Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
Páholy
2013|09|16

Hatvan év után is nyitott kérdés: A Gazda halott!?

Szerző: Cseke Gábor

Cseke Gábor olvasónaplója

 

Már nem emlékszem, sírtam-e akkor, de hogy meg voltam rendülve, az egyszer szent. Hogy is ne lettem volna, amikor egész környezetünk, iskolától az otthonig tele volt tapétázva a nagy Sztálin portréival, gondolataival, szellemére utaló szimbólumokkal? Rajzkészségemet azzal próbálgattam egy-egy kósza papírlapon - de olykor tankönyveim margóján is - lemérni, hogy Sztálin-portrékat rajzoltam ceruzával, lehetőleg profilból, mert úgy könnyebb volt elkapni a lépten-nyomon kifüggesztett, jóváhagyott arcélet a dús bajusszal. Igaz, iskolás gyermek voltam, de nem láttam környezetemben senkit - pontosabban nem emlékszem ilyen jelenetre, hogy valaki örömtáncot lejtett volna a hírre, hogy meghalt a Generalisszimusz.  1953-at írtunk, március 5-ét. (Te jó ég - azóta úgy lepergett hatvan év, mint egy!)

 

Akkoriban még nem voltam újságolvasó, nincsenek emlékeim arról, miként jelentkezett a megrendítő esemény a korabeli sajtóban, mi volt az, ami átjöhetett a szigorúan ellenőrzött sajtó szűrőjén. A napokban régi fotókat, nyomtatványokat gyűjtő jó barátom megajándékozott néhány újság példányával a negyvenes-ötvenes évekből. Közöttük az egyik az Ifjúmunkás című hetilap 1953. március 11-i száma.

(Ez az az esztendő, amikor az Ifjúmunkás Szövetség Országos Hetilapjaként meghatározott lapot a hatodik évfolyam kelős közepén megszüntetik, s 1957-es újraindításakor már könnyebben kezelhető, tabloid formában jelenik meg. A szóban forgó szám még lepedőnyi 4 oldal...)

 

A lapszám bal felső sarkában ceruzával írták fel: Cam. Cult. Valea, ami azt jelenti, hogy a példány a tekerőpataki kultúrotthon (Căminul Cultural Valea Strâmbă) tulajdonát képezte, de látszik rajta, hogy soha nem volt befűzve valamilyen gyűjteménybe, hanem négyrét hajtogatva, az időbe belesárgulva várta feltámadását, amely ím most általam – elérkezett.

Egy letűnt világba lépő időutas kíváncsiságával hajtogattam szét a lapot... Elsőnek is megpróbáltam visszalépni abba a tudatállapotba, amiben akkoriban lehettem, hogy ne a mai eszemmel ítéljem meg a nagyrészt szövegekből tákolt lapösszeállítást.

Mindjárt meg is állapítottam, hogy az eseményről nem ebből az újságból szereztem volna első kézből tudomást, hiszen az Ifjúmunkás korábbi száma épp aznap jelent meg - tehát semmiképpen nem számolhatott be róla! -, amikor vezérünk, Sztálin az „utolsó csepp vérét” is feláldozta a munkásosztály, a világforradalom ügyének... (Ebben egy szemernyi gúny sincsen, hiszen egy héttel később, amikor már az újság a halál és a gyász, a temetés és az ezzel járó ceremóniák négy oldalra bezsúfolt krónikáját és dokumentumait hozza, a következő Sztálin-idézettel vigasztalja olvasóit: „Ne kételkedjenek abban, elvtársak, hogy... kész vagyok odaadni a munkásosztály ügyének, a proletárforradalom és a világkommunizmus ügyének minden erőmet, minden képességemet és ha kell, minden csepp véremet, az utolsó cseppig.”)

Olyan hát ez a szám (megjelenési dátuma: 1953. március 11.), mint egyfajta enciklopédia, amelyben mindenki megkapja a magáét: a lapot irányító szervek viszontláthatják azokat a szövegeket, amiket jónak láttak a szovjet vezér halálával kapcsolatban a Nép tudomására hozni (nem többet, de nem is kevesebbet), az olvasó pedig egy helyen hozzáfér mindahhoz, amit vele el akarnak hitetni.

 

Egy hatvan éves lapszám olvasata

 

Az első oldalt a nyomda egy kb. 1 cm vastagságú gyászkerettel fogta körül, a belső oldalakon csak a Joszif Visszárionovics Sztálin teljes szélességben húzódó neve került gyászkeretbe. Összesen két kép teszi „mozgalmasabbá” a betűtengert: az első oldalon a közismert, „szembenézős” Sztálin elvtárs fogad bennünket, kifogástalan parancsnoki ruhában, A Szovjetunió Hőse aranycsillagával, de hajadonfőtt (ez az arcképe szerepelt azokban az években valamennyi tankönyvünk fedőlapja után közvetlenül), a harmadik oldal jobb felső sarkában pedig egy gyászszalagos Sztálin-portré előtt tisztelgő fiatalok látszanak, a következő aláírással: „A bukaresti Állatorvosi Intézet vörös-sarkában a hallgatók gyászőrséget álltak Sztálin elvtárs gyászkeretes képe előtt. A román hallgatókkal együtt Gin-Du-Nam és Csoj-Ben-Szen koreai ifjú hallgatók is őrséget álltak.”Az akkori idők mentségére hozható fel az a tény, hogy a nyomdatechnika korabeli romániai színvonala, ellátottsága miatt még ezt a képmennyiséget is túlméretezettnek ítélhetjük, hiszen míg a Sztálin-portré még csak-csak, addig a gyászoló ifjak és az ő vörös sarkuk szinte kivehetetlen, haszontalan helypocsékolás.

Az első oldal vezető anyaga, amely tudatja a szovjet kommunista párt valamennyi tagjával, a Szovjetunió valamennyi dolgozójával a lesújtó hírt, nem más, mint egyetlen nagy vigasztaló szöveg, amelyből az derül ki, hogy még egy ilyen nagy veszteség is tuti, hogy megerősíti a kommunistákat, az embereket, összébb tereli erőiket.

 

A portré alatti orvosi jelentés - az egyik legtárgyilagosabb az anyagok közül. A szöveget jegyző népes orvoscsoport - valamennyien derék akadémikusok és egészségügyi minisztériumi vezetők, akikről az ember feltételezi, tudják, mi a dolguk - annyira komolyan veszik a feladatukat és az olvasóközönség orvosi tudásszintjét, hogy mindenféle diagnosztikai műszavakkal teletűzdelt helyzetjelentésükben elmondanak tücsköt-bogarat a halál beálltának körülményeiről, amit végül is úgy lehetett csalhatatlanul felismerni, hogy „a légzés felületes és lényegesen szaporább lett, az érverés percenként elérte a 140-150-et, az érverés teltsége csökkent. 21.50 órakor J.V. Sztálin a növekvő szív-, ér- és légzési elégtelenség következtében elhunyt.” Az orvosi jelentés alatt még két igen fontos, magas szintű határozat kapott helyet: egy párt- és kormánydöntés arról, hová kerüljön a felravatalozott koporsó (természetesen a Vörös Téren levő mauzóleumba, Lenin szomszédságába!), illetve arról, hogy Leninnek és Sztálinnak, illetve a Kreml falánál eltemetett forradalmi vezetők maradványai részére Panteont emelnek, „a Szovjet Ország nagy emberei örök dicsőségének emlékművét”.

 

Ezzel át is fordíthatunk a 2. oldalra...

Pedig az első oldal csak amolyan bemelegítőféle volt az olvasónak, hogy szegről-végről elmélyülhessen az emberi mulandóság örök problémájában, különös tekintettel a Joszif Visszárionovics Sztálin halálára. Ha a szovjet párt és kormány levelet intézett tagjaihoz és dolgozóihoz, akkor ugyanezt a Román Munkáspárt tagjai és a Román Népköztársaság összes dolgozói is joggal várták el pártjuk, kormányuk és nemzetgyűlésük részéről.

Csakhogy az Ifjúmunkás Szövetség Központi Vezetősége sem ült tétlenül, papír és ceruza ott is villámgyorsan előkerült, s a szövetség minden tagja, a népköztársaság egész dolgozó ifjúsága részesülhetett abból, ami nekik kijárt: a szomorú haláleset fölötti elmélkedés és önösszeszedés buzdító soraiból. Ez utóbbi levél (üzenet, felhívás, nyílt levél - a műfaj nincs leszögezve, úgy hogy akármelyik lehet ezek közül, sőt, ezeken túl is) természetszerűleg rövidebb a felnőtt társadalomnak szóló gyászlevélnél, de a kettő együtt becsületesen kiteszi a gyászkiadás második oldalának a teljes  bal felét. A másik fél oldalon, felül, a Pravda témába vágó vezércikkének fordítása kapott helyet (Sztálin halhatatlan neve örökké élni fog), amely az eddig már olvasott gondolatokat, jelszavakat, megállapításokat rakja új rendbe és változatokba, miként a kaleidoszkóp forgatásával a benne kirajzolódó ábrák is ugyanazon mozaikdarabokból raknak ki új és új szimmetrikus alakzatokat. Aki ezt a cikket elolvassa, újólag megerősödhetik ama hitében, hogy meghalt ugyan a Vezér, de a szelleme oly eleven, annyira behatolt a pártba és a tömegekbe, hogy a címben leszögezett állításhoz egyetlen percig sem férhet kétség.

 

Borisz Polevoj tudósít

 

Végül az oldal jobb alsó sarkában, mintegy a keret által szembetűnően kiemelve, Borisz Polevoj szovjet-orosz író, az Egy igaz ember története című, akkoriban igen divatos és sokat idézett, megfilmesített, népszerűsített stb. regény szerzőjének tárcája olvasható a Pravda 67. számából (Sztálin velünk van!), amely lényegében helyszíni tudósítás kíván lenni a nagy gyász mozzanatairól és dimenzióiról. Néhány idézettel ízelítőt adunk abból, hogy mit látott az ünnepelt író azokban a megrendítő órákban Moszkva utcáin, színhelyein.

 

„Besötétedett. Hideg este ereszkedett Moszkva utcáira és tereire. Kigyúltak a fények, de a forgalom nem ült el, emberáradat hömpölyög a város központja felé. Utcáról utcára nő az áradat, majd két hatalmas folyammá szélesedik. A Szakszervezetek Házának kapujában egyesül és megtölti a márványfolyosókat. Milyen meleg, szívből fakadó szavakat lehet itt hallani, a gyászoló emberek között!

- Ha lehetett volna meghosszabbítani az életét, én habozás nélkül odaadtam volna az enyémet. — Csak te? Sok millió ember megtette volna. (...)

A szovjet emberek búcsúzni jöttek. Ki ne jött volna el, hogy lerója utolsó kötelességét a nép boldogságának megteremtője iránt? Férfiak és nők, aggok és gyermekek, katonák és tábornokok. Minden korú és foglalkozású emberek. Egy fiatal anya karján viszi göndör hajú leánykáját. A ravatalhoz érve magasra emeli a gyermeket. Az anya azt akarja, hogy gyermekének egész életére emlékezetébe vésődjenek Sztálin vonásai (...)

Magas, szikár, görnyedt hátú háborús veterán közeledik. Már rég leszerelt, régóta a békés munkának szentelte magát, de a harcias bajusz és a katonai zubbony elárulják a volt harcost. Mellén kitüntetések csillognak. A koporsó előtt elszántan kiegyenesedik — a veterán utoljára üdvözli generalisszimuszát. Kemény vonásain két nagy, hívatlan könnycsepp gördül le.

A koporsót elborítják a virágok. A fal mellett koszorúk hatalmas tömege. Számuk óráról-órára növekedik. A teremben a gyászfátyolos csillárok alatt friss virágok illata árad szét. És ma tanúja voltam, hogyan járult egy kicsiny, de drága csepp a virágok hatalmas tengeréhez: az emberáradattal egy hároméves kisfiú lépett a terembe. Egyik kezével ijedten szorongatta édesapja kezét, a másikban egy szál virágot tartott, egyetlen vörös dáliát, ami talán az ablaka alatt virágzott. A ravatalhoz közeledve kérdően nézett apjára, majd kivált a menetből, apró léptével a koporsóhoz ment és félénken letette a virágot.

Ott fekszik most egy gyermeki szívnek ez a kis ajándéka az SZKP Központi Bizottságának és a szovjet Kormánynak a koszorúi mellett. (...)

A koszorúk feliratai a népek határtalan szeretetét tanúsítják a nagy Sztálin iránt.

A díszőrséget állandóan váltják. Részt vesznek benne a moszkvai pártaktíva képviselői, munkások, kolhozparasztok, tudósok, írók, a minisztériumok vezetői, a Szovjetunió Legfelső Szovjetjének és a szövetségi köztársaságok Legfelső Szovjetjeinek képviselői, a Szovjetunió Hősei, a Szocialista Munka Hősei, a Szovjet Hadsereg marsalljai és tábornokai, a haditengerészet admirálisai. (...)

A szovjet ember bárhol dolgozott, a szovjet föld bármily távoli vidékén élt, mindig érezte a sztálini gondoskodást, a sztálini szeretetet, az irányító sztálini kezet.

És íme, most, az Oszlopcsarnokban elvonuló mélységesen gyászoló emberáradatot követve, különös erővel érzed, hogy a szovjet emberek vezetőjük halálát nemcsak a nemzet, az emberiség fájdalmának tekintik, hanem mindegyikük saját személyes fájdalmának érzi; elvesztették azt az embert, aki a legdrágább volt számukra, aki legközelebb állt hozzájuk. (...)

És bár valamennyien nagy fájdalmat hordozunk szívünkben, a munkalendület — március hónap első napjaiban — számos moszkvai vállalatban megnövekedett, emelkedik az ésszerűsítő javaslatok száma. Az ország minden részéből ugyanazokat a híreket hozza a távíró, a rádió. A párt Központi Bizottsága és a Szovjet Kormány felhívására és buzdítására népünk, harcos és alkotó népünk, páratlan erővel magasztos emlékművet emel vezetőjének — a kommunizmus művét. (...)

...Éjfél van. Az emberáradat éppen olyan végtelen, mint nappal, mint tegnap.

A díszőrséget ismét Joszif Visszárionovics Sztálin harcostársai és tanítványai veszik át: G. M. Malenkov, L. P. Berija, K. J. Vorosilov, N. Sz. Hruscsov, N. A. Bulganyin, L. M. Kaganovics, A. I. Mikoján, M. Z. Szaburov, M. G. Pervuhin, M. N. Svernyik elvtársak.

...Éjszaka három óra. A szovjet emberek egymásután haladnak el J. V. Sztálin koporsója előtt.

Mikor Sztálintól búcsúzunk, különös erővel érezzük, hogy örökké élni fog...”

 

Az ilyen mesterművekre mondjuk azt, hogy „cseppben a tenger”. És hát el is hinném a szerzőnek (akiről nekünk tudni illik, hogy Kolozsváron is járt, méghozzá nem is egyszer: 1967-ben íróküldöttséggel érkezett, s akkor mesélte el, hogy 1944 őszén a kolozsvári szovjet parancsokságon dolgozott elhárító tisztként, alezredesi rangban), csakhogy kezembe került ám egy másik szovjet-orosz írónak 1955-1963 között írt műve is (Vaszilij Grosszman: Pantha rhei, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989), amely ha nem is az esemény hevében, de meglehetős időbeli közelségben osztotta meg olvasóival a Sztálin hirtelen halála okozta nagyszabású felbolydulást.

 

Vaszilij Grosszman nem hisz a könnyeknek

 

Érdemes a két beszámolót egymás tükrébe állítani..

 

„És március 5-én váratlanul elhunyt Sztálin. Ez a haláleset valósággal belerobbant a járási bizottság által gerjesztett népharag és népszeretet gépiessé vált lelkesedésének gigantikus rendszerébe.

Sztálin terven kívül hunyt el, az irányadó szervek utasítása nélkül. Sztálin Sztálin elvtárs személyes utasítása nélkül hunyt el. A halálnak ebben a szabadságában, kiszámíthatatlanságában volt valami dinamitszerű, az állam titkos lényegének ellentmondó. Az elmékben és szívekben zűrzavar támadt.

Sztálin meghalt! Egyeseket elfogott a szomorúság - egyik-másik iskolában a tanítók letérdepeltették a nebulókat, és térden állva, könnyeket ontva olvasták fel nekik a kormány közleményét a vezér elhunytáról. A hivatalokban és üzemekben rendezett gyászgyűléseken sokan hisztériás rohamot kaptak, zokogás, eszelős női kiáltások hallatszottak, volt, aki elájult. Meghalt a nagy isten, a huszadik század bálványa, és a nők zokogtak.

Mások viszont örültek. A falu, amely Sztálin vaskezének súlya alatt sínylődött, megkönnyebbülten sóhajtott fel.

A lágerek több millió lakója ujjongott örömében

... A fogolyoszlopok koromsötétben vonultak ki munkára. A tenger zúgását túlharsogta az őrkutyák ugatása. És egyszerre csak mintha sarki fény ragyogott volna fel a sorok között: Sztálin meghalt! A sok tízezer fogoly suttogva adta tovább egymásnak: 'Megdöglött... megdöglött', és a sokezernyi ember suttogása úgy zúgott, akár a szél. Sötét éj borult a sarkvidékre. A Jeges-tengeren azonban megtört a jég, és a tenger bömbölt.

Jó néhány olyan tudós és munkásember akadt, aki e hír hallatán a szomorúságot összekötötte azzal a vággyal, hogy örömében táncra perdüljön.

A pánik már akkor kitört, amikor a rádió közölte a jelentést Sztálin egészségi állapotáról: 'Légzés... vizelet... pulzus... vérnyomás...' A bálványozott uralkodó hirtelen felfedte elaggott, gyenge testét.

Sztálin meghalt! Ebben a halálban benne rejlett a sztálini állam természetétől annyira idegen szabad váratlanság eleme. Ez a váratlanság arra kényszerítette az államot, hogy megrendüljön, mint ahogy megrendült az 1941. június 22-én rászakadó váratlan katasztrófától is.

Emberek milliói akarták látni az elhunytat. Sztálin temetésének napján nemcsak Moszkva, hanem a megyék, a járások is a Szakszervezetek Háza felé igyekeztek. A vidéki teherautók oszlopa több kilométernyire nyúlt. A forgalom egészen Szerpuhovig megbénult, később pedig a Szerpuhov és Tula közti országúton is.

Sokmilliós tömeg hömpölygött Moszkva központja felé. Az emberfolyamok a fekete, jeges folyókhoz hasonlóan összeütköztek, széttörtek a kövön, gépkocsikat törtek-zúztak össze, vaskapukat téptek le csuklópántjaikról. Ezen a napon ezrek pusztultak el. Az a nap, amikor a cárt megkoronázták a Hodinkán, elhomályosult a földi orosz isten - a goribeli cipész ragyás képű fia - temetésének napja mellett.

Úgy tűnt, hogy az emberek az igézettség állapotában, a keresztényi, buddhista misztikus eleve elrendelés szellemében rohantak a pusztulásba. Mintha Sztálin, a nagy pásztor gyűjtötte volna össze elbóklászó juhocskáit, miközben holta után a véletlenség elemét kihagyta iszonyú tervéből.

Sztálin harcostársai, akik ülésre gyűltek egybe, a moszkvai rendőrség és a hullaházak jelentéseit elolvasva, összenéztek. Zavaruk azzal a számukra új érzéssel függött össze, hogy nem kell rettegniük többé a nagy Sztálin csillapíthatatlan haragjától. A Gazda halott volt."

 

Még mielőtt tovább lapoznánk az 1953-beli Ifjúmunkás Sztálin-féle gyászkiadásában, annak is 4 lepedőnyi oldalában, nézzük meg jól, hogy a két idézett író között miért akkora - ráadásul kibékíthetetlen - a szemléletbeli különbség. Elvégre mind a kettejüket hosszú időn át úgy tartották számon, mint a szocialista realizmus irodalmi alkotói irányzatának a markáns megtestesítőit, akik műveikkel hitelesítették a pozitív kicsengésű, előremutató, optimista írások alkotása iránti pártos elvárásokat.

Mind a két író cselekvően részt vett a második világháború nagy ütközeteiben, a szovjet hadsereg Berlinig tartó hősi menetelésében: Borisz Polevojról már elárultam, hogy elhárító tisztként követte az orosz csapatokat és Kolozsváron is járt (és azon kívül még mennyi helyen!), Vaszilij Grosszman pedig, Ilja Ehrenburggal együtt a legnépszerűbb haditudósítókként mindegyre a frontvonalban tartózkodtak 1941-1945 között. Csakhogy látnunk kell: Polevoj arra használja tapasztalatait, hogy háborús publicisztikai cikkgyűjteménye mellett (Belgorodtól a Kárpátokig, 1945) megírja kanonikus művét egy Alekszandr Mereszjev nevű vadászpilóta hősies akaraterejéről, aki egy légi ütközetben elveszítette mind a két lábát, de óriási önfegyelemmel, műlábbal is képes lesz repülőn végigharcolni az egész háborút. Az író, akit első könyvéért (Egy tetves emlékiratai, 1927) Gorkij is lelkesen megdicsért, „igaz emberéért” Állami Díjat kapott, akkoriban az elképzelhető legmagasabb szellemi kitüntetést a Szovjetunióban. Életútja egyenes volt tehát: a háború kitörésétől kezdve haláláig (1981) a Pravda különtudósítója maradt. Nem mellesleg, Polevojt bízzák meg azzal is, hogy Budapestről a Pravdát ekszklúzív tudósításokkal lássa el a hírhedt Rajk-perről...

A Vaszilij Grosszman bejárta szellemi kalandozás ennél jóval tekervényesebb és lépten-nyomon vargabetűket kénytelen leírni. Grosszman egyidős Polevojjal, ámde tőle eltérően, ő orosz-zsidó család sarja s egy idő után szinte törvényszerűen elérkezik oda, hogy önazonosságát felvállalva, lakkozás nélkül ábrázolja az oroszországi zsidóság tragédiáját a sztálini korszak idején. Amíg viszont idáig ér, ő is megírja a maga heroikus művét (Sztyepan Kolcsugin, 1937-1940), amelyben a forradalom előtti bányászsors kegyetlenségének hiteles rajzát nyújtja. A háború az ő számára fokozatos kijózanodást, eszmei katarzist jelent: élményei ráébresztik arra, hogy a szovjet hadsereg sziszifuszi hősiességét az ország vezetői többször is gyáván elárulták, az orosz nép valódi háborús veszteségeit nem is annyira az ellenség, mint inkább egy eszelős diktatúra és terror okozta. Az igaz ügyért című regénye még csak szordínós szintézise e meggyőződésnek, de máris ferde szemmel nézik az irodalmi ítészek és a közélet hangadói, eközben viszont ő már dolgozik két, később maradandónak ítélt, de csak a kelet-európai rendszerváltásokkal egyidőben napvilágot látó munkáján: a Pantha Rhei című esszén és az Élet és sors című nagyregényen, amelyben lemészárolt zsidó édesanyjának kívánt emléket állítani, mintegy vezeklésképpen; a befutott író ugyanis megmenthette volna édesanyját, amennyiben Bergyicsevbe, a keleti jiddis fővárosnak nevezett helységbe idejében vonatjegyet küld és elmenekíti onnan, de ezt annak idején elmulasztotta.

Nagyregénye és az esszé is érthetően fennakadtak a szovjet ideológia szűrőjén és kalandos úton jutottak el külföldre, ott is jelentek meg elsőként. Oroszul majd csak 1988-tól kezdve láthattak napvilágot. Nem egy kritikus a regényt a huszadik századi "Háború és béké"-nek tartja. Amíg ez a kérdés így vagy úgy eldől, annyi máris bizonyos: az 1964-ben elhunyt Grosszmann merész és ugyanakkor naiv előfutára volt mindannak, amit aztán Borisz Paszternák és Alekszandr Szolzsenyicin képviseltek és véghez vittek az egyetemes orosz irodalom rehabilitációjáért. Olasz nyelvű megjelenésekor az Il Giorno például ekként üdvözölte a regényt: „Az emberiesség és finomság, amellyel Grosszman 350 000 ember halálát rekonstruálja Sztálingrádnál, Tolsztojt idézi; a pátosz, ahogyan a szolidaritásról, a barátságról és a méltóságról értekezik, Dosztojevszkijt idézi; a szelídség és érzékenység, amellyel az egyszerű életet magasztalja föl, Csehovot idézi.”

Nem csoda hát, hogy a kétféle szemlélet meredeken szembekerül egymással: miközben Polevoj végig kitart hivatalosított és példaként beállított pályafutása és pártos írói eszményei-szabályai mellett, addig Grosszman önvizsgálata eljut a bajok gyökeréig, s ő lesz az, aki elsők között fogalmazza meg azt a ma is széles körben és sokat hangoztatott álláspontot, hogy a fasizmus és a marxizmus kétpólusú szélsőségként egálban állnak egymással. „Mivel nemcsak a szovjetunióbeli holokausztnak lehetett első számú közzétevője, hanem a hadi tollforgatók közül elsőnek ér Treblinkába is, ahol az eltüntetett nyomok ellenére korán megérzi az Endlösung masszív méreteit (erről is elsőként számol be), hamar eljut ahhoz a következtetéshez, amely ellen máig is éppúgy tiltakoznak bizonyos kelet-európai politikai körök, mint új-új (igazából nagyon régi) balos nyugati egyetemi zárványok: hogy a náci és a szovjet totalitarizmus tükörképe egymásnak, s erkölcsileg semmi különbség nincs köztük. Mindegyik a születési körülményeik miatt irtott ki embermilliókat. A marxizmus nem egyéb, mint osztályrasszizmus” - állapítja meg az írót bemutató esszéjében Gy. Horváth László a Nagyvilág 2001/6. számában.

Csakhogy e gondolatokról, tapasztalatokról, kételyekről az 1953-as újságolvasók még nem tudhatnak semmit (vagy szinte semmit), s ha valaki belőlük valamit is a fülükbe súgott volna, hogy más meg ne hallja, ma is úgy érzem, nem hittek volna a fülüknek, mert a Polevoj és a Grosszman tudósításai azért annyiban mégis csak közösek voltak, hogy a hit tartományába utalták a nagy vezérhez való viszonyulás tömegjelenségeit, a nagy gyász nem egyszer tragikomikus, groteszk külsőségeit.

 

Gyászgyűlések, gyászfogadalmak, gyászüzenetek

 

Ama gyászkiadású, kopott Ifjúmunkásban, a 3. oldalon csupán három cikk zsúfolódott össze azzal a szándékkal, hogy mindent, de abszolút mindent elmondjon a J. V. Sztálin emlékére tartott gyászmegemlékezésekről.

Az elsőben, a lap bal felső sarkában (Gyásznagygyűlés a moszkvai Vörös-téren J. V. Sztálin emlékére) az Agerpres által idézett TASZSZ-jelentés olvasható a temetési szertartásról, amit enyhítési célzattal „gyászgyűlésnek” neveznek, ámde a szövegből kisejlik, hogy bármiként nevezzék is el a történteket, végül is csak temetésről van szó, mégpedig olyanról, amilyet régóta nem látott a világ:

 

„J.V. Sztálin koporsóját ágyútalpra helyezik - írja az újság. - A gyászmenet lassan halad a Vörös-Tér felé. Végig vonul az ősrégi város központi utcáin - annak a városnak az utcáin, amelyet Sztálin elvtárs géniusza alakított át...

A főváros dolgozói, a Lenin és Sztálin megteremtette nagy szocialista hatalom fiai és leányai, fájdalomteli szívvel hajtják le fejüket a szeretett vezető koporsója előtt...

A Kreml toronyórájának mutatói a 12 órához közelednek. A Kommunista Párt és a szovjet kormány vezetői a ravatalhoz mennek, felemelik J. V. Sztálin koporsóját és karjukon viszik a Mauzóleumba. A koporsót elhelyezik V. I. Lenin koporsója mellé. E percben eldördül a tüzérség díszsortüze...

Az ország valamennyi vasútvonalán megálltak a vonatok. Mozdulatlanul állnak az utcákon a gépkocsik.

Félbeszakították útjukat a hajók, megálltak a gépek az üzemek műhelyeiben, az emelődaruk a munkatelepeken. A gyász csöndjét csak a tüzérségi sortűz, a gyárak és üzemek, a mozdonyok és hajók szirénáinak búgása szakítja meg...

A Vörös-tér felett repülőgépek keringenek, a Mauzóleum épülete előtt elvonulnak a harcokban megedzett Sztálin generalisszimusz által győzelemre vezetett Szovjet Hadsereg katonái. Megadják a végtisztességet minden idők és népek legnagyobb hadvezérének.”

 

(Ez a stílusban mutatósan megnyilvánuló magasztosság az, ami három évvel később megrendíti az egész népi demokratikus béketábort, de talán még azon is jóval túlárad a meghasonlás hulláma: a páratlan végtisztességgel elhelyezett Sztálint egyszerűen eltávolítják nagy harcostársa mellől és könyörtelenül beindul teljes dehonesztálása.)

A gyászgyűlésről szóló riport alatt A Szovjetunió népeinek nagy gyásza címmel jókora beszámoló adja tudtul, hogy 1924 óta (Lenin halálának éve) nem volt ekkora gyásza a szovjet embernek, mint most. A szavakból összeállított gyászpanoráma ismeretlen szerzője előbb ellátogat a tifliszi Sztálin mozdonyjavító műhelybe, ahol a gyászoló dolgozók arra emlékeznek, hogy a nagy vezér valamikor itt szervezte a munkásokat, amikor Tifliszben (Tbiliszi) élt. De hangot kap a Fő Türkmén Csatorna építőinek gyásza is, akik sztálini útmutatások alapján a karakumi sivatagot csakazért is, a lesújtó gyásszal is dacolva, gazdag termőfölddé fogják alakítani A Szovjetunió Tudományos Akadémiának mélyfeketébe öltöztetett márványtermében a tudósok mély fájdalommal emlékeztek meg a „legnagyobb tudós” távozásáról, aki felmérhetetlen segítséget nyújtott kutató munkájukban. De gyászgyűlés volt a moszkvai Sarló és Kalapács fémipari üzemben, a moszkvai ZISZ-gyárban, a Dinamó gyárban, a szovjet írók szövetségében, és táviratokat, üzeneteket, leveleket fogalmaznak, küldözgetnek milliószámra az ország és a párt vezetésének, egymást öt percenként váltó díszőrségeket állnak a Szovjetunió minden zege-zugában.  A riportba eközben bőséggel beszüremkednek azok a „valóságelemek” is, melyek a Borisz Polevoj már ismertetett különtudósítását igyekeztek hitelessé tenni (pl. a gyermekét felemelő anya a nagy halott előtt), továbbá azok a gondolatok és megállapítások (méghozzá szó szerint), melyek a gyász különböző dokumentumaiban is helyet kaptak már.

(Arra mindenképpen jó volt ez a fajta szerkesztési elv, hogy aki csak egyetlen cikk elolvasására szánta el magát a négy oldalba zsúfolt anyagokból, az is részesüljön minden szükséges információból és az ezek köré kanyarított, sugalmazásra szánt felemelő gondolatból.)

A 3. oldal jobb oldali három hasábján a Gyászgyűlések hazánkban című összeállítás kapott helyet, s mindenek előtt a bukaresti Sztálin szobornál történt gyászgyűlés (most fedezem fel végre, milyen felemelő, komoly és előremutató ez a terminus!) történéseit foglalja össze, egészen odáig, hogy a résztvevők végighallgatják a moszkvai ceremónia rádióközvetítését, a bukaresti téren összegyűlt százezrek az éteren át állnak kapcsolatban a szovjet nép szíve dobbanásával, s ezek a szívhangok szépen összeadódnak valahol, s ebből lesz aztán az a világméretű szolidaritás, amelyből mind a szónokok, mind az újságírók bőven merítenek. Miként alább is olvasható:

 

„Dolgozó népünk gyásznapokat élt át. Amikor hétfőn Moszkvában utolsó útjára kísérték a legemberibb embert, Lenin legnagyobb tanítványát: Joszif Visszárionovics Sztálint, hazánk dolgozó népe is tisztelgett a szovjet nép és az összes békére vágyó népek nagy halottjának. Háromperces mozdulatlan vigyázzállásba merevült dolgozó népünk, hogy gyászolja Őt, aki milliók atyja lett... Lenin halála óta ilyen világot átfogó gyászunk még egyszer sem volt...”

 

És tudomást szerezhetünk a resicai Sovromutilaj-petrolier műhelyeiben dolgozók tisztelgéséről, a gyászoló Sztálinvárosról (igen, Brassóról van szó), ahol egy sztahanovista elmondta, hogy a szomorú esemény dacára, sőt, azt ellensúlyozandó, ünnepélyesen megfogadják: az öt éves tervet négy év alatt teljesítik! Na, és Bákó tartomány dolgozói se maradhattak ki az összeállításból (hogy miért éppen ők nem, és mégis, miért maradt ki más, ezt örök titok fedi, mert nem lelni rá semmilyen ésszerű magyarázatot).

 

A negyedik oldal

 

Gyász – minden vonalon Csönd. Adózás. Főhajtás... Na, és a világ? És az ifjúság? Ők hogy éreznek, ekkora gyász idején? Róluk szól a negyedik oldal...

 

Idáig jutva, kissé elbizonytalanodtam: nem vagyok meggyőződve ugyanis arról, hogy érdemes-e ennyire részletekbe menően felidézni az akkor elhangzottakat-leírtakat. Sokan lehetnek olyanok, akik úgy érzik: ami eddig történt,  nem egyéb gondolati egy helyben topogásnál, a lényeget summásan kellene elintézni, hiszen mindenki tudja, akkoriban sokat hazudtunk magunknak, minek azt még egyszer elővenni, kiteregetni, részletezni, egyáltalán komolyan venni? Az egész történet amúgy is régen volt, talán igaz se volt...

Pedig Sztálin elvtárs igenis, létezett, az őt körülvevő, ma már nehezen érthető misztikus rajongással, hozsannával és öröklétre való berendezkedéssel együtt, amelynek a méreteit csak akkor tudnánk felbecsülni, ha türelmesen végigélnénk

újra a kor irányított tájékoztatását, amikor minden jelentéktelen részlet felidézése, rögzítése, többszöri kombinálása egy és ugyanazon célt szolgált: megfeledkezni a lényegről, az összefüggésekről. Hányan gondoltuk, tudhattuk 1953-ban, hogy tulajdonképpen nem egy szentet, egy szuperembert gyászol a szovjet birodalom, hanem egy különösen kegyetlen, gátlástalan Gazdát, aki egy egész rendszert és ideológiát gyűrt maga alá és elhitette a fél világgal, hogy a szájából kihulló szavak aranyat érnek...

Az Ifjúmunkás 1953. március 11-i számának negyedik oldala ehhez is nyújt némi adalékot, mindjárt a J. V. Sztálin temetésére érkezett külföldi kormányküldöttségek c. hír révén, amely egyszerűen felsorolja, kik tették tiszteletüket a Nagy Temetésre a szovjet fővárosban a temetés alkalmával.

A kínai küldöttséget Csu En-láj, a Kínai NK Állami Közigazgatási Tanácsának elnöke és külügyminisztere vezette, a román küldöttség élén Gherghe Gheorghiu-Dej, a RNK minisztertanácsa elnöke állt. A csehszlovák elvtársak csoportját Klement Gotwald, a Csehszlovák Köztársaság elnöke vezette, a mongolokét I. Cedenbal miniszterelnök, a lengyelekét Bolesláw Bierut, a minisztertanács elnöke, a magyarokét Rákosi Mátyás miniszterelnök, az NDK-s küldöttséget Otto Grotewohl miniszterelnök. Finnország küldöttségét Urho Kekkonen miniszterelnök vezette, a bolgár küldöttek élén Viko Cservenkov miniszterelnök állt. Az iráni kormányt a munkaügyi miniszter képviselte, Afganisztánt egy herceg, Törökországot egy külügyminisztériumi főtitkár, Nagybritanniát, Újzelandot és Ceylont egy füst alatt a moszkvai angol nagykövet, Franciaország, az Egyesült Államok, India, Burma, Svájc, Ausztrália, Libanon, Egyiptom, Dánia, Norvégia, Ausztria, Svédország, Kanada, Pakisztán, Tájföld és Hollandia kormányai a szovjet kormány mellett állomásozó diplomáciai testületeiket bízták meg azzal, hogy országaikat a temetésen képviseljék.

Egy másik cikkből (A népi demokratikus országok vezetői díszőrségben Sztálin elvtárs koporsójánál) megtudjuk azt is, hogy a külföldi vendégek közül kik voltak azok a személyiségek, akik odaálltak Sztálin koporsója mellé, mintegy vállalva a sztálini örökség egészét. A fentebb felsorolt küldöttségvezetők mellett ott volt még Rokoszowszki, Lengyelország marsallja, Walter Ulbricht, a Német Szocialista Egységpárt főtitkára, Palmiro Togliatti, az olasz kommunisták főtitkára, Dolores Ibrarurri, a spanyol kommunisták főtitkára, Harry Politt, a nagybritanniai kommunisták főtitkára, Koplenig., Ausztria KP elnöke, Vile Pessi, Finnország KP főtitkára, Pietro Nenni, az Olasz Szocialista Párt titkára.

 

„Éjfél felé az emberáradat még mindig nem csökkent - áll a cikkben. - A díszőrségben ekkor Tevoszján kohászati ipari miniszter, Zaszjatko szénipari miniszter, Bescsev közlekedésügyi miniszter, Fegyin, Solohov, Mihalkov, Tyihonov, Leonov, Gladkov, Virta, Versigora írók, Rajzen, a Szovjetunió népművésze, V. Kuznyecov külügyminiszterhelyettes, Sevcsenko, a Szovjet Szakszervezetek Központi Tanácsának titkára, Joszif Visszárionovics Sztálin rokonai és barátai álltak.”

 

Az egész világ gyászolja Sztálin elvtársat cím alatt a lap igen röviden összefoglalja azoknak a részvéttáviratoknak és üzeneteknek a lényegét - pontosabban a feladóit -, amelyek elözönlötték akkoriban a szovjet hatóságokat és amelyek ilyenkor protokollárisan is elvárhatók. De szó van azokról a megemlékezésekről is, melyek Csehszlovákiában, Angliában, Olaszországban vagy éppen Argentínában a nagy halott személyiségének szóltak. Külön ismerteti a cikk a Béke Világtanács akkori Nemzetközi Sztálin-díjas elnöke, Frederic Joliot Curie Párizsból küldött levelét, illetve az ENSZ közgyűlésének elnöke, Lester Pearson üzenetét.

Az Ifjúmunkás Sztálin-féle gyászkiadása az utolsó három hasábon a román ifjúságnak az eseménnyel kapcsolatos úgynevezett gondolatait, érzéseit és mindenek előtt feladatait fogalmazza meg, az „ismétlés a tudás anyja” elv szigorú respektálását szem előtt tartva, csokorba gyűjtve mindazt az ideológiai örökséget, amit a továbbiakban is, még egy darabig a Sztálin nevével fémjeleztek, de amit nagyon hamar kikezdett az idő, s ahogy az lenni szokott, újabb szlogenekkel helyettesített. Jelszavakban mindig is gazdagok voltunk...

 

Temetés – halál nélkül

 

Egy temetés akkor ér véget, amikor az utolsó sírásó is helyére teszi a szerszámát, a sír mellől behordják az immár fölöslegessé váló kellékeket - az emelő rudakat, a kötelet -, a sír ott domborul a friss hantokkal feltornyozva, koszorúk és élővirág csokrok tömkelege alatt, a gyászoló gyülekezet pedig elvonult a torra, ahogy illik, hogy közös étkezéssel és koccintással még egyszer megemlékezzék az eltávozottról, utána pedig hagyja békében nyugodni s lelkét elvegyülni az odatúliaké közt...

A Gazda - vagyis Sztálin - halálával nem ez történt. A fél világ annyira görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy márpedig Sztálin örökké élni fog, hogy nem halhatott meg igazán, és nem is a nyirkos földben a helye az Atyuskának, hanem közöttünk, élők között, szellemével mintegy felügyelvén bennünket, ne legyünk annyira elárvultak. Ez a görcsös ragaszkodás annyira összezavarta a természet rendjét, hogy később akkor sem sikerült megtisztítani a közszellemet a sztálinizmus kártékony hatásától, amikor már legfelsőbb párthatározat is született erre nézvést. Láttuk, hogy a tetemét szőrén-szálán kiebrudalták a Mauzóleumból, mondván, hogy a nagy Lenin mellett immár nincsen neki helye, annyi vér és gonosztett tapad a kezéhez – annak ellenére, hogy végül is, a második világháborút sikerült megnyerni, a csapatokat sikerült Berlinig győzelemre vinni, a teheráni és jaltai konferenciákon sikerült a Szovjetunió világpolitikai érdekeit és érdemeit érvényesíteni. Egyre több hang szólalt meg azzal kapcsolatban, hogy a háborút is jóval kevesebb veszteséggel és rövidebb idő alatt lehetett volna lefolytatni - s talán még el is lehetett volna kerülni -, amennyiben Sztálin bízik a népében, a hadsereg hűségében, ha nem keres mindenütt összeesküvést, árulást és spiontevékenységet, ha nem tekinti pártütőknek azokat, akik arra figyelmeztetik, hogy a fegyverkező Németország halálos veszélyt jelenthet az elbizakodottságában terpeszkedő szovjet hazára.

Ezzel kapcsolatban az egyik első bátortalan, de határozott, tisztázó szándékú hang a háború poklait megjárt és annak valóságát addig is viszonylag becsülettel feltáró Konsztantyin Szimonov íróé, akit 1965-ben felkértek, értékelje egy előadásban a szovjet háborús memoárirodalmat. A jeles prózaíró Sztálin 1945-ös győzelmi pohárköszöntőjéből indult ki (Az orosz nép egészségére), amelyben a generalisszimusz beismerte, hogy 1941-42-ben a kormány nem kevés hibát követett el, s ezért nagy volt a veszély. Másutt az ilyen kormányt egyszerűen elcsapta volna a nép, de az orosz nép ezt nem tette meg, mert bízott kormányában és inkább vállalta az emberfeletti áldozatokat.

 

Egy pohárköszöntő visszája

 

„Vitathatatlan, hogy e szavak számos hiba nyílt beismerését és az 1941-1942-es esztendők legválságosabb pillanatainak igazságos értékelését is tartalmazzák - fejtegette Szimonov. - Ezek a szavak önbírálatot is tartalmaznak, mert amikor Sztálin a 'kormány' szót használta, ezen magát szokta érteni ... De mindennek megvolt a visszája is, amit szerintem általában figyelembe kell venni, amikor Sztálin szavait és tetteit értékeljük. Sztálin ezzel a pohárköszöntővel korántsem a háború menetének igazságos és kritikus megítélésére szólította fel az embereket, köztük a történészeket. Ellenkezőleg, ő maga mint legfőbb bíró, miután értékelte a történelemnek ezt a szakaszát s ezen belül saját viszonyát az orosz néphez - úgy, ahogyan ő értelmezte ezt a viszonyt -, mintegy kitette a pontot, s lehetetlenné tett bármiféle bíráló megítélést a továbbiakban A pohárköszöntő szavai látszólag arra buzdították az embereket, hogy mondják el a szigorú igazságot a múltról, a valóságban viszont az az eltökélt szándék húzódott meg e szavak mögött, hogy egyszer és mindenkorra lezárja a múltat, s ne engedje meg a további elemzést. Nem nehéz elképzelni, milyen sors várt volna Sztálin életében arra, aki e híres pohárköszöntőből vett idézetekkel felvértezve megpróbálta volna konkrét történeti anyagra támaszkodva részletesen kibontani Sztálinnak azt a megjegyzését, hogy a kormány nem kevés hibát követett el, vagy mint a háború tanúja és részvevője személyes emlékeivel próbálta volna szemléltetni ezt a megállapítást. Amikor ezt mondom, szeretném hangsúlyozni, milyen nehéz - még az írókénál is sokkal nehezebb - helyzetbe kerültek akkor mindazok, akik különféle katonai beosztásokban fontos szerepet töltöttek be a háború idején, és akiknek volt mit mondaniuk róla. Amikor a háborúról szóló mai memoárirodalmunkat értékeljük, figyelembe kell vennünk, hogy erőnek erejével késleltetett termést hozott, és csaknem egy egész évtizedet veszített, mégpedig a legértékesebb évtizedet, ha az emlékezet frissességére gondolunk.”

 

Amikor Szimonov a történelmi bírálatban mértékletességre és objektivitásra, de határozottságra törekvést szorgalmaz, Sztálin már több mint tíz éve halott. A cikk azonban, amit az előadás alapján fogalmazott, továbbra sem jelenhetett meg a cenzúra miatt, s csak 1987-ben látott napvilágot! Vaszilij Grosszman tehát távolról sincs egyedül megkésve kiadott ködoszlató, leleplező könyveivel.

 

Megszólalnak az „Arbat gyermekei”

 

Az 1960-as évek számos írót sarkallnak arra, hogy tapasztalataik alapján szembenézzenek a sztálinizmus tragikus következményeivel. Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovicsa is ekkor születik meg, s később pedig nagyszabású leleplező művei (Rákosztály, Gulág szigetcsoport) miatt száműzték a Szovjetunióból, ahová majd csak 1994-ben tért csak vissza. Dugyincev közel harminc éven át írja Fehérruhások c. nagy munkáját, amely csak a nyolcvanas évek végén jelenhet meg. Ugyanez a sors vár Anatolij Ribakov orosz-zsidó író Az Arbat gyermekei című regényfolyamára, amelyben Sztálin félig-meddig főszereplőként áll az olvasó elé és leplezetlenül demonstrálja a súlyosan sérült, paranoiás személyiség kártékony szerepét a legfelső hatalmi struktúrában. Ribakov könyve pillanatok alatt bestseller lesz, mindenki róla beszél, magyar nyelvre is azonnal lefordítják s két részben közli a Budapesten szerkesztett Szovjet Irodalom folyóirat 1988/7-8. száma.

A nyolcvanas évek végének romániai ideológiai szűrője szinte lehetetlenné tette, hogy külföldön kiadott sajtótermékre előfizethessen a halandó ember. Kivételt csak a szovjet sajtóval tettek. A Szovjet Irodalomnak, bár nem egyszerű mutációja volt, hanem önállóan szerkesztett laptársa a Szovjetszkaja Lityeraturának, szintén megkegyelmeztek, így (sajnálatos) megszűnéséig sikerült hűséges előfizetőjévé válnom s a tisztulási folyamatról, a „peresztrojkáról” első kézből tájékozódni, amikor nálunk még szentségtörés volt a közbeszédben erről akár említést is tenni. A lap azt a gyakorlatot követte, hogy a számok hátlapján időről időre felsorolta, milyen olvasmányokkal lepi meg a közeljövőben a nagyközönséget. Az előzetesben egyszer csak feltűnt Ribakov regénye, Az Arbat gyermekei. Attól tartottam, hogy az írásmű merész és közvetlenül politizáló hangvétele miatt valahol, valakik majd megpróbálják visszatartani a kérdéses lapszámot, ahogy ez nem is olyan ritkán elő-előfordult, de aggodalmam ezúttal feleslegesnek bizonyult; a két puha kötésű folyóiratot hamarosan agyonolvasta a család és közeli ismerőseim. A regény általános fogadtatására jellemző, hogy az orosz írótársadalom, az olvasókkal ellentétben, jóval tartózkodóbban nyilatkozott róla, mindenáron megpróbáltak valamilyen fogást találni rajta, kisebbíteni az érdemeit, belekötni valamibe, mert az nagyon zsenánsnak hatott, hogy annyi sok évvel a sztálinizmus hivatalos elítélése után is a szovjet írótársadalom zöme félt úgymond a szarvánál fogva megragadni a bikát. A Szovjet Irodalomban való közlés élén egy Valerij Murzakov nevezetű kritikus írása (Történelem és alkotói koncepció, Szovjetszkaja Kultura, 1987. december 19.) áll, amely azt kéri számon a szerzőtől (elismerve a regény népszerűségének és olvasmányosságának jogosságát és tényszerűségét), hogy miért nem a történelmi hűséget tette meg az alkotás alapkövéül, mert így az olvasótábor nagy része majd azt hiszi, hogy az általa bemutatott irodalmi igényű Sztálin ábrázolás egybevág a valósággal. „Az olvasó figyelmét mindenek előtt Sztálin személyiségének az elemzése, értelmezése köti le, s ezáltal sajátos torzulás megy végbe szemléletében: a szerző művészi elgondolását, az általa kitaláltakat szinte dokumentumként, megfellebbezhetetlen igazságként fogadja el (különösen, amikor Sztálin gondolatainak, titkos törekvéseinek rekonstruálásáról van szó). Ebben rejlik a szerző álláspontjának gyengesége, sebezhetősége.”

Amikor aztán az olvasó a regény végére érne, újabb célzatos kritikai eligazítást kap, ezúttal egy összeállítás formájában (Olvasói levelek és kritikák Ribakov regényéről). Kedvező jel, hogy a kor legjobb írói elismerik Az Arbat gyermekei előremutató voltát és megírásának szükségszerűségét, ugyanis a múlttal nem csupán elviekben kell leszámolni, hanem a lehető legapróbb kérdésekben is... Vannak olvasók, akik attól félnek, hogy a kemény bírálat, a gyökerekig ásás megingathatja a rendszer tagadhatatlan eredményeibe vetett hitet, az emberek könnyen kiönthetik a fürdővízzel együtt a gyermeket... Egy odesszai író így érvel: „Túl gyakran hallani még ilyen hangokat: De hát minek ez az igazság? Minek háborgatni a holtakat? Elégedjenek meg azzal, hogy a személyi kultuszt elítélték. És azok közül, akik így beszélnek, és akik őket némán hallgatják, senki sem gondolkodik el azon, hogy milyen erkölcstelen ez az álláspont...” Ugyanabban a lapban (Lityeraturnaja Gazeta) egy történész kandidátus felteszi a kérdést: „Miért kell az összes tévedést, nehézséget, és áldozatot Sztálinnak felróni? Sztálinnak, aki egy alacsony műveltségi fokon álló népet irányított a nemzetközi porondon folyó ádáz osztályharc körülményei közepette, amikor a világ imperialista burzsoáziája a szó szoros értelmében szorongatta az országunkat. Mehetett ez áldozatok nélkül? De okosak vagyunk így utólag! Elfeledkezünk a körülményekről.” A sokféle szempontú megközelítést egy türkmén kritikus véleményével zárom: „Mindannyiunkhoz szól együtt és egyenként, mintha csak megszabadítana bennünket az erős hatalom béklyóitól, a félelem szülte szeretettől. Hogy a bűnöket eltitkoljuk, mindannyiunkban ott ül a magunk kis Sztálinja, s vele is harcolnunk kell. A regény egyebek között erről is szól.”

Filmszakértők értetlenül állnak ama jelenség előtt, hogy a nyolcvanas évek végén nagy port felvert regény felhajtó erejét miért nem aknázta ki a filmes szakma, 2004-ig ugyanis, amikor az első komolyabb orosz filmfeldolgozás készült sorozat formájában, sok-sok év elvesztegetődött s némileg a téma leadott eredeti hőfokából is. Ezt az időeltolódást a kritika már a könyv megjelenésekor jelezte: Az Arbat gyermekei igazából megírásakor érte volna el a katartikus hatás maximumát...

 

Sztálin kontra Lenin

 

A letűnt szocialista rendszernek - s különösen a szovjetunióbeli gyakorlatnak - bő, egyre gyarapodó irodalma van. Úgy tűnik, ez a téma lassan parttalanná válik. Igaz, hogy az elején Sztálin halálától indultunk el, egy régi újságpéldány fölfedezése kapcsán, és most már ott tartunk, hogy a szovjet valóságot feltáró vagy éppen csak feltárni szándékozó munkák egész vonulatán rágjuk át magunkat. Minél több írás kerül a kezembe, annál bizonyosabb vagyok benne, hogy nem árt néhány hiteles írást közel engednünk magunkhoz, már csak azért sem, mert mi is benne éltünk évtizedekig abban a közegben, amit a szovjet mintájú proletárdiktatúra jelentett egész nemzedékek számára a második világháború után, egészen az 1989-es rendszerváltásig.

Martin Amis: Koba, a rettenetes című könyvét olvasom megrendülten – és olykor berzenkedve. A neves angol regényíró, akinek ugyancsak író apja (Kingsley Amis) másfél évtizeden át hithű kommunistának vallotta magát, e könyvében megpróbál leszámolni a nyugati világ szovjetbarát illúzióival, s ha éppen szószerint nem is, de a sztálini „Művet” elemezve, sok vonatkozásban a hitleri „Teljesítmény”-nyel rokonítja, odáig menően, hogy személyiségi jegyeikben, életrajzi vonatkozásaikban, sőt, szexuálpatológiai furcsaságaikban is mindegyre érintkezési pontokat vél felfedezni köztük. E meglepő, de nem minden alap nélküli hasonlítgatás, amennyire felkavaró – hiszen válogatott dokumentumokra és tényekre épít –, annyiban sántít is, hiszen a két teljesen más történelmi gyökerű jelenséget s az ezeket generáló személyiségeket a közös platform, az „egyik olyan, mint a másik”, „egyik se jobb a Deákné vásznánál” szemlélet egyszerűen csak elutasítja, kiiktatja, ad acta teszi. Jó volna, ha ennyivel megszabadulhatnánk a közelmúlt kísértő lázálmaitól, de sajnos, a történelem nem így működik. Hitler náci ideológiája és hatalmi ambíciója egy teljesen öntörvényű, semmihez sem hasonlítható globális eszelősséget hozott létre, a sztálini demagógia pedig a szovjet társadalom kegyetlenül kettős könyvelésének tragikumába fullad.

Bármekkora traumát okozott is a szerző életében apjának pálfordulása, s ez óhatatlanul elfogulttá teszi Martin Amis hangvételét és ítéletét, a valóságban nincs és nem is lehet egyenlőségjel, nincs fifti-fifti, a holokauszt holokauszt marad, annak minden iszonyatával és szörnyűségével, az osztályharcos népirtás pedig egy forradalmi kísérlet eltorzulásának és kudarcának lázálma és végtelen bűnlajstroma. Mindkettővel külön-külön, az állásfoglalás józanságával kel szembesülnünk.

Amis könyve a sztálini színjátékot állítja pódiumra, s hosszan elidőzik Lenin és Sztálin ellentmondásos, végül ellenséges feszültségbe torkoló kapcsolatán. Ő még úgy tartja, hogy az elvszerű forradalmár Lenin szellemi és erkölcsi örökségét Sztálin minden elképzelhető ravaszsággal valósággal "lenyúlta", s amikor Leninre rálőttek, majd később agyvérzés érte, a "tanítvány" mindent elkövetett, hogy a beteg akár fel se gyógyulhasson, később pedig dokumentumok hamisításától se riadt vissza, csakhogy szemléltetni tudja: Lenin őt jelölte ki örökösévé...

 

„A Kommunista Párt rövid történeté-t Sztálin 1938-ban terelte át a nyomdán - a terror első enyhülése idején A Rövid történet, amely részint kommunista katekézis, részint 'négerrel' íratott önéletrajz, végül is több tízmillió példányban jelent meg, és az egész szovjet kultúra alapköve lett. A népszerűsége talán nem is volt teljesen hamis vagy kierőszakolt. Hisz végső soron a Rövid történet volt a legkézenfekvőbb útmutató a letartóztatás elkerüléséhez. Mostanra, 1938-ra szinte mindenki halott volt már, aki máshogy emlékezett az eseményekre. Ez volt a terror egyik rejtett célja: tabula rasá-vá változtatni a múltat...

A Rövid történet szerint Sztálin többé-kevésbé egyedül vezette a forradalmat (és nyerte meg a polgárháborút) - miközben Lenin munkatársként segített neki, Trockij pedig gonoszul hátráltatta. Az igazság azonban az ('különös, de cáfolhatatlan tény', ahogy Isaac Deutscher írta), hogy Sztálin egyáltalán semmilyen szerepet nem játszott az októberi forradalomban. Sztálint kortársai szinte egyöntetűen úgy írják le ebben az időszakban (a polgárháborúban aztán bőszen kivirult), mint 'szürke, színtelen, középszerű alakot', 'szürke foltot'(a 'gyűlölet csillogásával sárga szemében' - Trockij), vagy mint 'szimpla, kisvárosi politikust' (Lev Kamenyev). Ezeket az értékeléseket rendszerint úgy idézik, mint amelyek az előrelátás hiányáról árulkodnak, vagy arról, hogy Sztálin milyen ragyogóan tudta leplezni magát. Ugyanakkor világos, hogy Sztálin 1917-ben valóban ennyi volt: egy szürke folt sárga szemmel (néhányan 'tigrisszemeket' emlegetnek). Ugyanakkor Sztálin már ekkor is visszataszította a társait... Olyan alakkal állunk itt szemben, aki egyszerre anonim és hajlamos a sértődésre. Más szóval, amint nem kellett óvatoskodnia, előbukkant a vadállatias énje. A szürke foltot felváltotta a sárga szempár...

Nem árt, ha foglalkozunk egy kicsit azzal a meghökkentő telefonbeszélgetéssel, amelyet Sztálin és Lenin felesége, Krupszkaja folytatott 1922. december 22-én, s amelyben Sztálin egyebek között (a pártban elterjedt pletyka szerint) 'szifiliszes kurvának' nevezte Krupszkaját.

Fontos az időzítés. Lenin és Sztálin viszonya - miután összekülönböztek Grúzia ügyében - ekkor volt a legrosszabb. Másfelől négy nappal korábban a Központi Bizottság Sztálint bízta meg Lenin gyógykezelésének felügyeletével. Tizenhárom nappal később írta Lenin a „Végakaratát" ('Sztálin túlságosan durva' s a többi). De Leninnek csak márciusban tettek említést erről a bizonyos telefonbeszélgetésről, a végső, halálos szélütése előtti napon.

1922. december 22-én Sztálin megtudta, hogy Krupszkaja állítólag megszegte a Leninnel kapcsolatban adott orvosi utasításokat. Ahogy ő maga írta (Kamenyevnek küldött levelében): Sztálin tegnap a legdurvább sértéseket vágta a fejemhez egy rövid feljegyzés miatt, amit Lenin az orvosok engedélyével diktált nekem. Nem tegnap lettem a párt tagja. Az elmúlt harminc év során soha egyetlen durva szót nem hallottam egyetlen elvtársam részéről sem. Mi magyarázhatja Sztálin viselkedését? A 'rövid feljegyzést' Lenin Trockijnak küldte, és megdicsérte benne azért, hogy keresztülhúzta Sztálin számításait (a külkereskedelmi monopólium kérdésében). Sztálin szemében ez a Lenin–Trockij szövetség bizonyítéka volt. De miért fejezte ki épp ilyen formában a dühét? Hisz ez nyilvánvalóan megbocsáthatatlan durvaság volt, ráadásul Sztálin úgy őrjöngött, hogy Krupszkaja (aki egyébként tudvalevően higgadt ember volt még akkor is, amikor haldokló férjét ápolta) állítólag hisztériás rohamot kapott (az idegei, írta Kamenyevnek, 'már-már felmondják a szolgálatot'). Amikor Lenin értesült az incidensről, ami végül is elkerülhetetlen volt, azonnal cselekedett, éspedig, szintén elkerülhetetlen módon, annak érdekében, hogy eltávolítsa Sztálint a vezetésből és megfossza minden tekintélyétől. Ezután, március 7-én következett be az utolsó szélütés. Még tíz hónapig élt ezután, de beszélni nem tudott; Sztálin pedig megmenekült...

Krupszkaja teljesen komolyan beszélt, amikor azt mondta, hogy ha Lenin életben marad, akkor végül ő is csatlakozott volna az összes többi régi bolsevikhoz Sztálin kivégző pincéiben. Lenin, mikor beszámoltak neki a telefonbeszélgetésről, azt írta Sztálinnak: „Nem szándékozom elfelejteni, amit ellenem tesz valaki, és mondanom sem kell, hogy amit a feleségem ellen tesznek, azt úgy tekintem, mint ami ellenem is irányul." Pontosan ezen egyetlen alkalommal Sztálint úgy elragadta a hév, hogy elárulta egy mély titkát: hogy gyűlöli Lenint. Oly mértékben, amennyire Sztálin hasadt vagy „megkettőződött" személyiség volt, egyik fele éppoly tisztán és szenvedélyesen gyűlölte Lenint, ahogy egész lényével gyűlölte Trockijt.

Krupszkaja, ahogyan azt Lenin kérte tőle, nem sokkal férje halála után a Központi Bizottság elé terjesztette a 'Végakaratot'. Sztálin ekkor felajánlotta lemondását. De addigra eltelt egy év, s a politikai erők annyira átrendeződtek, hogy Sztálin taktikai felajánlását elutasították.

A szövetségese, a leglojálisabb segítője mindvégig az agyérelmeszesedés volt. A betegség előbb legyengítette Lenint, aztán félig háttérbe szorította, aztán elnémította, s végül, kritikus ideig tartó habozás után, elpusztította - s egész idő alatt hátborzongatóan engedelmeskedett Sztálin igényeinek.”

 

Magyar írók és a Szovjetunió

 

Kindler József professzor Sztálinul c. tanulmányában részletesen foglalkozik a sztálinizmus természetét feltáró művek elemzésével, s többször is elismerően hivatkozik Martin Amis munkájára. Szerinte sajnálatosan tünetértékű az a mód, ahogy a harmincas évek egyes nagy írástudói (pl. H.G. Wells, Bernard Shaw, Jean Paul Sartre, Bertold Brecht, Lion Feuchtwanger) áldozatául estek a szovjet propagandának s ezzel kapcsolatban az „írástudók árulását” emlegeti, majd - igaz, névtelenül - odaszúr egy magyar írónak is („Az egyik legnagyobb, akkortájt erősen baloldali kötődésű, magyar költő és író meghívásra, 1934-ben a Szovjetunióban járt, de nincs tudomásunk arról, hogy Amis apjához hasonlóan, mint volt kommunista, később önkritikusan szólt volna életének erről az időszakáról. Tartsuk észben: 1932-34-ben volt a nagy kikényszerített ukrajnai éhínség, amikor a parasztokat megfosztották élelmüktől és a tőlük elkobzott gabonát exportálták. Az éhség áldozatainak számára vonatkozóan csak becslésekkel rendelkezünk: legalább ötmilliónyian voltak.”)

Jó, ha máris tudjuk: az 1934-ben a szovjet írók kongresszusára hivatalos vendégként utazó Illyés Gyuláról van szó, aki amikor megérkezett Moszkvába, megtudta: a kongresszust jó két hónappal elnapolták, s ő pedig a szovjet államot beutazva folytatásos útirajzban tudósította a magyar sajtót tapasztalatairól...

Az 1934-es, első szovjet írókongresszusra, amit azért is rendeztek, hogy a világ haladó szellemű, többnyire baloldali érzelmű íróvendégei előtt demonstrálhassák az első kommunista állam sikereit és felsőbbrendűségét, a Szovjetunióban élő és tevékenykedő Kun Béla javaslatára két magyar író is felkerül a meghívottak listájára: az egyik, mint már említettük, Illyés Gyula, a másik a szintén erősen baloldali kötődésű Nagy Lajos. (Ismert irodalomtörténeti tény, hogy ez a döntés mély sebeket ejtett József Attila hiúságán, aki akkor a leginkább elhivatottnak érezte magát egy ilyen misszióra; mint utólag kiderült, a kommunista mozgalomhoz közvetlenül kötődő személyek - amilyen költőnk is volt akkoriban - nem is jöhettek szóba, hogy utólag ne lehessen őket elfogultsággal vádolni...)

A két fiatal, első visszhangos sikerei után már túljutott író ugyanazzal a vonattal, útitársakként kerekedtek fel a nagy kalandra, amelyhez mindegyik a saját vérmérsékletének és írói eszményeinek megfelelően viszonyult, és bár sokszor még a hotelszobát is megosztották egymással, útirajzaikban nyoma sincs a másik jelenlétének, úgy tűnik, mintha mindegyikük magányosan bolyongott volna - többé-kevésbé jóindulatú vendéglátó kalauzok segítségével - a nagy szovjet valóság labirintusában Csak találgatom, hogy mire szolgálhatott ez a nagyfokú diszkréció, s Illyés útirajzát olvasva egyre inkább az a benyomásom, hogy mindegyik írónk erősen szerette volna megóvni saját integritását, önálló látásmódját, erre pedig az bizonyult a legjobb módszernek, hogy kölcsönösen kizárják egymást a másik látóköréből, mintha a másik a világon se volna.

A kritikusok szerint Nagy Lajos az, aki kritikusabb, határozott kifogásokat megfogalmazó útirajzában (amely végül is befejezetlen maradt: Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság c. lapjában jelent meg s mind a jobb-, mind a baloldal elégedetlen és csalódott volt vele kapcsolatban), Illyés Gyula a mértéktartóbb, s a már induláskor magára vállalt objektivitását és jóhiszeműségét végig megőrző munkáját (Oroszország 1934) Zilahy Lajos Magyarország című lapja közölte 1934. szeptember 12.-október 10. között. Hatása a Nagy Lajosénak pontosan az ellentéte: a baloldal elismerően köszönti, a benne megfogalmazott fenntartások és kritikák ellenére (még a szovjet fél sem talált benne semmilyen kivetnivalót), a jobboldal pedig nem lát benne „lázító”, „propagandisztikus” törekvéseket.

Akkor viszont minek köszönhető a mai fanyalgás, az író mindenáron való utólagos elszámoltatása azért, amit a maga korában a lehetőségekhez képest a legnagyobb tisztességgel elvégzett? Jellemzőnek érzem azokat a sorokat, melyeket a szerző az útirajz 1974-es újrakiadása elé írt, mintegy kimondatlanul is vitába szállva azokkal, akik kétségbe vonták írói tisztességét.

 

„Az 1934-ik esztendő a Szovjetunió történelmében a föllendülés, a nagy újjászerveződés, a béke s jólét meggyökeresedésének, reményének korszaka volt; nem a személyi kultusz és a pörök, hanem az új alkotmány, a boldog helybe jutás előestéje... Kínálkozó lett volna, hogy e közvetlen hangra törekvő beszámolók, ezek a gyanútlan monológok hátteréül odafessük azokat a hatalmas horizontdíszleteket. Nem tettem... Egy szóra odavarázslódnak.” Majd odébb a célirányos szándéknyilatkozat, amihez mindvégig tartotta magát: „Oroszországi utamon nem annyira a rendszer érdekelt, mint az emberek.”

 

Mit látott Illyés Gyula a Szovjetunióban?

 

Ha alaposan számba vesszük az Illyés-féle utazás földrajzi kiterjedését, akkor elégedettek lehetünk az általa nyújtott képpel: a Szovjetunióban való tartózkodása kb. 6 hete alatt az első hetet a moszkvai utca közvetlen valóságában bolyongva tölti, s csak azután kezd célirányosan, vendéglátói segítségével felfedező utakat tenni egy modern golyóscsapágy gyár telepén és a körülötte felépített lakónegyed szociális intézményeiben („Azt természetesen nem tudtam megítélni, hogy ez a gyár nem kivételes jelenség-e? Hogy a többiek is ilyenek-e? Nemigen illett bele abba az általános képbe, amit eddig a városról, illetve az utcáról alkottam magamnak.”). Amikor végighordozzák a vadonatúj, korszerű csarnokokon, így szól kísérőjéhez: „- Köszönöm. Gépet már eleget láttam. Embereket szeretnék látni. - Kérlek. - Meghajolt, karjait széttárva. - Parancsodra. Hányat mutassak be?

Nyolc kemény tenyeret szorítottam meg, nyolc nevet halottam, nyolc olajos arcba pillantottam.

- Csupa makulátlan gentleman...  Első kategóriájú szovjet polgárok.

- Miért, hát több kategória van?

Nyikoláj Pavlovics nem ismerte pontosan a kategóriák rendszerét. A nyolc kitűnő gentleman közül az egyik, egy kis fekete szemű púpos, segített neki.

- Öt kategória, azaz ötféle ellátás van. Az elsőrendű ellátásúak közé tartozik minden fizikai munkás, mérnök, specialista, elismert művész és tudós. Az ő fejadagjaik a legmagasabbak és legolcsóbbak. Kenyérből például két fontot kapnak. A második kategóriába tartoznak a hivatalnokok, nyugdíjasok, családtagok, tanítók, nevelők. Általában nyolcvan százalékát kapják annak, amiben az első kategóriájúak részesülnek, tekintettel arra, hogy nem végeznek olyan erős testi munkát. A harmadik rendű ellátás csak elvben van meg. Ide még nem osztottak be senkit. A negyedik kategória az elsőnél is kedvezőbb. Ez a külföldi specialistáké, akikkel szőrmentén kell bánni. Mindenből bőven kapnak, amennyi csak kell, de áraik jóval magasabbak. Az ötödik kategóriába tartoznak a főbb állami tisztviselők, népbiztosok, osztályvezetők, katonatisztek ezredestől fölfelé... Olyan arcot vágsz, mintha nem tetszene.

- Csak folytasd.

-  ... Szóval a tábornokok, gyár- és trösztvezetők, felsőbb pártalkalmazottak. Számuk az egész országban körülbelül harmincezer. Mennyiségben annyit kaphatnak, mint a külföldiek, de drágábban. Megjegyzem, ezek fizetése elég alacsony. Egy gyárigazgató 600 rubelt kap. Mellesleg Sztálinnak is annyi a fizetése.”

 

Nem hagyja ki az alkalmat és fölkeresi a Moszkvában és annak környékén élő, kis létszámú rokonnépek képviselőit (mordvin, vogul, zürjén stb.), ellátogat egy munkáscsaládhoz az új lakótelepre, részt vesz egy ortodox misén, szóba áll egy vallási vezetővel, felfedezi az éjszakai élet szovjetországi hangulatát, s meggyőződése, hogy Moszkva jobban kifejezi a szovjet valóság sajátosságait, mint Leningrád (amely Európára hajaz), de azért beszámol az ottani élményeiről is: a meglátogatott Arzenál fegyvermúzeumban viszontlátja az oroszok zsákmányolta negyvennyolcas trófeákat, ellátogat a gumigyárba, Rosztovba utazik, majd a sztyeppet is megismeri, kolhozzal ismerkedik, érdekli őt az utcagyerekek problémája is, átnevelő intézetbe látogat, a Fekete-tengerig, Krímig jut s végül, nem várva meg az írókongresszus megnyitását, hazautazik Budapestre. Azt hiszem, Illyés Gyula nem szorul védelemre, az alább összeállított szemelvénygyűjtemény önmagában is jelzi, hogy objektivitásához hű maradva milyen mélységekig ismerhette meg a szovjet hétköznapokat egy szervezett, irányított szándékú utazás körülményei között az a jóhiszemű író, aki nem szentenciákat, hanem biztos jelzéseket küld az általa látottakról, átéltekről.

 

(1) „Lelki szemeim előtt, egyéb hasonlatok között úgy áll az orosz nép, mint a jegenye, amelyre az a zöld élősdi növény települt, s ősszel is diadalmas zászlóként lobog rajta. Minél magasabbra nő a fa, annál jobban kérkedik és virul az a zöld fagyöngy, annál több nedvet szí magába. Le kell kopasztani a fát is, ha az ezer meg ezer finom kacs halálos öleléséből meg akarja szabadítani az ember. Erre azonban még a kommunisták sem mernek vállalkozni. Tűrnek, sziszegnek a kis ablakocskák előtt, fogcsikorogva rángatják a lábukat, mint aki rókacsapdába lépett. És igyekeznek titokban, álutakon, egyéni összeköttetések révén elérni valamit. A gyárak, mint tudjuk, központi irányítás alatt állnak, de a valóságban lassanként függetleníteni kezdik magukat, és a központ megkerülésével, közvetlenül egymással lépnek összeköttetésbe, ha valamire gyors szükségük van. A kormányzat ezt helyesli is, el is ítéli. Nemrég hoztak például rendeletet a „komázás" ellen, de ugyanakkor nem fogadják el a termelésben hátramaradt gyár igazgatójának azt a kifogását, hogy a központtól nem kapott kellő időben elég nyersanyagot. Tetszett volna erélyesebb lenni! Vagy élelmesebb! Hány ingyenélőt tart el az orosz nép? Minden forradalom rengeteget tart el, a kezdetén rendszerint még többet, mint az előző rezsim. A forradalmakat leggyakrabban ezek buktatják meg. Mert ők dolgoznak; lázasan összebonyolítják azt is, ami rendben volt.”

 

(2) „Zsúfolva közeleg az autóbusz a Tverszkáján, azaz új nevén: az ulica Gorkavón. Rövid utunk van, gyalog is megtehetnénk, de mivel épp előttünk áll meg, hamar beállunk a sorba és fölfurakodunk. 'Vigyázz a zsebedre', figyelmeztet újra, nem tudom már hanyadszor, egyik új ismerősöm. A tolongásban egy pillanat alatt elsodródunk a kalauznő előtt, aki a bejáratnál ül, s nem is mozdul el onnan. Nem váltottunk jegyet. A szokás ilyenkor az, hogy az ember a jegy árát a szomszédja markába nyomja, s megkéri, juttassa el a kalauzig. Kézből kézbe vándorol a pénz, s kézből kézbe vándorolva érkezik vissza a jegy is. Így váltanak jegyet azok is, akik a kocsi elején levő kijáratnál kivételesen felszállhatnak: a terhes nők, aggastyánok, rokkantak, gyermekes anyák. Eddig társaim váltották mindig a jegyet, most rajtam a sor, aprópénzem azonban nincs. Átadok egy tízrubelest legközelebbi szomszédomnak. 'Négyet a Vörös térig.' Tőlem a kalauzig legalább harmincan függnek, hajladoznak a kapaszkodókon. Egy ideig figyelem a kék bankjegy útját. Eltűnik a szemem elől. A közönség - nyugat-európai szemmel -, valljuk meg, nem a legbizalomgerjesztőbb. Tíz rubel sem kis pénz. Legfeljebb odalesz, nyugtatom meg magam, a kötelességnek eleget tettem. Nem vádolhatnak bennünket jegycsalással, melyet különben itt nem is ismernek. Eltelik tíz perc, mindjárt megérkezünk. A jegy s a visszajáró pénz még nem érkezik. Harminc ember közül csak egynek kell némán maradnia, elárulnia a láncolatot, amit a sűrű tömegben, föl- és leszállásban, a kocsizajában észrevétlenül megtehet. Ha mást nem, tapasztalatot nyerek, gondolom. Valóban gazdagabb lettem egy tapasztalattal. Ebben a pillanatban valaki megpöccenti a vállam: s kígyószerű mozdulattal hátrafordulva, fején át kezembe nyomja a pénzt és a jegyeket. Ha akarnám, se tudnám zsebre vágni. Leszállás után kíváncsiságból megszámolom, mennyi érkezett vissza. Pontosan kilenc rubel negyven, egy kopejka sem kallódott el az úton. Társaim érdeklődésére elmondom kis megfigyelésemet, melyet jellemzőnek tartok. Hosszasan tudom csak megértetni velük, mi itt a jellemző. Hogy nem veszett el útközben? Hogy valaki ne adta volna tovább? - Nem, arra még sohasem volt eset. Hivatkozom a zsebtolvajokra.

- A lopás, az más, és ez is más. Az ilyen pénzt még a tolvajok is továbbadják, eszükbe se jutna ezt elemelni. Itt bizalomról van szó.”

 

(3) „- Ki fenyegeti önöket?

- Minden oldalról fenyegetnek. Nem szerveznek-e a környező államok, újabban már Németország is egyre-másra elszakadási mozgalmakat Ukrajnában? Nem szít-e Anglia állandóan ellenforradalmat a Kaukázusban, hogy alkalmat és ürügyet leljen a bevonulásra, azaz a bakui-batumi petróleumforrások megszerzésére? Nem vonulna-e Japán egész az Uralig, ha hagynák?

- Erre oktatják a katonákat?

- Erre és a marxizmusra. A vidékről bevonuló újoncok ott kapnak szocialista nevelést, de persze másra is kioktatják őket. A falvakban a leszerelt katonák az új rendszer legkitűnőbb képviselői Tetőtől talpig átalakulnak.

Megkérdezem, lesz-e háború. Feltétlenül lesz, hallom, méghozzá iszonyú. A mai hadifelkészültséggel pár nap alatt országokat lehet megsemmisíteni.

- Egyszóval, ha lesz is, legföljebb egy hétig tart.

- Azt már nem! A világtörténelem minden háborúját azzal kezdték, hogy csak egy hétig tart. A háború sokáig fog tartani. Tán még tovább, mint az utolsó.”

 

(4) „A 'hozzáértők', a nyugati típusú versolvasók és az írók nagy része is Paszternákot becsüli legtöbbre; olyasféle költő, mint Ady - Ady forradalmisága nélkül. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a kitűnő költővel, aki állítólag még azt a szót sem írta le, hogy 'szovjet', Ehrenburg társaságában kétszer is találkozhattam. Műveit az állam adja ki, a legutolsót is huszonötezer példányban. Műveiből egyetlen példányt tudtam szerezni, azt is ajándékba. Moszkvában szépirodalmi könyvet alig lehet kapni.

- Igen - világosított fel Paszternák -, az első nap elkapkodnak mindent. Rengeteg könyvtár van, rengeteg olvasó.

1929-1933 között Gorkij műveiből 19.963.000 példány jelent meg. Mind azonnal elkelt.

Az olvasók nemcsak olvasnak, bírálnak is. A gyárakban egy-egy újonnan megjelent könyvet éppúgy megtárgyalnak, akár a kormány intézkedéseit.

Solohov legújabb könyvével, a Feltört ugar-ral a Szovjet kongresszus kiküldöttei külön ülésen foglalkoztak.

- És mit szólnak az ön könyveihez - kérdeztem Paszternákot -, azokkal még egy munkásgyűlés sem foglalkozott?

Paszternák szerény ember. Nehezen válaszol:

- Tavaly a Szamarkandi Kultúrbizottság húszezer harmonikát és az én összes műveimet igényelte..”

 

(5) „1928-ban észrevétlenül, de nem kevesebb megpróbáltatással és veszéllyel megindult egy második forradalom. A proletárság vagy annak élcsapata: a párt vagy annak teoretikusai öt év alatt végigfuttatták a parasztságot a hitük szerinti fejlődésnek azon az útján, melyet egy korszak alatt keltet volna megtennie. Azt állítják, ez alatt az idő alatt a kalapács nem ütött le a sarlóra, vagy csak akkor, ha a sarló is fegyverré egyenesült. A kalapács, mondják, traktorokat gyártott, 1933-ig több mint kétszázezret! Ezeknek a szuszogó, nehéz gépeknek kellett a vidéken pótolniok a késést. Ezek tépték föl a kis parasztföldek még friss mezsgyéit, a magántulajdon vidéki jelképeit, s boronálják ma is hatalmas kolhozokba a falvak határait. A parasztság a gyors iram után pihegve és álmélkodva állt az új földeken. Meghajszolták, az bizonyos. Sokszor nagyon is csak „tényezőnek" tekintették és nem népnek, ahogy ezt Sztálin is odavágta a túl buzgó agitátoroknak, akik kivonultak a falvakba, hogy a parasztokat a földek egyesítésére, a közös gazdálkodásra, kolhozok felállítására rábeszéljék. Sok helyütt nemcsak a földek, az igavonó állatok, de a tyúkok és kacsák, sőt a galambok kollektivizálására is rábeszélték. A parasztok a nehéz fejükkel nemigen értették a dolgot, és kiegyenesítették a sarlót. „Igen, túllőttünk a célon - mondták a rábeszélők -, tévedtünk" - ismerték be őszintén és nyugodtan, olyan nyugalommal, mintha egy fizikai kísérlet során ejtett tévedésről lett volna szó. Azt hiszem, nem éreztek bűntudatot...

A parasztot mindenki lenézi. Lenézi a polgár, az arisztokrata, a kereskedő, a hivatalnok. Megveti az is, aki belőle származik.

Kifejezhetetlenül lenézi, aki belőle él. Akik esetleg szeretik, azok sem őket szeretik, hanem a célt, amelyre fel szeretnék használni Tegyük föl, hogy az orosz munkásság szerette őket. Bizonyos, hogy a célt jobban szerette náluk is, különben kíméletesebb lett volna...

Minden faluban lángolt a harc. Napirenden voltak a verekedések, a gyilkosságok, a merényletek. Akár a polgárháború idején Komoly polgárháború volt ez is.

A kulákok most már semmi gabonát nem szolgáltattak be. Ami volt nekik, azt elrejtették. Inkább maguk is éheztek, de nem adták ki.

Szörnyű esetek fordultak elő.

A gazdag parasztok nem vetették be a meghagyott földet, és erre beszélték rá a szegényeket is. Sok helyen sikerrel. Nem egy járásban kitört az éhség. A kolhozokban közben keresték a munkásokat, de senki sem jelentkezett.

Uljánovszkban egy kulák felesége az éhségtől és rémülettől tébolyultan rohant a Gépéuhoz. A férje baltával agyonverte a saját apját, mert az egy kis rágni valót akart kikaparni magának a trágyadomb alá rejtett búzából. Mire a Gépéu kiérkezett, a férj fölakasztotta magát. A titkos veremben harminc mázsa búzát találtak.

Ugyancsak az egyik uljanovszki kolhozból, ahová hasztalan várták a munkásokat, eltűnt egy tehén. A nyomozókat figyelmeztetik, hogy az egyik házból, egy kulák asszony házából, akinek a férje elvándorolt, friss vérszag terjeng. Behatoltak, a tehenet nem találták, de ott találták az asszony három gyermekét átvágott torokkal. Az anya eltűnt. Nem adták meg magukat.

Seregestül küldték világgá a gyermekeiket. Nemsokára ők maguk is útra keltek: deportálták őket. Ezrével küldték Szibériába, ahol - így mondták nekem, akiktől érdeklődtem - külön falvakat, külön kolhozokat rendeztek be nekik; ott úgy élhetnek, mint bárhol a kolhozisták. Egyik ismerősöm, aki onnan jött, azt állította, hogy azok a kolhozok már példásan működnek. Vasútépítésre is sokat beosztottak, rendes napszámosfizetéssel. Sokat egyszerűen csak kitiltottak a faluból. Ljubov Voroncova Luganszkban tízes-húszas csoportokban látta őket a Don partján éhezve, fázva heverni; ugyanakkor, midőn a vagongyárba munkásokat kerestek. Nem, nem mentek dolgozni a szovjetnek, inkább éhen haltak. Rá lehet ismerni bennük minden idő és fajta elvadított parasztjára. De vajon el kellett-e őket így vadítani? Szükséges volt-e ez a kíméletlenség? Nem volt-e más út?

- Milyen más út lehetett volna? - kérdezte ellenvetésemre Novgorodban egy magas pártfunkcionárius.

- Hát milyen az a szocializmus - kérdeztem én is -, melyet nem lehet békés szóval megértetni?

- Megértetni? - csodálkozott rám - Hát meg lehet értetni egy kapitalistával, hogy adja át a vagyonát, hogy kommunista legyen?

Egyszóval, úgy bántak el velük, akár annak idején a kapitalistákkal.

- De csak a kulákokkal! Hisz ma is vannak vidékek, ahol a parasztoknak csaknem fele egyéni gazdálkodást folytat. A beavatkozásra csak ott került sor, „ahol a szegényparasztságot még egyszer fel kellett szabadítani a rajtuk basáskodó gazdag parasztok alól. Főleg a Kaukázusban és Ukrajna némely vidékén.”

 

Az Illyés Gyula által követett írói módszernek köszönhető, hogy ez a műve ma is épp úgy élvezhető, elfogadható és érvényesnek tekinthető, mint megszületése pillanatában. Nem a hit, nem a szeretet vagy a gyűlölet oldaláról közelíti meg a valóságot, hanem a megértés szándékával. És ez az, ami emberileg-művészileg átsegíti őt az időn.

 

Miért hallgatott Nagy Lajos?

 

Miután az Illyés Gyula-féle oroszországi útirajzon áthajszoltam magam, próbáltam megszerezni egykori utazótársa, Nagy Lajos torzóban maradt munkáját, hiszen az összevetésből meggyőzőbb képet alakíthatnánk ki mindkettőjükről, de nem sikerült elérnem. Elfogadom: nincs Nagy-féle útirajz, akkor viszont nosza, vegyük elő azt a kritikát, amit Nagy Lajos írt a Nyugatba (1934, 23-24. szám, Figyelő) Illyés Gyula Oroszország (Nyugat kiadás) című könyvéről. Ezzel mindjárt elénk is tárul a két író utazásának a forgatókönyve: közös indulásuk Bécsből, országjárásuk egészen addig, amíg Illyés haza nem utazott. Nagy Lajos utána még beutazta a csuvas köztársaságot, végigunatkozta az orosz írókongresszust is, s hazaérkezése után egy-két hétig hű is volt ahhoz az elhatározásához, hogy megtartja magának szovjetunióbeli élményeit, viszont aggódó kíváncsisággal várta, mihez kezd Illyés azzal a sok jegyzetanyaggal, amit mindvégig szorgalmasan lejegyezgetett, olyan élményekről, melyek őt, Nagy Lajost valósággal lebénították? Érdemes végiggondolni az író némasági fogadalmának indítékait, illetve azt a mozzanatot, ami annak megváltoztatására sarkalta:

 

„A magam elhatározását könnyűnek találtam: vendég voltam, írói megbecsülés alapján hívtak meg, udvariasan, sőt szeretettel bántak velem - néhány zökkenőtől eltekintve - tehát csak is az elismerés hangján írhatok az országról, annak gazdasági és társadalmi életéről; az azonban, amit láttam, nem nyerte meg föltétlen tetszésemet, sőt gyakran kínos zavarba ejtett; ez részint a megvizsgált objektum hibája lehet, részint a maga teljességében igazán csak most felismert abból a lelki minőségemből fakad, hogy minden harc számára «untauglich» vagyok, - már pedig Oroszországban még mindig folyik a harc. Pontosabban: még ott is folyik. Illyés Gyula azonban kijelentette, hogy ő megírja tapasztalatait. Készült is szorgalmasan, minden iránt érdeklődött, megnézett mindent, aminek csak közelébe fért s jegyzeteket csinált. Mindezt megtettem magam is eleinte, addig, amíg úgy nem láttam, hogy elég volt, levizsgázott előttem az ország s levizsgáztam magam előtt önmagam is. Ettől kezdve leginkább csak a Tretiakov képtárba jártam el s az állatkertbe. Képeket, állatokat, fákat és tájakat néztem csak szívesen. Társadalom és ember! - ezekről jobb tekintetemet az üres messzeségbe vetni, vagy fölnézni a kék égre, a felhőkre, éjszaka pedig a csillagokra. El sem tudtam azonban képzelni, hogy mi a csodát fog írni Illyés barátom, a költő, mindarról, amit együtt látunk, hallunk, olvasunk, értékelünk s a legkülönfélébb módokon tudomásul veszünk.”

 

Egy ilyen vallomás azért is kétélű, mert szándéka ellenére is jobban leleplezi a vallomástevőt magát. Amit Illyésről állít, azzal nincs vitám, de mihelyt megtudom, hogy a vádaskodó tulajdonképpen egy olyan utazáson vett részt, amelyen mint a tipikus rossz tanuló, sokáig oda se figyelt a leckére, sőt, egy idő után már „az órára se ment el”, hanem az iskola „mellé járt” (lásd képtár, felhők, csillagok stb.), véleménye egyből hitelét veszti. Milyen lehet ezek után az az útirajz(torzó), amit aztán mégis csak kiírt magából 1934. október 6.-1935. május 12. között - miért is? - nincs rá nevén nevezett magyarázat, csak a bizonyítási kényszer felerősödése gyanítható, hiszen morálisan mindvégig elégedetlen önmagával, azzal, hogy íróként megfutott a szakmai kötelesség elől.

Azt viszont Hammerstein Judit 2007-es tanulmányából (Illyés Gyula, Nagy Lajos és André Gide a Szovjetunióban, Új Nautilus) tudjuk meg, hogy a Tízezer kilométer torzóban maradása az írás kedvezőtlen fogadtatásának és még inkább a szerző baráti körének - élén József Attilával - köszönhető, akik első pillanattól kezdve úgy látták, hogy Nagy Lajos írása nagy károkat okozhat a Szovjetuniónak és egyáltalán a szocializmus ügyének. A szerző ezért nem csak hogy felfüggeszti sorozatának közlését a Bajcsy-Zsilinszky-féle Szabadságban, hanem az eredeti kéziratot is megsemmisíti. Úgy jellemzi saját művét, mint amelynek szerzője megmarad „szimpla utasnak s nem jutok túl a rideg tények rideg leírásán, - legföljebb hogy a kettős csalódás hangján reagálok a tényekre... Úgy látom, hogy a valóságot jobban ábrázolja a költő kitalálása, mint a tanúvallomáshoz való szinte kínos ragaszkodás. Hogy a nem följegyzett anyag, tehát az, amelyik intuícióból született, gyakran hitelesebb a följegyzettnél, mely önmagában darabos, száraz, az olvasó lelkébe alig átültethető halmazat, mely alig-alig akar életre kelni.”

Nem mondja ki, illetve dicsérőleg említi, de a sorok között mégis érezni lehet a rivális hangjának kaján karcosságát: bezzeg, Illyés hozzákölt a valósághoz, ezért lesz annyira sikeres, míg ő, a puszta tények bajnoka, csak kritikát vált ki olvasóiból... Ugyanez a burkolt vád olvasható ki a recenzió dicséretnek szánt, alábbi passzusából is: „Elzárta minden érzékszervét a külvilág elől, bizonyára nem juthattak el hozzá sem biztatások - írd így, írd úgy! -, sem tilalmak - ezt ne írd, azt ne merd megírni! -, hanem írói szemmel, írói szemlélettel tekintette át még egyszer egész emlékanyagát s oly attitűddel vetette papírra azt, hogy közben még a saját érzései felett is a tárgyilagos bíró módján tartott ítélőszéket.”

Hát ezt a módszert nevezi aztán az utókor illyési megalkuvásnak, kompromisszumnak. E vád Hammerstein Judit tanulmányától sem idegen: „Úgy tűnik, minden óvatosságát és tehetségét latba vetve olyan művet akart írni, amellyel egyik politikai meggyőződést sem sérti meg. Óvatosabb és simulékonyabb személyiségének megfelelően mesterien kiegyensúlyozta a dicséretet és a bírálatot: ki-ki megtalálhatta benne a szája ízének megfelelőt. A negatívumokkal csínján bánt, úgy fogalmazta meg őket, hogy belesimuljanak a szövegbe, a lelkesedésének pedig úgy adott hangot, hogy közben rajongónak se tekinthessék. Mindkét esetben tudatosan elkerülte, hogy a látottak kapcsán a hazai viszonyokra tegyen bíráló megjegyzéseket. Végül is egy olyan ország képét rajzolta meg, amely sok hibát követ el ugyan, összességében elég szép és szerethető. Hogy mindeközben maga mit gondolt róla, a műből nem nagyon derül ki. Okkal lehet feltenni a kérdést, vajon miként vélekedett Illyés utólag arról, amikor Vas István tanúsága szerint így csattant fel közelgő orosz útjáról Babits Mihállyal beszélgetve: 'Nem írom meg az igazat!'”

Hogy mire gondolhatott, illetve hogy egyáltalán elhangzott-e az idézett megjegyzés, immár sose derül ki. Mint ahogy bármiként igyekezne is az író ember, az igazi igazat sose tudja senki megírni, mert az egészen egyszerűen leírhatatlan.

(Cáfoljon meg már, aki tud...)

 

„Vigyenek magukkal néhány bombát...”

 

Tíz valahány évvel később, más történelmi konstellációban, közvetlenül a pusztító második világháború után, a kezdődő hidegháború hajnalán az Illyés Gyula vállalkozásához hasonló kalandot él át az amerikai John Steinbeck és a magyar Robert Capa, akik közös vállalkozásban elhatározták: közvetlenül a vasfüggöny lehullása után meglátogatják a Szovjetuniót, s egyikük útirajzot, a másik fotóriportot készít élményeiről. Negyven napon át tart szeszélyes utazásuk a romokban heverő, minden erővel talpra állni próbáló országon. A két művész objektív: nem kíván ítélkezni, csak objektíven láttatni, megmutatni - elsősorban a nyugati olvasóközönségnek -, hogyan él ez a sokat próbált nép a kommunista recept szerint berendezett országban. Mindenkit meghallgatnak, beszereznek minden elképzelhető engedélyt. Nem rámenősködnek, de nem is hunyják be a szemüket. Jártak Moszkvában, Sztálingrádban, illetve az akkori ukrán és grúz tagköztársaságokban. A Capa által készített képek remekül egészítették ki Steinbeck finom realista megfigyeléseit. Jellemző az az életkép, amit az indulásuk előtti hangulatról festenek.

 

„Attól a pillanattól kezdve, hogy kiderült, a Szovjetunióba készülünk, tanácsokkal, intelmekkel, figyelmeztetésekkel halmoztak el, többnyire olyanok - ezt meg kell jegyezni -, akik sosem jártak ott.

Egy idős asszony elborzadva jósolta meg, mi vár ránk:

- El fognak tűnni, el fognak tűnni, amint átlépik a határt!

- Ismer valakit, aki eltűnt? - kérdeztük a pontos tájékozódás kedvéért.

- Nem ismerek - felelte -, személyesen nem ismerek ilyet, de rengetegen eltűntek már.

- Lehet, hogy így van, nem tudjuk - válaszoltuk erre -, de mondana csak egyetlen nevet, valakiét, aki eltűnt? Ismer valakit, aki ismer valakit, aki eltűnt?

- Ezrek tűntek el - ismételte meg a hölgy.

És egy férfi, akinek összevont szemöldöke és csúfondáros arckifejezése elárulta, hogy ő aztán ismeri a dörgést, egyébként ugyanaz a férfi, aki két évvel korábban a normandiai megszállás teljes haditervét előre elmondta a Stork Clubban, kijelentette:

- Bizonyára jól állnak a Kremlnél, különben nem engednék be magukat. Nyilván mindkettőjüket megvásárolták.

- Tudomásunk szerint nem vásároltak meg minket - feleltük. — Semmi mást nem szeretnénk, csak beszámolni arról, amit ott látunk.

Emberünk sanda pillantást vetett ránk. És hisz, amit hisz, mert nyilván úgy véli, aki két éve olvasni tudott Eisenhower gondolataiban, az most is jól tudja, mit gondol Sztálin.

Egy idős úr fejét csóválva intett minket:

- Megkínozzák magukat, úgy bizony; sötét börtönbe zárják, megkínozzák. Kicsavarják a karjukat, és addig éheztetik magukat, amíg hajlandók nem lesznek bármit vallani, amit ők akarnak.

- Miért? - kérdeztük. - Mi értelme lenne? Mi célt szolgálhatna?

- Mindenkivel ezt csinálják — válaszolta ő. — Hiszen épp a minap olvastam egy könyvben, hogy...

Egy jelentős üzletember azt mondta:

- Hallom, Moszkvába mennek! Vigyenek magukkal néhány bombát, és dobják le a vörös gazemberekre!

Fuldokoltunk a tanácsokban. Megmondták, milyen ennivalót vigyünk magunkkal, ha nem akarunk éhezni; milyen kommunikációs csatornákat hagyjunk nyitva; miféle titkos módszerekkel csempészhetjük ki az anyagainkat. És éppen az volt a legnehezebb, hogy megmagyarázzuk nekik, mi csak arról szeretnénk hírt adni, milyenek az oroszok, hogyan öltözködnek, milyen szokásaik vannak, miről beszélgetnek a parasztok, és mit tesznek az emberek azért, hogy újjáépítsék az ország lerombolt részeit. Ezt megmagyarázni volt a világon a legnehezebb. Ráébredtünk, hogy ezrek szenvednek heveny oroszkórban - s hogy ez a betegség megengedi, hogy bármiféle képtelenséget elhiggyenek, míg a tényekről tudomást sem vesznek. Végül persze azt tapasztaltuk, hogy az oroszok viszont amerikaikórban szenvednek, ami ugyanaz a betegség. Rájöttünk, hogy miközben szarvat és farkat növesztünk az oroszokra, ők ugyanúgy szarvat és farkat növesztenek ránk.

- Az oroszok, na hiszen! - mondta egy taxisofőr. - Azok mind együtt fürdenek, férfiak és nők, anyaszült meztelenül.

- Ne mondja!

- De bizony! Nincsenek erkölcseik.

Faggatózásunkra aztán kiderült, hogy a taxis igazából egy finn szaunáról olvasott. Mégis az oroszokra haragudott meg miatta...

Úgy mentünk a Szovjetunióba, hogy a legnagyszerűbb mendemondakészlettel voltunk felszerelkezve, amelyet valaha is össze-hordtak egy helyen. És rögtön ki is jelentjük: ha ebben a munkában bármely szóbeszédet lejegyzünk, azt szóbeszédnek fogjuk nevezni.

Capa körülbelül 4000 negatívval jött haza, én több száz oldalnyi jegyzettel. Törtük a fejünket, hogyan kellene megírni ezt az útirajzot, és miután jól meghánytuk-vetettük, úgy döntöttünk, azt írjuk le, ami történt, minden nap, minden tapasztalat, minden látvány történetét időrendben, a tematikus csoportosítás szándéka nélkül. Azt írjuk le, amit láttunk és hallottunk. Tudom, a modern újságírás legtöbb művelője ezzel ellentétes elveket vall, de talán éppen ez okból jelent majd megkönnyebbülést a könyvünk. Ez történt velünk. Nem az orosz történet, hanem csak egy orosz történet."

 

Az Orosz naplót így is sok támadás érte a maga idejében - azzal vádolták a szerzőket, hogy lefeküdtek a szovjet propagandának... A könyv ma is olvasható, élvezhető, igazságtartalmát azóta se kezdte ki az idő, pedig a ma már halott Gazda akkor még élt...

 

„Már köhögünk?!”

 

De vajon, ma halott-e egészen? Hiszen még 1988-ban sem volt tiszta, ráadásul a peresztrojka diadalmas előretörésének korszakában, hogy mi lesz az örökséggel. Reform menti-e meg a szocializmus ügyét vagy a végső leszámolás, a beismerés, hogy vakvágányra szaladt a szerelvény?

Mihail Gorbacsov, a ma is ünnepelt és elismert nagy rendszerváltó, a katalizátor a nyolcvanas évek végén mondhatni fáradhatatlanul igyekezett a zűrzavarba süllyedt szovjet életforma minden területén átlátható rendet teremteni. Egymást érték a megbeszélések, parttalannak tetsző, nyílt és szabad viták, a puskaporos hangulatú értekezletek, amelyeken a párt- és állami vezetők, nem egyszer maga Gorbacsov elvtárs asszisztált és adta meg az alaphangot, szította a viták parazsát.

1988. június 28-július 1. között a szovjet kommunista párt 19. országos pártértekezletét tartotta, amely a kongresszusoktól eltérően tisztázó munkaülésnek bizonyult a szovjet társadalmat érintő legfontosabb kérdésekről. A vitán felszólaló szovjet alkotók állásfoglalásaiból a Szovjet Irodalom folyóirat 1988/11. száma válogatást közöl, amelyből kiolvasható, hogy mennyire érett meg az őszinte és teljes körű szembenézésre a lenini-sztálini időkkel a szovjet közvélemény, illetve az ideológia hangadói. Az első benyomásunk mindjárt az lehet, hogy a nagy keleti birodalomban még a építmény renoválása folyik, méghozzá roppant erőkkel, így a novemberi évfordulóra készített lapszám egyrészt még Lenin alakját, szóhasználatát, a lenini szófordulatok szintaxisát idéző és elemző tanulmányokból áll - bár ezek között nóvumnak számít, hogy éppen Buharin addig mellőzött emlékirataiból idézik föl Vlagyimir Iljics, majd Majakovszkij alakját és jelentőségét -, másrészt a pártértekezleten elhangzott hozzászólások közlésével a lap utat tört a további tisztázó vitákhoz. (Hogy mennyire élnek vele a résztvevők, az egy teljesen más kérdés.)

 

Az értekezleten Vlagyimir Karpov (a szovjet írószövetség akkori vezetőségének első titkára) veszi számba a szellemi nyitást jelentő művek egész sorát, amelyeket úgy értékel, hogy előőrsei a mostani tisztázó vitáknak. Határozottan elégedetlen a kritikával, amely szerinte túlfontoskodja szerepét, lovak elé fogva a szekeret és zűrzavart, a rágalmazás légkörét bátorító gesztusaival a letűnt időket hozza vissza. „A forradalom után a különböző fogyatékosságokat éveken át a kapitalizmus csökevényeivel, a múlt örökségével magyaráztuk. Most rádöbbentünk, hogy saját csökevényeink is vannak szép számmal; egy részük - az intrikák, a feljelentések, a rágalmazás, a hazugság - a sztálini évekből maradt ránk. Abban az időben sok mindent azért írtak le, hogy megsemmisítsenek többnyire becsületes, annak az időnek a hangadóival és talpnyalóival szemben védekezni képtelen embereket. Amikor a mostani rosszindulatú, minden érvelést nélkülöző epés cikkeket olvasom, ugyanezt a besúgó, rágalmazó hangnemet érzem, a szándék ugyanaz: kompromittálni, megsemmisíteni" az embert. (Taps.) E cikkekből szinte teljesen hiányzik az irodalmi elemzés, hiányoznak az érvek, szerzőik minden erőfeszítése arra irányul, hogy embereket politikailag kompromittáljanak, címkéket aggassanak rájuk. És ha meg is tudjuk érteni e fogyatékosság hordozóit - mert így nevelték őket, s a lelkük mélyéig ilyenné váltak -, semmiképpen nem érthetjük meg a szerkesztőségeket, amelyek jóváhagyásával ez a már a mi időnkből visszamaradt, ezerszer elátkozott csökevény helyet kap a sajtóban. (Taps.)...”

A lapok, szerkesztőségek szerepe egyik fő motívumként a továbbiakban is fel-felbukkan más hozzászólásokban. Mihail Uljanov, az oroszországi színművészeti szövetség vezetőségének elnöke (mellesleg, vezetőségekből és szakmai fórumokból nem volt hiány a szovjeteknél!) a szovjet irodalom iránt támasztott eszmények és elvárások kritikájával áll elő az értekezleten: „...Bár kérve kértük önmagunktól, hogy az eszmeiséget művészi szinten fejezzük ki az életben, ott mégis az időszerűséget tartották inkább érdemnek. Kit érdekelt a művészet, ha az időszerűt oly nagyra becsülték, hogy kitüntetést adtak érte, az ember pedig gyönge volt, és beleegyezett. Természetesen, voltak mélyenszántó, tehetséges alkotások is, nem ezekről beszélek. Ezek igen nehezen törtek maguknak utat... Vajon, a legutóbbi években előfordult-e valamikor az, hogy mindenki tiltakozott volna, mindent elemzésnek vetett volna alá s a kivezető utat kereste volna abból a zsákutcából, amelybe a személyi kultusz politikája és a pangás politikája juttatott bennünket? Akkoriban látszólag minden világos volt: ez a nép ellensége, ez az ország hőse, ez kulák, ez aktivista, ez fehér, ez vörös. Minden világos. Most próbáljon meg az ember eligazodni: ki a „fehér", ki a „vörös". Bonyolult dolog ez. (Taps.) Szokatlan időket élünk, ami sok embert megijeszt. Vannak zavartak, vannak haragosak, vannak olyanok, akik arra várnak, hogy eljöjjön az ő órájuk, amikor odacsaphatnak a népnek, amelynek módfelett kinyílt a szája. Reményt keltő és nehéz helyzetben vagyunk ma."

A szónokkal  Mihail Gorbacsov pártfőtitkár nyílt párbeszédet folytatott az értekezleten felvetett kérdésekkel kapcsolatban. Nem dorongolta le a hozzászólót, de úgy vezette a beszélgetést, hogy a szónokiasságtól eljussanak a valódi elemzésig. Uljanovnak még egy, a végére tartogatott megállapítását érdemes idézni: „A személyi kultuszról nem lehet nyugodtan beszélni. A nép hitt Hruscsovnak, az ötvenes-hatvanas évek enyhülésének, aztán pedig újra visszavetette a brezsnyevi pangás, a korrupció, a rendszeres vesztegetések, a tudatlanság meg az általános elvadulás, ami a szégyenletes kitüntetősdiben fejeződött ki, nos a nép legyintett, és mindenfélével foglalkozott, csakhogy lekösse magát. Ezekben az években öltött hatalmas méreteket az alkoholizmus, amelyet ráadásul még mindenféleképp ösztönöztek is. Mi jöhet hát a harmadik csalódás után, ha nem nyerjük meg ezt a nehéz csatát? Gyermekeink, unokáink, dédunokáink sohasem bocsátanak meg nekünk. Nem akarom, hogy valamikor keserűen és félelmetesen így ítéljenek rólunk Lenin szavaival: A forradalmi háborúról mondott forradalmi frázis tönkretette a forradalmat. (Taps.)”

Jurij Bondarevet, az orosz írószövetség vezetőségének első helyettesét azért nem idézem, mert bár értem aggodalmát, hogy a nagy tisztogatás közben a fürdővízzel együtt repül a csecsemő is, de állásfoglalásának általános hangvétele a tabuk oldalára áll, konzervatívan őrizni kívánja a tipikus szovjet értékeket a modernizmussal szemben. Nem kínál megoldást, előrelépést, a kritikus hangokkal hadakozik.

Genrih Borovik a Szovjet Béketanács elnökeként kért szót és általános ideológiai kérdésekben helyenként fején találta a szöget, mint pl. itt: „A nyilvánosság segít nekünk abban, hogy leckéket vegyünk a saját történelmünkből, többek között propagandánk történetéből is. Arra gondolok, hogy propagandánk hajlamos a hisztériára. Hisztérikusan dicsértük a kukoricát, aztán ugyanolyan hisztérikusan szidtuk. Hisztérikusan becsméreltük az építészeti díszítőelemeket, aztán ugyanolyan energikusan kritizáltuk a jellegtelen, arc nélküli házakat. Próbáljunk meg higgadtan eligazodni azon, mikor élt át a nép történelmünk során tragédiákat, mikor volt a

történelmünk hősies, és mikor fulladt bohózatba. Tanuljunk. Én úgy vélem, a hisztéria és a gyűlölet nem illenek az átalakításhoz, nem jellemzőek rá. Nem illik hozzá a „nem vagyok illetékes a dologban"-álláspont, a butaság, sőt a vak hit sem... Nálunk sokan képesek nagyon gyorsan alkalmazkodni bármilyen változáshoz, és nagyon gyakran névbitorló módon az átalakítás szerzőinek, hű támogatóinak, harcosainak mondják magukat. Vannak az átalakításnak ilyen önjelölt élharcosai balról is, jobbról is...”

Grigorij Baklanov, a Znamja főszerkesztője a sajtó nevében veszi fel a vitabeli kesztyűt és a nyilvánosság szentsége, mindenhatósága mellett kardoskodik:

„Az emberek történelmük során sokszor harcoltak olyan energiával és szenvedéllyel az elnyomatásukért, ahogy csak a szabadságért szabadott volna küzdeniük. Amikor a harminchetes perek folytak az Oszlopcsarnokban, és az emberek plakátokkal felvonulva, követelték a kivégzéseket, még nem gyanították, hogy hamarosan velük is ugyanígy fognak elbánni. Aki ma a nyilvánosság ellen harcol, az a rabságáért küzd. Amikor majd beszélni akar, nem fog szót kapni Miféle szocializmus volna ez nyilvánosság nélkül? A némák szocializmusa? Nos, elvtársak, ha már ittunk egy kortyot a szabadságból, mindjárt félre is nyeltünk? Már köhögünk? (Mozgolódás a teremben).”

A szovjet rendszer nehézkességét teszi felelőssé azért, hogy az idejében megszületett tisztázó alkotások csak sokat késve juthattak el az olvasókhoz: „... Alekszandr Tvardovszkij nem érte meg poémája megjelenését. Bek, akinek a regényét most nyomtattuk ki, és aki mindenkinél mélyrehatóbban beszélt az adminisztratív rendszer lényegéről, meghalt, mielőtt műve megjelent volna. Szuszlov megígérte Grosszmannak, hogy regényét kétszáz év múlva sem fogják kiadni. Most megjelent. Mindhárman rákban haltak meg, és a rák gyors lefolyású volt. Az orvosok megmagyarázhatják önöknek, mi okozza a gyors lefolyású rákot. Bulgakov sorsát ismerik. Irodalmunk nem torzult el annyira, mint amilyennek bemutatni igyekeznek. Irodalmunk méltó a tiszteletre.”

Borisz Oljnik, a szovjet és az ukrán írószövetség vezetőségének titkára, maga is Állami- és Sevcsenko-díjas költő, sürgeti a mindenfajta kultusszal való végleges leszámolást: „Épp a feledékenység talaján üti fel fejét a dudva, s a burjánzó gaz között észrevétlenül kisarjadhatnak egy új kultusz mérgező hajtásai. Hogy ez soha többé ne ismétlődjék meg, kérnem és javasolnom kell: adják ki végre a sötét időkről szóló 'Fehér könyvet', amely gyorsírói pontossággal nemcsak Sztálint leplezné le, hanem azt is tisztázná, milyen mértékben bűnösek környezetének egyes tagjai. Nemcsak az áldozatokat kellene nevükön nevezni, hanem azokat is, akik a törvénytelenségeket kiagyalták és végrehajtották. (Taps.) Mivel köztársaságunkban az üldöztetések már 1937 előtt elkezdődtek, nyilvánosságra kell hozni az 1933-as éhínség okait is, amelynek során ukránok milliói vesztették életüket. Nevezzék meg, kiknek a bűnei miatt következett be ez a tragédia. (Taps.)... Végezetül leplezzék le név szerint a hóhéroknak „anyagot" szállító besúgókat. Ha ezeket a neveket felfedik, megelőző csapást mérünk azokra is, akik az ilyenféle piszkos munkára ma még csak készülődnek. (Taps.)"

 

Ez még „csak” irodalom

 

Így álltunk tehát 1988-ban, amikor egymás után jelennek meg a már emlegetett, késleltetett, ám hatásukban mégis korszakalkotó művek: a Pantha Rhei, Az Arbat gyermekei, a Fehérruhások, a Tűz van! (Valentyin Raszputyin), a Vesztőhely (Csingiz Ajtmatov) és a többi. Ám ez az a pillanat, amikor még csak vermonti remeteségéből, de az oroszországi valóságot mindig összevont, éles szemmel figyelő Szolzsenyicin is gyakrabban megszólal. Őszerinte a glasznoszty csak porhintés, a szovjet rendszert nem lehet helyrehozni, kiigazítani..

Alekszandr Szolzsenyicin egyidős a forradalommal. E jelképesnek is tekinthető életkezdés ha nem is predesztinálja, de feljogosítja arra, hogy mindenre elszánt lelkiismerete és bírálója legyen. A Nobel-díjas író tekervényes, sok megpróbáltatással kirakott életútja során a totális tagadásig jut. 1945-ben tüzérhadnagyként azért tartóztatják le, mert egy (elfogott) magánlevélben barátjának Sztálint bíráló sorokat  vetett papírra. Nyolc évi raboskodás következik, majd kazahsztáni száműzetés. Ezalatt rákbeteg lesz, kórházban kezelik. A Gulágok világát bemutató, világhíressé váló kisregényét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját Nyikita Hruscsov legfelső engedélyével közli a szovjet irodalmi sajtó. Ekkor 1962-őt írunk. Hruscsovnak jól jön ez a könyv ahhoz, hogy igazolhassa a Sztálin deheroizálására tett addigi lépéseit. A rendszer mindenért Sztálint tette felelőssé, de a Gulágok maradtak...

De azért a Nobel-díj már sok volt, még ha csak az Iván Gyenyiszovicsért is kapta... Szolzsenyicin nem mert kiutazni, hogy átvegye. Félt, hogy nem engedik haza. A külföldi propaganda persze, jól meglovagolta az egész kérdéskört... Amikor aztán Szolzsenyicin újabb művei (Rákosztály, Gulág szigetcsoport) megszülettek s sorra jelentek meg külföldön, nyilvánvalóvá vált: az író nem túlkapásokat bírált bennük, hanem az egész rendszert. Azt bizonyította, hogy az átnevelő táborok eszméje már Lenin, Trockij és Dzserdzsinszkij terveiben megszületett mint a megsemmisítendő osztályelemek elleni harc hatékony eszköze. Különösen a Gulág szigetcsoport e

posztulátumnak a nagyszabású bizonyítása. Talán már nem is irodalom, hanem azon túlmutató, monumentális adatbázis, egy olyan Jelentés, amit nem lehet semmilyen művészet átlényegítő, szublimáló palástja alá rejteni. Szolzsenyicin, aki a totális bírálatot jelentette a Szovjetunió számára - miközben keresve se lehetett volna

oroszabb oroszt találni az országban a Nobel-díjas, sokszorosan meghurcolt írónál - szinte törvényszerűen lett kegyvesztett és száműzött: az amerikai Vermontban telepedett meg, s onnan küldte időnként haza látleleteit a felbomló haza állapotáról. Elutasít mindenfajta erőszakot, még ha forradalmi hevületből is történne az, s a

tolsztoji hagyományokhoz visszanyúlva, az erkölcs világmegváltó erejét hangsúlyozza.

Nemrégiben, annyi évtized után magam is visszatértem a "szolzsenyicini" gyökerekhez: az Iván Gyenyiszovicshoz, A krecsetovszkai állomáson történt-hez, a Matrjona házához, Az ügy érdekében-hez... Az írónak azokhoz az elbeszéléseihez, melyek a sokat ünnepelt kisregény farvizén maguk is nyilvánosságra kerülhettek. Mint a nagyközönség egyik alázatos tagja, jóformán csak ezt láthattuk az íróból s valami olyan erőteljes vágy áradt belőlük a szabad élet és az értelmes emberi lét felé, ami csak sokat szenvedett, megfélemlíteni próbált, ám törhetetlen ember sajátja. Talán mégis van valami igazság Lukács György ama megállapításában, hogy az Iván Gyenyiszovics egy napja a szocialista realizmus igazi mintapéldánya? Hiszen a Szolzsenyicin-féle elbeszélésekben (lásd: Húsvéti körmenet, Európa, 1994) minden együtt van: a gyanakvás légköre, a visszaélések, a rendszer bírálata, de a háttérben valahogy mindig felsüt a nap; hol erősebben, hol gyengébben, de feltétlenül és kikerülhetetlenül. Az élet, a szépség, a remény himnusza valamennyi. Ez az, ami ha főbe is vágja az embert, végül csak segít neki a feltápászkodásban.

Az is igaz, hogy ez még „csak” irodalom. Amely hat, de nem győz meg sokakat arról, hogy gyökeres változtatásra van szükség. Hogy Oroszhonnak meg kell találnia a huszadik század elején elveszített iránytűjét. Hogy pontosan mikor és hol veszett el, ki látta utoljára, erről még sokat fognak vitázni a jelek szerint. Szolzsenyicin is csak addig volt képes eljutni, hogy figyelmeztetett: a glasznoszty maga, bármilyen határozottan és erőteljesen haladna előre - mint vajban a kés -, csak arra jó, hogy az összeomlani készülő betonépítmény romjai agyonütéssel veszélyeztessék az emberiséget. A széthullás, a szétfejlődés csak a térség nacionalizmusait korbácsolja fel, az eddigi látszategyetértés egy pillanat alatt elillan, s maradnak a viszály, az elégtételért lihegő bosszúállás szellemei.

Szolzsenyicin 1966 áprilisában, az akkori húsvét első napján kelt írói „fotográfiája" (Húsvéti körmenet)  az önmaga létéből kifordult, elfajzott, lealjasított körmenetről ennek az összeomlásnak a víziószerű előrevetítése:

 

„Nincsenek imádkozók, viszont egyszerre meglódul a pityókás népség! Ahogy a raktár betört ajtaján nyomakszanak befelé, nekiütközve a kő keretnek, hogy mielőbb megkaparinthassák a zsákmányt, lökdösődnek, tolakszanak az áradás örvényeiben a lányok-legények - de miért? Maguk se tudják. Hogy megbámulják a papok hókuszpókuszait? Vagy csak az a dolguk, hogy tolakodjanak? Körmenet imádkozók nélkül! Körmenet keresztet vetők nélkül! Körmenet sapkában, cigarettával, táskarádióval a nyakban - ennek a publikumnak, de legalább az első soroknak is feltétlenül rajta kell lenniük a képen. Így lesz teljes!

Az oldalt álló öregasszonyok keresztet vetnek, s azt mondja egyik a másiknak:

— Az idén jó, nincsenek fuligánok. Ni, mennyi a rendőr...

Hát erről van szó! Az idei jó év! Mi lesz ezekből a milliókból, akiket mi nemzettünk, mi neveltünk, s akik a nép zömét teszik ki? Mire jók a gondolkodó elmék felvilágosult erőfeszítései és reményteljes jóslatai? Mi jót várhatunk a jövőtől? Csakugyan: majd egyszer megfordulnak, és mindnyájunkat eltaposnak. Azt is, aki ránk uszította őket."

 


Hiába a nagy formátumú író minden erőfeszítése, viszonylag hosszúra nyúlt élete, tisztánlátása, kritikai hitele, Szolzsenyicin sem tudta megváltani elveszettnek látszó világát. Haláláig, amit végül is nyugalommal elfogadott és várt (a Spiegel készített vele utoljára interjút, s amikor a riporterek további hosszú alkotó éveket kívántak, így tiltakozott: "Nem... Ennyi elég volt..."), többször is kénytelen volt átélni a paradoxont: a Gazda halott ugyan, de csontkeze, szelleme nem ereszt...

 

Csíkszereda, 2009 –2013.

Megosztás:

Jelenleg 0 hozzászólás van a cikkhez.
Hozzászólás írásához kérem jelentkezzen be! Amennyiben még nem felhasználónk, regisztráljon az oldalunkon!


Mini galéria
Sztálin haláláról az 1953-as Ifjúmunkás első oldalán Gheorghe Gheorghiu-Dej a bukaresti repülőtéren, amint hazatér Sztálin moszkvai temetéséről 03 Borisz Polevoj a Rajk-peren, ahonnan a Pravda számára tudósított Ribakov és Az Arbat gyermekei Martin Abis könyvének címlapja Dokumentumfotó az ukrajnai rekvirálásokról Grosszman mint haditudósító is fontosat alkotott Egy szovjet forradalmi plakát a sok közül Alekszandr Szolzsenyicin a száműzetés és a hazatérés malomkövei közt Orosz napló - Steinbeck és Capa útikönyve magyar kiadásban (címlap)
Újdonságok
2013.01.14. - Öt éves a huszadikszazad.hu!
2013.01.14. - Öt éves a huszadikszazad.hu!
Kedves Olvasók! 2008. január 14-én jelent meg először a huszadikszazad.hu, főoldalán egy ismertetővel: Üdvözlet az Olvasónak! Köszönjük, hogy velünk tartottak és reméljük, továbbra is útitársaink lesznek. További jó időutazást kívánok Min...
DÍJAINK
Az év honlapja 2010 eFestival 2010
Páholy
Sorscédulák a nagy háborúból (Cseke Gábor olvasónaplója) Az Ismeretlen Katona halálát ismerős politikusok okozták.                                        (Juhász Gyula)   Két nagyapám volt. Mint általában mindenkinek. Ma már egy sincsen, s emlékük is egyre halványabb. Ágyban, párnák...
Cseke Gábor olvasónaplója   Már nem emlékszem, sírtam-e akkor, de hogy meg voltam rendülve, az egyszer szent. Hogy is ne lettem volna, amikor egész környezetünk, iskolától az otthonig tele volt tapétázva a...
2013|08|01
A népeket, etnikumokat, fajokat megcélzó anekdotizálás, bár sok esetben érzékenységet sértő, túlzó és igazságtalanul általánosító, mint minden summás ítélkezés, ami figyelmen kívül hagyja a valóság árnyait-fényeit, kétségtelenül tartalmaz a maga...
Fórum
huszadikszazad.hu (robot)
2017-07-18 14:17:09
nidelpre
2017-05-12 09:58:13
huszadikszazad.hu (robot)
2017-02-24 10:38:38
Kiss Zoltán
2017-02-18 00:11:20
huszadikszazad.hu (robot)
2017-02-18 00:11:19
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98