma nagyobb volt, mint Horthyé.

2.

A nyilvánvaló, hatalmas különbségek mellett a legfőbb hasonlóság pályájuk ívében található. Horthy és Kádár egyaránt egy levert forradalom után, idegen csapatoktól megszállt országban, szégyenteljes terror közepette jutott hatalomra. Horthy-Magyarország és Kádár-Magyarország is vérben és szennyben született. Idegen ország döntése nélkül pozíciójukba sem kerülhettek volna. Hatalmuk kezdetén nemzetközi elszigeteltséggel és belső népszerűtlenséggel kellett szembe nézniük. Ám mindkettőjük hosszú országlása alatt bekövetkezett egy nem lebecsülhető konszolidáció és stabilizáció. Országuk, politikájuk, személyük népszerűsége, tekintélye megnőtt. Politikai pályájuk csúcspontján is egy-egy nyomasztó, kényelmetlen külső szövetségessel (totális diktatúrával) kellett együtt élniük. Hosszabb-rövidebb időre mégis „bezzeg-országgá” tudták tenni hazájukat. A nevükkel fémjelzett hosszú korszak és személyes hatalmuk azonban egy új válság közepette múlt ki, s népszerűségük jórészét elveszítve ért véget. Bukásuk után személyük talán jobban megosztotta a magyar közvéleményt, mint életükben. Mindkettőjük pályájának és korszakának vége teljes váltás, rendszerváltás elemi igényét vetette fel a társadalomban.

(Érdemes megfigyelni: néhány ponton – levert forradalom, kezdeti népszerűtlenség, konszolidáció, siker és tekintély, majd csőd és bukás, új forradalom – Ferenc József pályaíve is hasonló. Mintha 1849 és 1989 között három nagyciklus követné egymást, a ciklusok között kisebb-nagyobb átmeneti periódusokkal: szerves és folytonos történelem helyett rendszerváltástól rendszerváltásig botladozó történelemmel.)


Mindketten levert forradalom nyomán jutottak hatalomra. 1919 forradalma persze egészen más volt, mint 1956-é. A világháborús vereséghez, a kor világforradalom-illúziójához és a szétesőben lévő ország fegyveres védelméhez kapcsolódott – tehát nem csupán a kapitalizmus megdöntéséhez. 1956 antisztálinista, demokratikus forradalma és szovjetellenes szabadságharca nyilvánvalóan más, és nem csupán a történelmi környezetet, de a politikai előjeleket tekintve is. Szinte blaszfémiának tűnik leírni, hogy hasonló vonások is voltak közöttük: az ipari munkásság és a baloldali értelmiség vezető szerepe, a jó államba vetett hit, a köztulajdon fölényének gondolata a tőkés magántulajdonnal szemben. Horthy és Kádár e forradalmak ellenfele – ám mégis másképpen ellenforradalmárok. A későbbi kormányzó az első pillanattól az utolsóig a forradalmak vaskövetkezetes ellenfele, ellensége: nem csak a „bolseviki” Tanácsköztársaságé, de az 1918-as demokratikus forradalomé is. Kádár október 23. előtt nem akart forradalmat, és az első napokban ellenforradalomnak tekintette az eseményeket (akárcsak Nagy Imre). De a forradalom szele elragadta, ha csak annyira is, amennyire a pártegységet féltette, az események szocializmus keretein belül tartását remélte. „… ez egy eredeti forradalom, mert nem a rendszer, a fönnálló gazdasági-társadalmi viszonyok megdöntéséről van szó, hanem a világtörténelemben egyedülálló jelenségként a rendszer politikai kifejezését akarja megváltoztatni.” – lelkesedett Kádár a forradalmi napokban Csongovai Per Olaf szerint. A moszkvai tárgyalások jegyzőkönyvei alapján nov. 2-án még mint a Nagy Imre kormány tagja tárgyalt. Másnap beadta a derekát, talán azt remélve, hogy a Moszkvában ráosztott szerepben saját elképzeléseiből is meg tud majd valósítani.
Horthy álláspontja, magatartása a következetesebb. Az árulás mozzanata mindkettőjüknél jelen volt. Horthy Nemzeti Hadserege nem a haza védelmére sorakozott fel, igaz, a csekély létszámú és harcértékű alakulat a magyar Vörös Hadsereggel való szembefordulást sem merte vállalni. De „a kommün” augusztusi bukása után de facto a román megszállókkal működött együtt, miután a megszálló franciák engedélyével szervezte alakulatait. Kádár nem csak a forradalmat és a kormányt árulta el, de a csak két nappal korábban szervezett új kommunista pártot is: az MSZMP héttagú Intéző Bizottságából hatan rövidesen börtönbe vagy kötélre jutnak – a hetedik maga Kádár.
Külföldi országok segítsége nélkül hatalomra sem juthattak volna. Horthyt az antant nevében teljhatalommal tárgyaló Clark-misszió támogatása és a Habsburg restaurációval szemben a szomszédos országokban és a nyugati hatalmak körében megmutatkozó ellenszenv tette államfővé. Az már csak a dolgok hogyanja, hogy megválasztásában a parlament épületét körülvevő és folyosóin őgyelgő fegyveresek jelenléte is szerepet játszhatott (bár a jobboldali összetételű nemzetgyűlés, komoly alternatív jelölt híján, amúgy is megválasztotta volna). Az, hogy Kádár lesz Magyarország első embere – micsoda tragikus és groteszk mozzanata a magyar történelemnek – Brioni szigetén, Hruscsov és Tito tárgyalásain dőlt el.

4.

Hatalmuk első időszakát politikai terror kísérte. Minden XX. századi politikai vérengzést számháború övez a történettudományban. A fehérterror áldozatainak számát sokáig, az emigráns szociáldemokrata Bőhm Vilmos adata alapján ötezer főre becsülték – ma már tudjuk, ez túlzás. A Horthy-apologéták háromszázas adata a másik pólus. A bíróság előtt elítéltek és kivégzettek száma némileg kevesebb, az anarchikus, önkényes terrorral meggyilkoltaké sokkal több lehetett, mint a megelőző vörös terror idején. De nem is a pontos (talán 1500 körüli?) szám az érdekes, hanem Horthy személyes felelőssége. Ő maga emlékiratában arról beszél, hogy az „acélseprő” akkor szükséges volt, de tagadja, hogy „törvénytelen tett elkövetésére” utasítást adott volna. A konzervatív és jobboldali, de mélyen humánus Shvoy Kálmán naplójában undorral beszél a „rablókról és gyilkosokról”, akiket Horthy fedezett. Az angol történész Sakmyster szerint Horthy magatartása hozzájárult a kegyetlenkedések prolongálásához. Ormos Mária hangsúlyozza, hogy a terrorban Horthytól független (a Lehár-féle) félkatonai csoportok és a megszálló románok is szerepet játszottak, egyéni bosszúra is akadt példa, és a hadseregnek alig nevezhető, bosszúszomjtól és nacionalista sértettségtől vezetett Nemzeti Hadsereg parancsnokai (Héjjas, Prónay, Ostenburg-Moravek, Franczia-Kiss) a főparancsnoktól függetlenül cselekedtek. Talán a bűnösök fedezésében, a bűnök eltussolásában nagyobb volt a szerepe, mint előidézésükben. Egy közelmúltbeli forráspublikáció ennél nagyobbnak látja a későbbi államfő felelősségét. A Sipos Péter által a História ismeretterjesztő havilapban közzétett szöveg – a fővezérségnek Prónay számára küldött parancsa – arra utal, hogy Horthy felelőssége közvetlen és személyes.
Az 1956 és 1961 között bíróság által halálra ítéltek és kivégzettek száma, néhány, a börtönben öngyilkosságot elkövetett vagy tisztázatlan körülmények között meghalt áldozattal együtt közel háromszáz fő. A „kommunista rendszer” összes politikai erőszak miatt meghalt áldozata egy friss kutatás nyers eredménye szerint háromezer főre tehető (restellem, nem írtam le a forrást; Rainer M. János?) de ez az adat több, mint a Kádár személyéhez köthető áldozatok száma, hiszen tartalmazza a Rákosi-diktatúra áldozatait is. De mi mindebben Kádár szerepe? A Kádárral szemben igen kritikus M. Kiss Sándor szerint az csupán mítosz, a kádári propaganda terméke, hogy a terror Kádár nélkül súlyosabb, tömegesebb lett volna, hogy ő csupán mérsékelte azt. Ugyanakkor, a mégis eléggé általános felfogás szerint, az elszigetelt ország egyedül lehetséges szövetségesei példastatuálást, súlyos megtorlást követeltek. Románia több ezres, Kína több tízezres leszámolást javasolt. A kezdetben igen elszigetelt politikus szűk belső támaszai, a karhatalom és a pártapparátus is nagyszámú kivégzést követeltek. Kádár személyes felelőssége a Nagy Imre perben mutatható ki leginkább. Nagy Imre és társai kivégzését Moszkva nem kívánta, sőt – nemzetközi politikai megfontolásokból – kétszer is a per halasztását kérte, bár végül is a magyar koncepciót elfogadta.

5.

Horthy is, Kádár is megvívta a maga kétfrontos harcát. Horthy a „kétfrontos harc” fogalmát természetesen nem használta, de a „mindkét szélsőséggel való szembeszállás” gondolatát igen. Nem volt ez a harc szimmetrikus, hiszen csak kommunistákat végeztek ki, nyilasokat nem. De szélsőjobboldali pártok betiltására, politikusaik bebörtönzésére sor került, és a kormányzónak is szerepe volt abban, hogy a nyilas és nemzetiszocialista szélsőjobb 1944 őszéig nem juthatott kormányra Magyarországon. Kádár kétfrontos harca még aszimmetrikusabb. Az egyik front, a „Nagy-Losonczy-féle revizionista csoport” esetében kivégzések, a másik front, a „Rákosi-Gerő-féle szektás-dogmatikus klikk” esetében (noha az MSZMP 1956. decemberi párthatározata még őket jelöli meg a „sajnálatos események” elsőszámú okozójaként) csupán a pártból való kizárás, a szovjetunióbeli emigrációból való visszatérés megakadályozása.

6.

Politikusok elfogadottságának mérésére két jól-rosszul működő megoldás van: a demokratikus választás és a korrekt közvélemény-kutatás. Sem a Horthy-korszakban, sem a Kádár-korszakban nem létezett egyik sem. Ezért csupán a kortársak visszaemlékezéseire és a kutatók elemzéseire hagyatkozhatunk. Kezdeti népszerűtlenségük nem egyforma mértékű.
Horthyval szemben állt a szervezett munkásság, a liberális és szociáldemokrata értelmiség, az agrárproletárság kisebb-nagyobb csoportjai, a Shvoy-féle „finnyás” humanista jobboldaliak. De így is tömegek álltak mellette kezdettől fogva: az úri középosztály, a birtokos parasztság, az arisztokrata és kapitalista rétegek zöme. Az 1930-as évekre meglehetős népszerűségre tett szert. A nagy történelmi megmérettetés, a német megszállás és a kiugrási kísérlet idején az akkor a szavazók legalább negyedét mozgósítani tudó szélsőjobb a kormányzó számára elveszett, miközben a két évtizedig ősellenség, a társadalom gyenge kisebbségét maga mögött tudó szociáldemokrata és liberális balközép kész volt a kiugrást vállaló kormányzó mögött felsorakozni. Nehéz eldönteni, hogy 1944-1945 iszonyatos nemzeti tragédiája, a demokratikus közjáték baloldali közhangulata és a szocializmus négy évtizede mennyit faragott le 1938-39 táján még vitathatatlan népszerűségéből. Ma a közvélemény történelem iránt érdeklődő, jobboldali politikai nézeteket valló csoportjai között létezik egyfajta idealizáló Horthy-kultusz.
Kádár a november 4-i rádióbeszédet és szovjet beavatkozást követő hetekben-hónapokban roppant elszigetelt és népszerűtlen – amint ezt egybehangzóan állítja a korral foglalkozó valamennyi történész és szemtanú. Ekkor legfeljebb a karhatalom és pártapparátus szűk csoportjaira támaszkodhatott, de talán még rájuk sem fenntartás nélkül: sokan őt magát is felelősnek látták a forradalomért. Hogy Kádár elfogadottságának, népszerűségének növekedése milyen ütemű és mértékű volt, nem tudom. 1968 és 1975 között – tekintélyének csúcspontján – amikor a nyugati sajtó magyar modellről és magyar csodáról, gulyáskommunizmusról és a legvidámabb barakkról beszélt, s arról, hogy talán a vasfüggönyön túl ő lenne képes egyedül megnyerni egy demokratikus választást, Kádár kétségtelenül a lakosság zömének támogatását élvezi. Első egyetemista éveimben, 1977 táján (noha Magyarország a tízmillió ellenzéki országa volt) személyes becslésem szerint az emberek háromnegyede elfogadta Kádárt az ország élén, elfelejtve vagy megbocsátva bűneit, vagy – a magamfajta ifjúember esetében – mit sem tudva arról. Kádár posztumusz népszerűsége, divatos szóval a Kádár-nosztalgia még erősebb, mint Horthyé. Ezt jelzik az elmúlt évek közvélemény-kutatásai is.
Két, igen hosszú ideig (25, illetve 32 évig) hatalomban lévő politikus esetében érdemes elgondolkodni a történelmi idő önmozgásán, szerepén. Az idő a megszokás és tekintély patinájával vonhatja be akár középszerű politikusok személyét is. Ez történt Ferenc Józseffel, Franco tábornokkal, vagy (a középszerűnek azért nem tekinthető) amerikai Roosevelttel, a francia Mitterand-nal: őket a hosszú idő nagypapás tekintéllyel ajándékozta meg, egykor az ország közéletét megosztó pártpolitikusokból afféle „nemzet és pártok feletti” személyiséggé lehettek az idő és a körülmények segítségével. De az idő el is koptathatja a politikusokat: jól megfigyelhető ez az 1890-es vagy az 1930-as években, vagy akár a rendszerváltás után, amikor a kikerülhetetlen konfliktusok, óhatatlanul elkövetett hibák meglepő gyorsasággal „elhasználták” Antall Józsefet, Horn Gyulát. Mi történt ebből a szempontból a mi hőseinkkel? Mindkettő. A felhalmozódó idő Horthyt 1938-39 tájára, Kádárt a hetvenes évek végére „az öreg” patriarchális tekintélyével övezte fel, de saját hibáik és a történelem viharai ezután el is koptatták őket, bukásuk elkerülhetetlenségét elfogadta az ország.

7.

A személyi kultusz, vagyis az ország élén álló elsőszámú politikus különleges tisztelete végigkíséri a történelmet. Több típusa van. A hagyományos társadalmak legitimitás-elve, a hatalom isteni eredete és vér szerinti öröklése más természetű, spontánabb, visszafogottabb és mintegy magától értetődő kultuszt kívánt. A karizmatikus politikusok, mint Caesar, Cromvell, Napóleon, megint más, a vitathatatlan személyes tehetséghez és teljesítményhez kötött propagandát élvezhetnek. A XX. századi diktátorok kultusza a modern tömegkommunikáción és tömegkultúrán alapul, nem szentesíti hagyomány, nem egyszer gátlástalan és ízléstelen. Az ismert példák: Sztálin, Hitler, Mao (akik talán még nem is nélkülöznek némi karizmát) vagy Ceausescu, Brezsnyev, Honecker – akiknél ez a kultusz már végképp öncélú és gusztustalan. De mi a helyzet Horthyval, Kádárral?
Dömötörfi Tibor kutatta a Horthy-kultuszt. A kormányzóról plakátok, festmények, szobrok, postai képes levelezőlapok készültek. Budapesti híd, út, körtér, kilátótorony, több intézmény viselte nevét. Arcmása díszítette az ötpengőst. Előadásokat, albumokat, könyveket ajánlottak neki. Mindezt a családtagok mellékkultusza egészítette ki. Dömötörfi szerint Horthy kultusza hagyományos és arisztokratikus volt, közelebb állt a királyok finomabb, mint a kortárs diktátorok ízléstelenebb kultuszához. Kádár esetében igazi személyi kultuszról talán nem is beszélhetünk – ami nem jelenti azt, hogy Kádárral kapcsolatos propagandáról sem volt szó. Valószínű, hogy az országban roppant népszerűtlenné vált Rákosi kultuszának tapasztalata, a felettébb ízléstelen dicsőítés politikai eredménytelensége éppúgy szerepet játszott ebben, mint az első titkár közmondásosan szerény és puritán személyisége.

8.

Óhatatlanul belebotlottunk a két férfi jellemének, személyiségének kérdésébe. Teljességre, vagy akár csak részletességre nem törekedhetünk, rövid vázlatot azonban adni szeretnénk.

Horthy a XIX. század embere volt a XX. században. Naiv, befolyásolható, önkritikára képtelen. Élő anakronizmus. Lovagiasságát I. világháborús ellenfelei és szövetségesei (amint ezt Csonkaréti Károly összegyűjtötte, pl. a brit Mark Kerr, a német von Hipper, az olasz Guido Milanesi stb.) elismerték és méltatták. Feljegyezték, hogy Masaryk csehszlovák elnököt párbajra akarta kihívni. Az újvidéki razzia főbűnöseinek tiszti becsületszóra lehetővé tette a szabad lábon védekezést, amit azok szökésre használtak ki. Az emigrációból levelet írt Adenauer nyugatnémet kancellárnak, melyben bocsánatot kért az 1944-es kiugrási kísérletért: „a magyar nemzet nem szokta cserbenhagyni szövetségeseit.” Követett egyfajta sajátos becsületkódexet, melyet a mai ember nehezen értene meg, mert ez különbéget tett tiszt és civil, keresztény és zsidó, magyar és nem magyar között. Jó szervező volt, nemzetközi szerepléseire lelkiismeretesen felkészült. Személyes bátorsága vitathatatlan. Megnyerő személyiség volt – Sakmyster szerint ezen a téren a kortárs európai politikusok közül kevesen kelhettek vele versenyre. Nacionalista és antiszemita előítéleteiről szóltunk már s fogunk még.

Kádár puritán egyszerűsége, „proli” beállítódása közismert. Legfőbb politikai erényeként realitásérzékét szokták méltatni. Nagy munkabírású ember. Szerette a nemzetközi politikai szereplést, ezekre lelkiismeretesen felkészült. Közmondásos gyávaságáról jellemzői nem szoktak megfeledkezni: kétszer ült börtönben a Horthy-korszakban, majd a Rákosi-diktatúrában is, és ezen alkalmak során nem tudott olyan eltökélten s férfiasan helyt állni, mint Rákosi, Rajk, Nagy Imre stb. a maguk börtönéveiben. Szabó Miklós kíméletlen sorai szerint: „Ferenc József halálakor a nemzet nem Aradra emlékezett. Horthy végleges bukásakor sem gondolt senki Orgoványra. Kádár halálakor mindenki Nagy Imrére gondolt, és sokan Rajkra is. A császár és király és a lovas tengerész vérengzései reakciós megátalkodottságból fakadtak, Kádár szimbolikussá nőtt két bűne viszont gyávaságból. Annak pedig nincsen méltósága.” (Vajon nem függ mindez össze azzal is, hogy a császár és a kormányzó hatalma világháborúban ért véget, az első titkár rendszere viszont csendesen kimúlt? – U. I.) A dolog persze nem is olyan egyszerű: 1944-ben Kádár megszökött fogságából, 1964-ben szembe szállt Brezsnyevvel. Talán: van fizikai és erkölcsi bátorság/gyávaság: a börtöntől, veréstől, kínzástól, kivégzéstől való vonyító rettegés összeférhet más helyzetekben a helytállással.
Nem sok jele van annak, hogy Horthy roppant véres negyedszázadából bármit is megbánt volna. Emlékiratában lelkiismeret-furdalásnak, bűntudatnak, vagy akárcsak racionális politikai (ön)kritikának nyoma sincs. Évekkel a világháború után is „úri népről” és „nemes fajról” beszél. A magyar holokausztért viselt felelősségét fel sem veti. Nemzeti katasztrófának 1945-öt tartja. Pedig német megszállás, holokauszt, front anyagi pusztulással és vérfolyammal, személyes bukása és a nyilas puccs is 1944-re esett. 1945 „csupán” folytatása az előző évnek, Budapest befejeződő ostromával, az ország szovjet felszabadítása/elfoglalásának lezárulásával. Mintha az ország, a nemzet és személy szerint Horthy iszonyatos bukása kevésbé lenne tragikus 1944-ben, mint osztályának bukása 1945-ben.
Kádár nem írt emlékiratot. De a kortársak visszaemlékezéséből kitűnik, volt lelkiismerete, s az élete utolsó éveiben alaposan meggyötörte. Aczél György szerint „a Nagy Imre-ügybe tulajdonképpen belebolondult”, Szűrös Mátyás szerint is „… megzavarodott, … a Nagy Imre-temetés végképp tönkretette”. Persze, szétbogozhatatlan, hogy mindebben mennyi volt az életművének összeomlásáért érzett fájdalom, mennyi a szekrényből előkerült csontváz miatti praktikus félelem, és mennyi az erkölcsi rossz közérzet. De egyébként is, érdekesen viszonyul az emberi jellem a halálhoz. Félmillió ismeretlen hulla kevesebb néha, mint egyetlen ismerős. Horthy önfelmentése számára névtelen halottak tömegéhez, Kádár gyötrődése egykori személyes munkatársa/elvtársa halálához kapcsolódott.

9.

Horthy is, Kádár is szemben állt a nyugati értelemben vett parlamenti, liberális, versengő demokráciával. De másképp voltak nem demokraták. Horthy elvileg utasította el a „tömegdemokráciát”. Kádár viszont – miképp a kommunista világ – úgy gondolta, nincs általában demokrácia: burzsoá demokrácia van, és szocialista demokrácia, s ez utóbbi nem más, mint proletárdiktatúra. Mégis: korszakának első felében a proletárdiktatúra, második szakaszában a szocialista demokrácia szerepelt gyakrabban a politikai közbeszédben. A Horthy-korszak vegyes politikai rendszerét a negyedszázad során a demokratikus elemek eróziója, a fasizálódó-szélsőjobboldali vonások térnyerése jellemezte – tegyük hozzá, a kormányzó személyes akarata ellenére, aki, eredménytelenül, éveken át próbált meg gátat vetni ennek a folyamatnak. A Kádár-korszak tendenciája ellentétes, a totális diktatúrából a néhány liberális és demokratikus nyomelemtől sem mentes tekintélyelvű diktatúra, puha diktatúra felé haladt.
Horthy és Kádár egyaránt rettegett a nép közvetlen politikai szerepvállalásától. Természetesnek egy szűk hatalmi elit: a kormányzó esetében a történelmi földbirtokos osztály és dzsentri, Kádár esetében a pártapparátus politizálási monopóliumát tartották. Egy percig sem szabad elfelejtenünk: a politika a lehetőségek művészete. A nyugati típusú parlamenti demokrácia a Kádár-korszakban nem tartozott a lehetőségek közé, de korábban, a két világháború között is hiányoztak egy igazi demokrácia bel- és külpolitikai feltételei.

10.

Horthynak és Kádárnak is szemére vethető bizonyos szürkeség, középszerűség. Vajon ők voltak-e korszakuk legnagyobbjai? Horthy esetében egyszerűbb a válasz: nem. A Horthy nevével fémjelzett negyedszázad legnagyobb politikusa gróf Bethlen István: tehetségesebb, bölcsebb, taktikusabb, sikeresebb, mint a kormányzó. Bethlen mellett azonban legfeljebb a nemzetközi rangú földrajztudós, a korszakot kétszeri miniszterelnökségével bekeretező Teleki Pál neve vetődhet fel. A Kádár-korszak esetében bonyolultabb a kép. Azok, akik hosszú ideig voltak pozícióban – Dobi István, Losonczy Pál, Lázár György – vitathatatlanul kisebb formátumúak, mint az első titkár. Azok viszont, akiket a kor legnagyobbjainak éreznénk, vagy csak rövid időt kaptak a történelemtől, vagy a szakpolitikus szerepébe kerültek. Mégis, megkockáztatható, hogy a magyar szövetkezeti modellt kiépítő Fehér Lajos, a reformokban döntő szerepet játszó Fock Jenő és Nyers Rezső, a művelt autodidakta, nagy taktikus Aczél György, s a partvonalon túlra szorított Donáth Ferenc Kádárral összevethető vagy talán tehetségesebb is volt – csak moszkvai hátszél s a mindent túlélés képessége nélkül.

11.

Nem kerülhetjük meg, hogy ne ejtsünk szót a század magyarországi és európai történetének nagy tragédiájáról, a zsidóság kérdéséről. Itt persze összehasonlításról szinte nem is lehet beszélni: más korszak, más helyzet. Horthy primitív előítéletektől terhelt antiszemita volt – aki ugyanakkor az új szélsőjobboldali radikális irányzatok agresszív faji antiszemitizmusával nem szimpatizált. A holokauszt a kormányzó legnagyobb bűne, még akkor is, ha nem csupán, vagy nem elsősorban az övé ez a bűn. A zsidótörvényeket nem akadályozta, nem ellenezte. A német követeléseknek a zsidóság deportálására 1943-ban ellenállt. Kétségtelen, a magyarországi zsidóság 1942-1943-ban – Hitler-Európában egyedülálló módon – megalázva és jogfosztva bár, de személyi és vagyonbiztonságban élt. Ám a német megszállás után nem akadályozta a zsidórendeleteket (még előszentesítési jogával sem élt, hívja fel a figyelmet Sipos Péter) s a deportálások ellen semmit sem tett. Tudta-e, mi lesz a zsidók sorsa? Gosztonyi és Sakmyster szerint nem. Sipos Péter úgy látja, legkésőbb az 1943-as klessheimi Hitler-Horthy találkozó óta nem lehettek illúziói. Tudjuk, a budapesti zsidóság deportálását leállította. Miért nem tette ezt meg korábban, ha egyszer hatalmában volt megtenni? Vajon csak a római pápa, a svéd király és persze az antifasiszta koalíció figyelmeztetései, tiltakozásai, a személyes és politikai túlélés reménye késztette a leállításra? Vagy volt magasabb erkölcsi szempontja is? De akkor miért nem korábban? Nem ritkaság Európában – írja Sipos Péter – hogy a nácikkal egyébként a zsidók deportálásában is együttműködő rezsimek a zsidóság egy-egy kisebb-nagyobb csoportját megmentették.
Az antiszemita előítéletek nem múltak el a világháború végével. Felbukkantak hazánkban 1946-ban, de az 1956-os forradalomban is. Kádár nem volt antiszemita, de az egyetlen Aczél György kivételével zsidó politikust nem vont be a hatalom legelső vonalába. Talán benne élt Moszkva 1956-os ítélete Rákosiról: „nem kell zsidókirály”. Romsics Ignác megfogalmazásával élve a népi antiszemitizmus a Kádár-korszakban múlt ki Magyarországon.

12.

Horthy és Kádár Magyarországa is egy-egy nagyhatalom árnyékában, kényelmetlen szövetségében élt. Van-e különbség demokráciák és diktatúrák külpolitikája között? Van-e demokratikus külpolitika egyáltalán, avagy a demokrácia csupán belpolitikai kategória? Számos példa mutatja: ellenfeleikkel, ellenségeikkel a demokráciák is kíméletlenek tudnak lenni. Ha mégis van különbség, az leginkább abban ragadható meg, hogy a diktatúrák nem csak az ellenfeleikkel: a szövetségeseikkel is könyörtelenek. A Horthy-korszak talán legnagyobb tragédiája éppen ez: nem csak a végkifejlet, a náci Németország oldalán elszenvedett vereség hozott katasztrófát az ország, a nemzet számára: Németország esetleges győzelme sem lett volna hazánk számára jobb.
Horthy és miniszterelnökei nem voltak szolgalelkűek. Nem teljesítették Hitler kérését 1939-ben, hogy átvonulhassanak a német csapatok az országon Lengyelország ellen. Ellentmondva a Führer kérésének, nem küldtek magyar megszálló csapatokat a Balkánra a szerb partizánmozgalom ellen. Horthy – mint említettük – Klessheimben 1943-ban megtagadta hozzájárulását a magyar zsidók deportálásához. Még a német megszállás után is elérte a mániákusan németbarát Sztójay lecserélését a személyéhez lojálisabb Lakatosra (ami ettől még nem volt épp nagy ötlet – Lakatos a magyar történelem egyik legtehetségtelenebb kormányfője). Horthy a Hitler által ellenőrzött Európa egyetlen politikusa, aki meg merte azt tenni, hogy (kétszer is) tárgyalások során faképnél hagyja a német diktátort, amikor az megalázóan bánt vele. Az eredménytelen törekvések is lehetnek tisztességesek: a világháború alatt újra és újra sikertelenül próbálkozott a magyar csapatok vagy egy részük hazahozatalával, több német segítség kicsikarásával.
A Kádár-korszakban a szovjet beavatkozás belügyeinkbe a magyar politika személyi és tartalmi kérdéseiben nagyobb mértékű volt, mint a Horthy-korszakban. Kádár mentségére ne felejtkezzünk meg róla: hazánk német megszállására a Horthy-korszak utolsó esztendejében került csupán sor, s kényelmetlen szövetségesünk minden erőforrását lekötötte a világháború. Kádár számára veleszületett adottság, anyajegy volt a szovjet hadsereg jelenléte és a keleti nagyhatalom belügyeinkbe való beavatkozása. A tendencia ellenkező előjelű: a Horthy-korszakban csökkent, a Kádár-korban nőtt az ország mozgástere. Horthy mentségére: nem csupán a magyar politika változott, de a körülmények is. A német rezsim végjátéka erősítette, a szovjet rendszer hanyatlása gyengítette a szövetséges totális diktatúra beavatkozó hajlamait.
Arról Kádár esetében sem volt szó, hogy mindig és mindenben engedett volna a szovjet nyomásnak. Lehet konkrét példákat felsorolni (pl. 1964-ből, amikor a Brezsnyev-puccs után Kádár Lengyelországból hazatérve kemény beszédben bírálta a szovjeteket a Nyugati pályaudvaron, sőt – Feitl István szerint – egy részletkérdésben Kádár szabályszerűen beavatkozott az SZKP belügyeibe) de a leglényegesebb, hogy Kádár megteremtett és megvédelmezett Moszkvával szemben egy sajátos magyar modellt, amely az idők során egyre több mindenben kanyarodott el a szovjet gyakorlattól, szabadabbá, hatékonyabbá téve a magyarországi szocializmust. A szovjetekkel szembeni kisebb-nagyobb, a határokat és lehetőségeket óvatosan kitapogató és kihasználó magyar politikára egy érdekes példát idézek Romsics Ignác 1999-ben kiadott könyvéből: „Olcsó fejlesztési hitelek reményében Magyarország már 1968-ban csatlakozni akart [a Nemzetközi Valutaalaphoz – U. I.] ám a szovjetek megtiltották ezt. Álláspontjuk 1981-ben valószínűleg ugyanez lett volna, éppen ezért a magyar vezetők a szovjetek előzetes informálása nélkül nyújtották be a felvételi kérelmet. Az akkori helyzetre – Magyarország mozgásterére – jellemző, hogy az előre elkészített anyagokat külföldön készenlétben álló futár vitte Washingtonba, aki abban a pillanatban indult, amikor Kádár előterjesztését a KB elfogadta. Így amikorra az információ Moszkvába befutott, a magyar futár is célba ért.”

Horthyzmus nincs, kádárizmus legalábbis volt. Horthy Magyarországa, működő parlamentjével, legális ellenzékével s ezen belül legális szociáldemokráciájával, szabad sziget volt 1941-1943 táján Európa Hitler által ellenőrzött jókora darabján. De a Horthy-rezsim nem állt össze modellé, mert nem különbözött lényegesen a korábbi és későbbi tekintélyelvű rendszerektől. Kádárizmus, ha csak másfél vagy esetleg két évtizedig is, létezett, mint a szovjet „külső birodalom” sajátos szigete és kísérleti laboratóriuma. (Ma már szinte groteszknek tűnik: a nyugatnémet kommunisták hazánkat tekintették kívánatos, követendő modellnek az 1980-as évek elején.) Érdemes végig gondolni: Magyarország és Románia a „gazdához” fűződő viszonyt tekintve egymás antipólusa. Románia nacionalista frazeológiával lép fel, külpolitikájában a Varsói Szerződés fekete báránya. Belpolitikai berendezkedése, gazdasági-társadalmi rendszere viszont nem más, mint a sztálinista modell tudatosan konzervált archetípusa. Kádár Magyarországa viszont vaskövetkezetesen internacionalista (ezt talán egyedül „mi” gondoltuk halálosan komolyan a táborban) külpolitikájában lojális – cserébe belső viszonyaiban, gazdasági-társadalmi berendezkedésében a legmesszebb távolodhat a szocializmus szovjet modelljétől. Valamit valamiért.

13.

Horthy és Kádár Magyarországának sorsa a menthetetlen bukás. Horthy 1944-ben roppant gyenge politikusi teljesítményt nyújt. Az 1944. márciusi klessheimi ultimátumszerű meghívóra, és az ottani hitleri bejelentésre hazánk megszállásáról Horthy a lehető legrosszabbul reagált. Sipos Péter szerint ki sem kellett volna utaznia. Dönthetett volna a megszállás teljes megtagadása mellett, vagy a politikai élettől való visszavonulásról német megszállás esetén. A német bevonulást, a holokausztot és a nyilas hatalomátvételt így sem akadályozhatta volna meg – de sokat tehetett volna az ország, a nemzet erkölcsi tekintélyének, becsületének, presztízsének megmentéséért. Az amatőr kiugrási kísérlet kudarca csak betetőzte a dicstelen bukást. Amint Romsics írja: a magyar politikai elit 1944-ben megmérettetett és könnyűnek találtatott.
Gorbacsovig lehetett azt hinni vagy mondani: további piaci reformokra, az ország demokratikus átalakítására, merészebb nyugati nyitásra egyszerűen nem volt lehetőség Moszkva félelmes árnyékában. 1986 táján azonban kiderült: a király meztelen. Voltak persze újabb és újabb, toldozgató reformok, nem is haszontalanok (jórészt ezeknek köszönhettük rendszerváltás utáni, évtizedes lépéselőnyünket a szomszédokhoz képest) de hiányzott a reformok kritikus tömege, a politikai bátorság és eltökéltség, a modellváltáshoz szükséges felkészültség és elhatározottság – így csak rendszerváltás következhetett.
A Horthy-korszak összeomlása temérdek vért hozott, új Trianont, erkölcsi megbélyegzettséget. A Kádár-korszak összeomlása „csupán” évtizednyi visszaesést termelésben, életszínvonalban, s erkölcsi anómiát. Horthy mentségére mondjuk el: nem a kormányzó bűne és nem a pártfőtitkár érdeme, hogy 1939-1945-ben világháború volt, 1985-1989-ben béke, sőt enyhülés.

14.

Lehetett volna másképp? Azt szokták mondani, ez fel nem tehető kérdés, értelmetlen kérdés. Én inkább azt állítom: mindez nem tudományos problémafelvetés, de ettől még felvethető és nagyon is izgalmas. Csak éppen tudnunk kell, mostantól darab ideig nem a tudományos racionalitás, hanem csupán a hangosan gondolkodás, egyfajta szellemi társasjáték az, amit űzni fogunk. Ha nem csapjuk be az olvasót, a nem tudományos elemzés is lehet hasznos, de legalább érdekes.

Történhetett volna másképp a Horthy-korszakban? Nézzünk meg négy eshetőséget!

Csehszlovákia - modell? A nyugati nagyhatalmak, a Benelux és a skandináv államok a két világháború között is demokráciák maradtak: a fasizmusok térnyerése nem volt szükségszerű. Csakhogy a mi térségünkben egyetlen polgári demokrácia volt az 1930-as években: Csehszlovákia. Az, hogy a lengyel, német, osztrák, román, bolgár, jugoszláv, spanyol, portugál (és – persze egészen más alapon – a szovjet) területeken mindenütt a nyugati demokráciákétól eltérő, totális vagy tekintélyelvű rendszerek kerültek hatalomra, aligha véletlen. Nem úgy zajlik a történelem, hogy most akkor szavazzunk, demokrácia vagy diktatúra? – hanem a demokráciának külpolitikai, társadalmi, gazdasági és szellemi-eszmei feltételei vannak. 1526 után Magyarországon voltak nemesek, akik egyik gyermeküket Szapolyai, másikat Ferdinánd mellé adták, bebiztosítva a családi karriert. Akaratlanul ez történt Csehszlovákiával is. Csehország megszállása antifasiszta győzelem esetére, a Hitler-barát szlovák bábállam náci győzelem esetére mindenképp megmenthetett (volna) valamennyit a háború végén. Csehszlovákiát szövetségesnek, sőt győztesként kezelték 1945 után, noha Csehország nem tett többet a német megszállás ellen, mint hazánk, s Szlovákia nem játszott dicsőbb szerepet a keleti fronton, mint országunk. Magyarország nem választhatta a demokráciát, és nem szakadhatott ketté nyugatbarát, megszállt Dunántúlra meg nácibarát Hunniára – Csehszlovákia nem volt hazánk számára járható modell.

Jugoszlávia – modell? A hazánkhoz hasonlóan jobboldali-konzervatív, antidemokratikus, nacionalista Jugoszlávia annyiban képviselt gyökeresen mást Magyarországhoz képest, amennyiben 1940-től szembeszállt Hitlerrel. Ez az országnak a háború alatt és után nemzetközi megbecsülést és tekintélyt, az országhatárok újraformálásakor előnyt, a szovjet blokkban nagyobb relatív mozgásteret biztosított. Miért nem ezt választottuk? Mert nem lehetett tudni előre. Mert úgy látszott, Jugoszlávia iszonyatos árat fizet a németekkel való szembeszállásért, mi viszont csendes kollaborációval és lavírozással megmenthetjük az ország épségét. És mert mi revíziós hatalom voltunk, Jugoszlávia status quo hatalom. Ki láthatta akkor, hogy a mi németekkel konfliktust kerülő politikánk a végső elszámolásnál alig kevesebb vért és anyagi pusztulást, de új Trianont és erkölcsi megbélyegzettséget hoz majd? Nem lehetett előre látni. A trianoni kényszerpályán nem lehetett a jugoszláv utat választani.

Románia – modell? Aligha lehet olyan paramétert választani az 1944. augusztusa előtti történelemből, amelyben román-magyar összehasonlítás esetén ne a magyarok kerültek volna ki győztesen. A románok hamarabb, mindenféle kassai provokáció nélkül, nagyobb hadsereggel támadták meg a Szovjetuniót. Antonescu sokkal hűségesebb, szolgalelkűbb kiszolgálója volt Hitlernek, mint Horthy. A román állam százezer számra irtotta ki saját zsidóságát minden német kérés, követelés nélkül, belső meggyőződésből. Mégis Románia kapta Erdélyt, román csapatok vehettek részt hazánk felszabadításában/elfoglalásában, és ők fasisztázhattak le bennünket (habár kevés erkölcsi alappal) évtizedeken át. Mindezt miért? Mert az ő kiugrási kísérletük sikerült, a miénk nem. Csakhogy ez nem erkölcsi emelkedettség, még csak nem is politikai ravaszság és ügyesség kérdése volt csupán. Bármennyire is hibát hibára halmozott Lakatos és Horthy 1944. októberében, a magyarok kudarca és a románok sikere döntően nem ezzel függött össze. Bukarestben nem állomásoztak német csapatok, mert román szövetségeseikkel együtt a szovjet-román fronton harcoltak. Budapest és környéke viszont német megszállás alatt állt. A román kiugrás után a németek árgus szemekkel figyeltek s akadályoztak hasonló magyar lépéseket. A lehetőségek voltak gyökeresen különbözőek – Romániát „megelőzni” nem lehetett, követni is csak minden tényező csodálatos összejátszása esetén lehetett volna. A legtöbb eséllyel és a legkevesebb haszonnal mégis a román „modellt” követhettük volna, ha Horthy és környezete ravaszabb, ügyesebb és szerencsésebb.

Finnország – modell? Finnországnak a nyilvánvaló vereség küszöbén sikerült leválnia kényelmetlenné vált náci szövetségesétől, elérnie a német kivonulást, megakadályoznia a szovjet megszállást, az erkölcsi megbélyegzést. Választhattuk-e (Horthy kifejezetten szerette volna!) a finn utat? A keleti front „főútvonala” a Berlin-Moszkva tengely. Amelyik ország e tengely mentén fekszik, menthetetlenül sokat szenved, mint Lengyelország, Litvánia, Kelet-Poroszország. E tengelytől mennél távolabb van egy ország, annál több reménye lehet, hogy megússza. Finnország, Albánia, Bulgária a „főútvonalhoz” képest periférián található, egyszerűen nem (olyan) fontos. A németek feladhatták a finn szövetségest, s a szovjetek lemondhattak megszállásáról – de Magyarországgal kapcsolatban ez képtelenség volt.

Magyarország a második világháborús traumát nem kerülhette ki – azt legfeljebb (későbbi szovjetellenes háborúval, a holokauszt szabotálásával, sikeres kiugrással) valamelyest enyhíthette volna.

Volt-e bármiféle „másképp is lehetett volna” a Kádár-korszakban?
Ha nem a menet közbeni előnyöket és hátrányokat, hanem a végső mérleget tekintjük, a Horthy-Magyarországnál több környező állam is kedvezőbb utat járhatott be. A Kádár-korszak esetében viszont mi voltunk „a legvidámabb barakk a lágerben” – itt nem fordulhatunk más országokhoz modellért. A kérdés az, lehetett volna-e jobban teljesíteni a modellen (azazhogy a szovjet vagy sztálini típusú szocializmus magyarországi variánsán) belül? Úgy látjuk, két dátum érdemel igazán figyelmet.

1968 – másképp is történhetett volna? A hatvanas évek közepétől kibontakozó magyar kísérletek a szocializmus hatékonyabbá, versenyképesebbé, egyúttal nyitottabbá és szabadabbá tételére nem álltak egyedül a szovjet blokkban. A legígéretesebbnek a csehszlovákiai törekvések tűntek. Közismert, hogy a prágai tavasz eltiprása előtt a szovjet vezetők többször egyeztettek kisebb partnereikkel. Sokan állítják: a magyar és lengyel politika közös fellépése eltántoríthatta volna Moszkvát a fegyveres beavatkozástól. Kádár sokáig mérséklő, visszafogó álláspontot képviselt - de végül is beadta a derekát. Ezzel nem csupán hazánk és az egész szocialista tábor tekintélyének aláásásához járult hozzá, de a magyar reformok legfontosabb táboron belüli szövetségese-támasza is elveszett. Talán szándéka ellenére, de a rendszer megkezdett és folytatni remélt reformjának is károkat okozott az ezúttal gyávaságig óvatos kádári vezetés.

1985-1986 – volt-e esély a rendszer megmentésére? Még az eddigieknél is óvatosabbnak kell lennünk, hiszen az imént feltett kérdés mögött az a másik kérdés lappang, hogy vajon meg lehetett-e reformálni a szovjet típusú szocializmust, és erre a kérdésre határozott nemmel szokás válaszolni. Jómagam inkább Lengyel Lászlót idézem, aki szerint „A beindított reformok nem bomlasztották volna fel a rendszert, nem vezettek volna rendszerváltáshoz.” Ki tudja. Példaként, ellen-modellként a nyolcvanas évek legsikeresebb szocialista, s a kilencvenes évek legeredményesebb volt szocialista országa, a Kínai Népköztársaság kínálkozna. Kínának sikerült megtakarítania azt az évtizedes gazdasági depressziót, amelyen térségünk minden országa keresztül ment, de sikerült „megúsznia” a demokratikus és jogállami átalakulást is. Csak hát kérdés, hogy a kínai ma ugyanaz a rendszer-e még, csak azért, mert ott a kommunista párt továbbra is a hatalom birtokosa.

15.

Szabó Zoltán zenész barátommal esztendeje arról beszélgettünk, volt-e államférfi a XX. századi magyar történelemben? A kérdés itt és most nyilván úgy módosítható és pontosítható, hogy vajon Horthy és/vagy Kádár államférfinek tekinthető-e? Mindehhez nyilván hallgatólagos kiindulópontunk, hogy az államférfi nem pusztán rokon értelmű kifejezése a politikus szónak, hanem több és más. Mert kiket is nevezhetnénk államférfinek a magyar történelemben? István királyt, Könyves Kálmánt és Szent Lászlót, a két magyar Anjou királyt és a két Hunyadit. A korai újkorból Bethlen Gábort, Zrínyit, Rákóczit, a késői újkorból Széchenyit, Deákot, Kossuthot. Mérhető-e hozzájuk a kormányzó, az első titkár?
Legyünk óvatosak. A közkeletű tisztelet és népszerűség nem lehet az államférfi kritériuma. Bizony, I. Istvánt vitathatatlan politikai teljesítménye, szakrális tekintéllyel felruházott származása és erkölcsössége miatt igen tisztelték, de aligha szerették: a törzsfők hatalmát megtörte, földjüket kisajátította, vallásukat elvette. Könyves Kálmánnak igen csak rossz sajtója van a középkori krónikában. László király pedig, akit utóbb mondakörrel zárt szívébe a népi emlékezet, életében inkább rettegve tisztelt, semmint népszerű lehetett könyörtelen jogalkotása, a kóborlók (szabadok!) jobbágysorba kényszerítése miatt. És az, hogy Hunyadi Mátyás „erőskezű” király volt – ne legyen illúziónk! – azt jelenti: zsarnok.
Más szempontot kell választanunk. Legnagyobbjainkat azért tekintjük legnagyobbaknak, államférfiaknak, mert tudtak olyat, értékeset alkotni, amelyből valamennyi beépült történelmünkbe, időtállónak bizonyult. Horthy kormányzó életműve: a revízió, a történelmi osztályok uralmának átmentése, a kommunizmus és a Szovjetunió feltartóztatása. Ebből bizony semmi, de semmi nem sikerült. Kádár politikájának tengelye: folyamatosan javítani a nép életviszonyait, megőrizni a kommunista párt vezető szerepét és a „megjavított” szovjet szocializmust. Ebből sem sok maradt. Hogy hazánk modernizációja és polgárosodása mindkét korszakban előre haladt, vitathatatlan, de hát itt európai és világjelenségről van szó, így igazán a nemzetközihez képest sikeresebb modernizáció és polgárosodás érdemelne csak dicséretet, de hát erről szó sincs.
Talán akkor vagyunk reálisabbak, ha teljesítményüket Szapolyai, Fráter György, Károlyi Sándor, Bocskai István, tehát a nagy lavírozók, a nagy túlélők, a zseniálisan, de eleve „vesztes állásból s lépéslehetőség nélkül” sakkozók (Orbán Ottó) történelmi szerepével vetjük egybe. Hitler-Európa legszabadabb szögletének s a szovjet blokk legvidámabb barakkjának lenni elegendő-e ahhoz, hogy az utókor államférfiként emlékezzen majd róluk?


Ajánlott irodalom:

Horthy Miklós (1990) Emlékirataim Európa-História Kiadó, Budapest
Shvoy Kálmán (1983) titkos naplója és emlékiratai Kossuth Könyvkiadó Budapest
Ormos Mária (1998) Magyarország a két világháború korában Csokonai Kiadó Debrecen
Száz rejtély a magyar történelemből (1999) főszerk. Halmos Ferenc Gesta Könyvkiadó Kft. Budapest
Romsics Ignác (1999) Magyarország története a XX. században Osiris Kiadó Budapest
Gosztonyi Péter (1992) A kormányzó Horthy Miklós és az emigráció Százszorszép Kiadó Budapest
Ki volt Horthy Miklós? a RUBICON folyóirat dupla száma, 2001./1.
Ki volt Kádár? RUBICON folyóirat 2000./6.
Kádár-életút a RUBICON folyóirat dupla száma, 2000./7-8.
Horthy Miklós életközelben HISTÓRIA folyóirat 1990./5-6.
Ujlaky István (1996) „Nemzettankönyv” Kráter Kiadó Budapest

Megosztás:

Jelenleg 1 hozzászólás van a cikkhez.
Hozzászólás írásához kérem jelentkezzen be! Amennyiben még nem felhasználónk, regisztráljon az oldalunkon!
Avatar
lacimadár
Csak most bukkantam rá a cikkre, ezúton gratulálok a szerzőnek. Új, érdekes gondolatok, megközelítések. Nagyon találó, hogy Franz-Josephre is utal. Tény, és nagyon érdekes, az 1849-1989 közötti idő folyamatos kényszerpályaként való kijelölése. Egyetértek, talán Deák volt az utolsó klasszikus államférfink. Nemcsak Horthy és Kádár, \"Ferencjóska\" is hasonlítható abban is, hogy mindhárman \"jobb híján\", \"kényszerből\", \"átmenetileg\" kerültek hatalomra, az őket hatalomra segítő klikk akarata szerint is provizórikusan, a helyzet \"normalizálódásáig\" kerültek volna pozícióba. Valóban nem volt államférfi sem Horthy, sem Kádár, mert ahogy Ujlaky Úr nagyon találóan levezeti, mindketten inkább csak igazodtak, egyikük sem alakította a történelmet, függetlenül attól, hogy a \"magyar modell\" 1939-1944 között és 1963-1985(?) v. 1989(?) között üdítő oázis lehetett környezetében. Külön köszönet a szerzőnek, hogy leszámol néhány álságos \"cseh-szlovák\" mítosszal. Jó lenne, ha történészek időt, energiát szánnának rá annak bemutatására, hogy a Hácha-Csehországnál és a Tiso-Szlovákiánál hűségesebb csatlósa sosem volt Hitlernek. Magyarországnak -nem elsősorban saját hibájából, hanem a Trianont (Versaillest)mindenáron fenntartani akaró, \"status quo\" hatalmak szándékából- minimális mozgástere volt, 1945 után nemkülönben. Az adott keretek között mind Horthy, mind Kádár elment kb. a lehetőségek 70-80 %-áig (saját, tudománytalan becslésem). Köszönet az esszéért!


Újdonságok
2013.01.14. - Öt éves a huszadikszazad.hu!
2013.01.14. - Öt éves a huszadikszazad.hu!
Kedves Olvasók! 2008. január 14-én jelent meg először a huszadikszazad.hu, főoldalán egy ismertetővel: Üdvözlet az Olvasónak! Köszönjük, hogy velünk tartottak és reméljük, továbbra is útitársaink lesznek. További jó időutazást kívánok Min...
DÍJAINK
Az év honlapja 2010 eFestival 2010
HIRDETÉS
Páholy
Cseke Gábor olvasónaplója   Már nem emlékszem, sírtam-e akkor, de hogy meg voltam rendülve, az egyszer szent. Hogy is ne lettem volna, amikor egész környezetünk, iskolától az otthonig tele volt tapétázva a...
2013|08|01
A népeket, etnikumokat, fajokat megcélzó anekdotizálás, bár sok esetben érzékenységet sértő, túlzó és igazságtalanul általánosító, mint minden summás ítélkezés, ami figyelmen kívül hagyja a valóság árnyait-fényeit, kétségtelenül tartalmaz a maga...
Malmaison foglya sehogy sem nyugszik bennem: hiába tettem pontot múltkori elemzésem végére, további töprengésre késztet egy nemrégiben kapott levél. Dehel Gábor kolozsvári színművész, rendező és írótárs keresett meg Groza-ügyben, mivel úgy...
Fórum
lacimadár
2014-08-23 22:56:02
huszadikszazad.hu (robot)
2014-08-23 22:56:01
Serpico
2014-07-14 15:16:27
huszadikszazad.hu (robot)
2014-07-14 15:16:27
Mac
2014-03-11 13:02:39
Mac
2014-03-11 12:58:34
gym
2014-03-07 10:43:43
huszadikszazad.hu (robot)
2014-03-07 10:43:43
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98