Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
Páholy
2013|08|01

El-el- vagy

Szerző: Cseke Gábor

A népeket, etnikumokat, fajokat megcélzó anekdotizálás, bár sok esetben érzékenységet sértő, túlzó és igazságtalanul általánosító, mint minden summás ítélkezés, ami figyelmen kívül hagyja a valóság árnyait-fényeit, kétségtelenül tartalmaz a maga módján pertinens, karakterisztikus elemeket is.

Így a dél-romániai oltyánokról elterjedt a vélekedés, hogy szeretnek törtetni, vérükben a minden áron való előbbre jutás, a karrier imádata. Tréfás megjegyzés ugyan, de ki lehet próbálni: egy zsúfolt terem hátsó részében kiáltsuk el magunkat románul: "Şefule!", vagyis "Főnök Úr!", s akik e személytelen felszólításra hirtelen hátrafordulnak, nos, azok az oltyánok.

Persze, ez a kísérlet velejében gyermeteg és hamis, de annyiban némi igazságot tartalmaz, hogy a hátrafordulók ha nem is mind oltyánok, de valamilyen módon, bevallottan vagy bevallatlanul, igényt tartanak a főnöki titulusra.

Ugyanilyen igaztalanul summás, ám valahogy mégis célba találó minősítés a székelyek (némiképpen az oltyánok "szellemi" testvéreinek tartják őket) legendás furfangja, ezermesterkedésre való hajlama, "okoskodása", a skótok takarékos beállítottsága, az olaszok tésztazabáló kedve...

Használjuk is ezeket, ha kell, ha nem, mit sem törődve azzal, hogy közben jobbra-balra, indokolatlanul sebeket osztogatunk.

Köveket dobigálunk...

*
Súlyosan tragikus, sokszori meghasonlások után jut el oda a múlt század harmincas éveiben az amúgy nyolc nyelvet beszélő, népek és kultúrák ismerkedő közeledését kitartóan gyakorló jeles költőnk, Dsida Jenő, hogy élete végéhez közeledve, máig vitatott, sodró erejű poémájában, a Psalmus Hungaricus-ban váratlanul megkövesse fajtársait, s addigi értékrendjének emberi aspektusait látványosan fölcserélje a végveszélybe került etnikum előbbvalóságával:

...Nincs más testvérem, csak magyar.

Ha virrasztok, miatta állok poszton,

csak tőle kérek kenyeret

s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.

Sok tévelygés és sok kanyar

után jutottam el ide:

ha bűnös is, magyar

s ha tolvaj is, magyar

s ha gyilkos is, magyar,

itt nincsen alku, nincsen semmi "de".

Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját

s virágos lelkét fitogtatva henceg, -

mi elesettek, páriák vagyunk,

testvérek a nyomorban és a bűnben,

sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek...

Olyan szavak, megfogalmazások - szentenciák! - hangzanak el e zsoltárosan hömpölygő és visszhangzó, terjedelmes versszövegben, melyek a költőtől szokatlanul indulatosan elhajított kövekként szelik át a teret; ki tudja, hol állnak meg ("repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg..."), már vissza nem szívhatók. Az indulat és a kimondás ténye valósak, megtörténtek, a pályaív röpte beméretlen s minden bizonnyal erősen el is túlzott. De a látlelet akkor is pontos, ráadásul az 1936-ban született poéma egyedülálló sziget Dsida költészetében. Olyan, mint egy akaratlanul kiszakadt jajkiáltás az erdélyi  kisebbségi magyarságot ért korabeli megpróbáltatások okán, amiről később már maga az elkövető sem tudja pontosan: megtörtént-e valóságosan is, vagy csak a képzelet játszik vele?

Láng Gusztáv a vers születési körülményeit tisztázó kései elemzésében (A "magyar zsoltár" polifóniája) kiemeli azt a csöppet sem mellékes motívumot, hogy költeménye megírásakor Dsida erősen bizonytalan, hezitál, képtelen bemérni, hogy a pillanatot tekintve árt-e avagy használ az ő váratlan megszólalása. Valamiféle biztatást vár a közlést illetően. Kőmíves Nagy Lajos (Tessitori Nóra férje), Reményik Sándor az első felkért, bizalmas olvasói, de Bánffy Miklóst is megkeresi. Bánffy azonban - Láng szerint - "nem találta időszerűnek a Psalmus megjelentetését, s szavát vette a költőnek, hogy ettől egyelőre eláll. A megegyezésüket követő napon (?) aztán küldött egy csekket Dsidának a korabeli vershonoráriumokat jóval meghaladó összegről. A költő ezt úgy tekinthette, hogy Bánffy megvásárolta a Psalmus közlési jogát, s a későbbiekben sem tett kísérletet közzétételére. S mert mindig is korai halálra készült, a dedikáció és az ajándékozás gesztusával vélhette biztosítani kéziratának megőrzését. Így várakozott a vers 1940. szeptember 15-éig, amikor is a Keleti Újság a Psalmus közlésével köszöntötte Észak-Erdély visszacsatolását Magyarországhoz, jó két évvel Dsida halála után. Ezzel egyszersmind egy olyan politikai alkalommal házasította össze, ami miatt a második világháború után a tiltott, sőt üldözött szövegek közé került mind Magyarországon, mind Romániában."

A sokáig elfojtott indulat gátja tehát átszakadt. A vers pedig, alkotója nélkül is járni kezdte a maga ellenőrizetlen útját, nem csupán az irodalomtörténetben, de az ideológiában, a politikában is. Dsida, aki hosszú éveken át még csak le se írta Erdély nevét, továbbá a román költészet egyik élvonalbeli tolmácsolója volt, s tudatosan kerülte költészetében a kisebbségi sorskérdések direkt felvetését, a Psalmussal egy csapásra "ellenség" lesz, "persona non grata" a romániai szellemi életben. Miközben pedig poémájának minden sora, vonatkozása, motívuma nem egyszerűen csak szólam, nem propaganda, hanem a legmélyebben megszenvedett költő- és embersors.

*

A "kődobálás" motívuma pár évtizeddel korábban valamiképpen Adyt sem kíméli. Igaz, az ő "kövei" fölfelé repültek, a magasba, hogy aztán visszahulljanak arra, aki feldobta őket. Az a jelenség, amiben Ady Endre foglal állást, tulajdonképpen a magyarságot mint identitást látszik jellemezni: azt az alkatinak vélt tehetetlenséget, mely nem engedi kibontakozni, saját sorsán felülemelkedni, európaivá, együttműködővé, az emberiség nagy ügyeivel szolidárissá tenni a magyar lelket. Érdemes talán ezt a sokat elemzett és emlegetett verset egészében idézni, mert akkor azt is jobban megérthetjük, hogy mi az, amire Dsida csupán élete végén ébred rá - hogy minden menekülési kísérlete hiába volt: a földobott kövek bizony, visszahulltak...


Föl-földobott kő, földedre hullva,

Kicsi országom, újra meg újra

Hazajön a fiad.


Messze tornyokat látogat sorba,

Szédül, elbusong s lehull a porba,

Amelyből vétetett.

 

Mindig elvágyik s nem menekülhet,

Magyar vágyakkal, melyek elülnek

S fölhorgadnak megint.

 

Tied vagyok én nagy haragomban,

Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban

Szomoruan magyar.

 

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,

Kicsi országom, példás alakban

Te orcádra ütök.

 

És, jaj, hiába, mindenha szándék,

Százszor földobnál, én visszaszállnék,

Százszor is, végül is.

*

Az 1940 után Észak-Erdélyben berendezkedett "kis magyar világ"-ban a "repülő kövek" kérdése - ha szó szerint nem is ekként megfogalmazva - tovább emészti mindazokat, akik felelősen gondolkoznak a történelmi együttélésről és annak perspektíváiról. Azokban az években Szabédi László, aki többedmagával (szerkesztőtársai: Asztalos István, Bözödi György, Jékely Zoltán, Kiss Jenő) szerkeszti a Kolozsváron megjelenő negyedévi Termés-t, az erdélyi magyar irodalom népi vonalának önálló fórumát, számos tanulmányt közöl a lapban a magyarság és az erdélyiség sorskérdéseiről, s egy idő után fontosnak tartja, hogy írásait kötetbe gyűjtve megcélozza velük a könyvolvasót is. Így lát napvilágot 1943-ban Budapesten, a Magyar Élet kiadásában az Ész és bűbáj című esszégyűjtemény, amelyhez szerző indokoltnak lát elöljáró beszédet is írni. Ebben magyarázza:

"A nemzete sorsán aggódó magyart ma minden oldalról bűbájosok kísértik. Ezeket a kísérteteket arról ismerheted meg, hogy követelőznek és fenyegetőznek, nem azt szeretnék tudni, hogy mit akarsz, hanem azt hozzák tudomásodra, hogy helyetted mit akarnak ők. Nem világot gyújtanak számodra, hogy láss, hanem behunyatják a szemed, hogy vakon nyúlj a kezük után. Lehet, hogy jót akarnak, lehet, hogy az édenkertbe akarnak vezetni; egészen bizonyos, hogy tévednek, mert nem a valóságra akarnak építeni, hanem az Isten munkájába kontárkodva valóságokat akarnak bűvölni a semmiből."

Elkötelezett népi íróként, Szabédi egyrészt hitet tesz a népi írók sorsfordító fontossága és szerepe mellett az erdélyi jövő alakulásában, ugyanakkor egyéni módon, valamiképpen a középen állva igyekszik leválasztani magáról mindenfajta szélsőséget, amelyek jobbról vagy balról egyként megkísértik. A tanulmányok egy része tehát irodalompolitikai állásfoglalás és elemzés, minket viszont az a része jobban érdekel a könyvnek, amelyben a szerző a magyarságról, a magyar szellemről alkotott képben, pontosabban az e téren tapasztalható eszmei zűrzavarban igyekszik rendet vágni.

Ugyancsak 1943-ban lát napvilágot Spectator (Krenner Miklós) szerkesztésében egy zsebkönyv: 48-as Erdély. A Krenner bevezetőjével ellátott kötetet az illegalitásban élő Józsa Béla kezdeményezésére Balogh Edgár, ifjabb Jordáky Lajos és Nagy István szerkesztették, a szerzők között szerepel Berde Mária, Entz Géza, Felvinczi Takáts Zoltán, Janovics Jenő, Jékely Zoltán, Kovács György, Kovács Katona Jenő, Ligeti Ernő, Orosz Endre, Sándor József, Szenczei László, Szentimrei Jenő, Reményik Sándor és Zolnai Béla - a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon összefoglalója szerint. - A szerkesztők nemcsak Petőfit, Kossuthot, a román Nicolae Bălcescut és a szász Anton Kurzot idézik, hanem az egykorúak közül Czetz Jánost, Kővári Lászlót, Medgyes Lajost, Szentiváni Mihályt s a későbbi 48-as függetlenségi párt közíróját, Bartha Miklóst is, s a kötet élére Bem József tábornok brassói kiáltványából vett jellemző mottóját emelik: "Magyarok, szászok és oláhok, nyújtsatok egymásnak testvérileg kezet, távoztassatok minden nemzeti gyűlölséget – és boldogok lesztek."

Szabédi László, komolyan véve a kötet szellemi kihívását, késedelem nélkül értelmezi a gyakorlatilag kódolatlan üzenetet, s miközben elemző ráérzéssel kibontja azt, egyúttal bírálja is a kötet szerkesztőinek helyenkénti történelmietlen, propagandisztikus hozzáállását. A Megállított nap c. vitacikk (majd az erre érkezett Jordáky Lajos féle reagálásra adott válasz: A nyitott kapu) a könyvben mintegy súlyponti helyet foglal el, s miközben arra igyekszik rávilágítani, hogy a gyűjteményben a '48-as eszmék baloldali kisajátítása mellett a történelmi tények jelenbe, sőt, jövőbe vetített aktualizálása is a szerkesztők számlájára írandó, előszeretettel veszi célba a nemzeti türelmesség és türelmetlenség fogalmát, melyek úton-útfélen emlegetve szerinte csak zavart okozhatnak a fejekben.

"Mi a nemzetiségek feletti magyar nemzet eszméjét hibásnak tartjuk, mert erőket, melyekkel számolni kell, összezavar erőkkel, melyekre számítani lehet. A nemzetiségekkel számolni kell, mint ahogy hajózás közben számolni kell a víz ellenállásával; számítani a magyarságra lehet. A nemzetiségekkel nem számoló nemzeti türelmetlenséget éppúgy elítéljük, mint az ország jövőjének zálogát a nemzetiségekkel való „hatalmas barátkozás"-ban látó liberalizmust. Magát a hatalmas barátkozást természetesen nem ítéljük el, sőt kívánatosnak, de másodlagos fontosságúnak tartjuk. Senki sem hiteti el velünk, hogy a nemzetiségek gyengítésével gyarapítjuk államalkotó erőinket, valamint azt sem, hogy ezt a célt a nemzetiségek erősítésével érjük el. Ezek adiaforák. Azon a véleményen vagyunk, melyet Mikó Imre tavaly novemberében hangoztatott a képviselőházban, hogy t. i. ,,a magyarság szaporulatának serkentése, gazdasági alapjának megerősítése, társadalmi összefogása, kultúrájának kiművelése, tehát végső fokon a magyarság megmagyarosítása ma is az egyetlen időszerű, de egyben időfeletti magyar nemzetiségi politika".

... Sem a hatalmas barátkozó készség, sem az őszinteség hevülete nem nyugtatja meg azt, aki tudja, hogy ez a nemzeti elfogulatlanság ugyanabból az eszmei forrásból táplálkozik, ha érzelmileg másként szineződik is, mint amelyből a nemzeti türelmetlenség, t, i. a nemzetiségek feletti nemzet koncepciójából. Az ú.n. „idegenajkú magyarok" (helyesebben a nem-magyar nemzetiségű magyar állampolgárok) számára az a jog, hogy magyaroknak vallhatják magukat, vagy semmit sem ér, ha t. i. nem akarnak élni ezzel a joggal, vagy ok a gyanakvásra, hogy ez a jog az asszimilálás eszköze. Mi dolog olyan jogot juttatni magyar állampolgároknak, mely azokban csak gyanút, ha nem gyűlölséget kelt a magyarok iránt?  (...) A liberális magyar nemzetszemlélet azért tragikus a magyarságra nézve, mert a nem-magyar nemzetisegeknek a mi szempontunkból legértékesebb rétegét, azt ugyanis, amely tisztán látta a magyar elem történelmi fontosságát Magyarországon, a magyarságba ölelve eltüntette, nem magyarosodó fajtestvéreivel így akaratlanul szembeállította és ezzel nemhogy könnyebbé tette volna, hanem ellenkezőleg, mindegyre nehezebbé és nehezebbé tette a magyarnak a nem-magyarokkal való — szerintünk is természetesen kívánatos! — barátkozását, gyanússá és népiségüket veszélyeztetővé varázsolva azok előtt minden magyarbarát hangot."

A tanulmányból nyíltan kitetszik, hogy a Termés szellemisége nem vág egybe teljesen a megbírált negyvennyolcas kötet bevallott szándékával. Az erdélyi népek (jogos) közeledését szorgalmazó, befolyásolni kísérelő próbálkozások okkal hívják elő az asszimilálással, az asszimilánsokkal kapcsolatos gondolatokat, elméleteket, amelyeket Szabédi határozottan leválasztana a fajelmélet fájáról. Szerinte legalább is aggályos bármifajta megbékélést mesterkélten, ravaszkodásokkal, elhallgatott tényekkel, kellemkedő hangulatban tartósan előidézni.

"...Éppen a liberális magatartás, a magyarosodni akarók tárt karral fogadása a melegágya azoknak a nemzetek közötti félreértéseknek, melyeket kiküszöbölni akarunk. Nem az elmagyarosodó személynek vagyunk ellene, hanem a helyzetének. Mások úgy vetik fel a kérdést: jó magyarok-e az idegen eredetű magyarok? Bennünket — ezen jóval túl — az a tapasztalat döbbent meg, hogy mentől jobb magyarok, annál több eleven szenet gyűjtenek a magyarság fejére. A mi nézőpontunk tökéletesen különbözik azokétól, akik ezt a kérdést csak magyarságon belőli viszonylatokban veszik szemügyre. (...) Az asszimilánsnak a saját jó magyarságát kellene kétségbevonnia ahhoz, hogy arra az álláspontra helyezkedjék, hogy különbséget kell tenni, vagy egyáltalán különbséget lehet tenni mélységesen magyar és felszínesen magyar között. Ez pedig általában lélektani lehetetlenség, ami azt jelenti, hogy az asszimiláns véleménye a nemzeti és faji kérdésekben a saját faji helyzetétől határoztatik meg végzetesen. Faji türelmetlenség és faji elfogulatlanság között ő nem választhat, társadalmi és vérségi adottságai őt eleve a türelmesség mellett kötelezik el. Az asszimiláns faji elfogultságból hirdeti a faji elfogulatlanság ideológiáját..."

Jó hetven esztendővel megtoldott múltunk többlet-tapasztalataival a hátunkon, ma már tisztábban láthatjuk, hogy az elméleti levezetés, az érvelés formailag hibátlan; a Szabédi-féle mérlegelés logikailag is áll a talpán, éppen csak arra nem jó, hogy rendet teremtsen bennünk. A polarizált gondolkodás kényszerű reflexe az, ami félresöpri ennek a fajta középutas logikának a működését, mert mind balról, mind jobbról úgy reagálnak rá, mint a tűz és víz kibékítési kísérletére.

Az nem lehet - lamentál a szélsőség -, hogy egyszerre igazam legyen, nekem is és az ellenségemnek is. Ezt csakis egy megátalkodott "kompromisszumkötő", egy "asszimiláns", egy "középutas" állíthatja, aki azáltal kívánja saját fontosságára felhívni a figyelmet, hogy az egymásnak feszülők közé áll, s mindenáron a helyes útra rángatná őket. Akárha egy magára maradt, ottfelejtett közlekedési rendőr volna, aki nevetségesen hadonászva, sípjával sivalkodva próbál rendet teremteni a bőszülten elszabadult forgalmi zűrzavarban...

A nemzeti identitás ugyanis az együttélés történelmi földrajza alapján sokkal bonyolultabb képletekben gondolkozik, mint azt elképzelhetnénk. Legtöbbször nem ismeri a logika parancsait, s esetenként hol gazdagíthatja, vagy éppen szegényítheti az egyes ember személyiségét. Sajnálatosan, olyan kor a Szabédié - és persze, mi sem mondhatjuk azt, hogy mentesek lettünk az előítéletek ódiumától -, amely nem a kulturális kapcsolatokban keresi az érintkezési pontokat, hanem a vérségi viszonyrendszerekben. Amelyekben nem a közeg, és nem az érték a fontos, hanem a lelkeket úgymond összekapcsoló faji misztikum. Az, hogy minden nép, népcsoport rendelkezik a maga sajátos lelkiségével, amely őt meghatározza és képviseli, nem tarthat bennünket örök viszályban és nem mentesít tetteink személyi felelőssége alól.

Szabédi László könyve vezető írásában (Módszer és népiség [Megjegyzések Lükő Gábor A magyar lélek formái című könyvéhez]) kemény, részletező kritikával sújtja az illetéktelen, tudománytalan fajlélektani elméleteket és módszereket. Stílusa olyannyira szarkasztikus és metsző, hogy cikke megjelenésével őt magát is teljességgel félremagyarázza a kritika, amiért is újabb cikkben (Ész és bűbáj) kénytelen magyarázkodni. Persze, a vita ettől lesz még izgalmasabb - a kérdés tisztázása viszont mind zavarosabb.

Zilahy ajándéka című írása Zilahy Lajos írónak egy látványos  hagyatéki gesztusából indul ki. Zilahy ugyanis jelentős vagyonát a magyar ifjúság magasabbrendű, ízig-vérig keresztény nevelésére kívánja fordítani a magyar állam révén, azzal érvelve, hogy "a  magyar faj, de elsősorban a magyar nép, azokon a helyeken, ahol sorsát intézik, ijesztően kis arányszámban szerepel. Egyrészt a saját hibájából, másrészt történelmi és gazdasági okoknál fogva. Ezt a kérdést nem lehet megoldani semmiféle fajelmélettel, vagy olyan intézkedésekkel, melyek az idegenvérű magyaroknak érvényesülését bármily mértékben korlátozzák... De senki se veheti el a magyarságnak azt a jogát, hogy a saját, gazdaságilag elesett fajtájának segítséget nyújtson, a nyílt versengésben utakat építsen a vezetői állások felé." Szabédi addig-addig forgatja a kezében ezt a tipikusan szabódezsői gondolatkörre hajazó érvelést, amíg maga is a vizsgált eszmék "küllői" közé kerül. Gondolatban a történelmi fejlődés sajátos útjain végigmenve konstatálja, hogy az intézményes, az állami műveltség mindenek előtt a gyökérteleneket vonja magához, fokozatosan eltávolítva őket a néptől, amely a mélyben tovább őrzi a maga jellegzetesen nemzeti műveltségének értékeit, s e kettő később kibékíthetetlen konfliktusba kerül. Csakhogy: egy a magyarázat, s kettő a cselekvés. Szabédi joggal teszi fel a praktikus kérdést: ha ez így van, mi hát a teendő?

"Elvi okokból fontosnak találjuk ugyan hangoztatni azt, hogy az asszimiláns ellen nem az a kifogásunk, hogy idegen fajú, hanem az, hogy asszimiláns, s ez a kifogásunk akkor sem szűnnék meg ellene, ha vérszerinti magyar volna is... Mégis tény marad az, amit röpiratában a faji elfogultsággal igazán nem vádolható Zilahy hangsúlyoz: „A magyar faj, de elsősorban a magyar nép, azokon a helyeken, ahol sorsát intézik, ijesztően kis arányszámban szerepel". Mit tegyünk hát? Kicseréljük őket vérszerinti magyarokkal? Ez végeredményben megtehető. Azok a történelmi erők, melyek az asszimilánsnak kedveznek, faji tekintetben nem finnyásak, annyira nem, hogy zsidókkal tömtek meg igen fontos hatalmi helyeket, gyermekes dolog volna azt hinni, hogy éppen a magyar vér ellen tiltakoznának. Igazán fordítva van a dolog: valamiképpen a magyar társadalom tiltja a szerepvállalástól a szorosabban hozzátartozó magyarokat. Ez paradoxonnak látszik, hiszen majdnem mindenki, aki ebben a kérdésben szót kér, Zilahy is, a magyar elem érvényesülését szorgalmazza. És mégis úgy van, ahogy mondom, a szerepvállalástól maga a magyar társadalom tiltja a magyar elemet. Az asszimiláns akarati magyarságával szemben a vérszerinti magyart akarata ellen kötözi ezer szál a magyarsághoz. Ezek a szálak, melyek az asszimilánst nem kötik, megannyi akadálya a modern Európában, tehát a modern Európához tartozó Magyarországon is, az érvényesülésnek. Nem arról van szó, hogy a magyar nem akar érvényesülni, nagyon is akar, hisz innen van ádáz dühe az asszimilánsok "érdekszövetsége" ellen, de végeredményben nem ez az „érdekszövetség" tiltja a bejutást, hanem. a magyarság nem engedi az elszakadást."

Itt jön be aztán a képbe Ady Endre, a maga föl-földobott kövével, és állunk tanácstalanul, hogy akkor most mi legyen...

Mint később tapasztalhattuk, a második világháború és annak kimenetele, megadta rá választ.

*

Ady nem érte meg az országvesztést.

Dsidának nem adatott meg szemmel kísérni Psalmusának utóéletét.

Szabédi a vesztes háború után, a korszak számos, felelősen gondolkodó és az erdélyi magyarság sorsáért aggódó személyiségével együtt megtette azt a lépést, amitől a negyvenes évek elején még óvakodott: balra lépett. És a bal beszippantotta. Józan, kiegyensúlyozott gondolkodását, logikáját gúzsba kötötte. Munkájába, szakértelmébe durván beleszólt. Írásművészetének illetéktelenül irányt szabott. Később pedig, amikor a meghirdetett népegyenlőség elve és gyakorlata is nyilvánvaló csorbát szenvedett és egyszerű demagógiává silányult, a tiszta szavak és helyzetek embere meghasonlott önmagával. Hatalmi nyomásra ugyan még önbírálatot gyakorolt a kolozsvári magyar egyetem beolvasztásával kapcsolatos első állásfoglalása miatt, de önmagával már nem tudta elszámolni ezt a kompromisszumot. S a visszahulló kő az öngyilkost befogadó koporsó fedelén koppant...

Olvasom, hogy május végére, a budapesti könyvhétre Kőrössi P. József beszélgetőkönyvet készül megjelentetni Markó Bélával, A magyar kártya címmel. A mutatványban nemrég közölt egyik fejezet (Ezt a nemzetet jó néhányszor agyba-főbe verték. Népszabadság, 2013. május 6.) mintha az eddigi gondolatmenetünkbe szólna bele, gazdagítva a látleletet mindazzal, ami a ma hordalékának tudható be. A magyar irodalom két felelős személyisége, mindkettő erőteljes erdélyi kötődéssel beszélget itt  a kárpát-medencei magyarság lelkiállapotáról és hangulatáról, a felerősödő magyar nacionalizmusról és annak jellegzetességeiről. A sokfelé ágazó párbeszéd során Markónak elhangzik egy igen lényeges észrevétele az identitás mai állásával kapcsolatban: "A  nyelv és a kultúra különböztet meg minket, és nem az, hogy e mögött milyen származás van. Ezt a fajta nemzeti identitásfelfogást, hogy a nyelv érték, a kultúra érték, én nagyon is fontosnak tartom. Persze hogy emögé felsorakoztatnak eredetmítoszokat, hozzátapadnak Székelyföldön is mindenféle múzeumba való tradíciók, rovásírást tanítanak a gyerekeknek. Van ilyen itt is, de a mi történetünk alapvetően arról szól, hogy ha valaki magyar, zsidó, cigány, csángó stb., és magyarul szólal meg, akkor gyakran adódik olyan helyzet, hogy figyelmeztetik, beszéljen románul. Magyarországon a nacionalisták, a szélsőjobb, az antiszemiták nem a nyelvet vagy a kultúrát tekintik értéknek, hanem az eredetet. Eljutottunk a hagyományos nacionalizmus hagyományos közhelyeihez. Azért veszélyesek ezek a házmester-ideológiák – így volt szokás nevezni –, mert arról szólnak, hogy nem az az érték, amit létrehoztam, amit teremtettem, hanem az, hogy milyen géneket hoztam magammal. Árpádtól származol, vagy nem származol Árpádtól? Ezzel helyettesítem be azt az egyéni teljesítményt, amit nekem kellene fölmutatnom. Azért annyira vonzók az ilyen jellegű nacionalista ideológiák, mert fölmentenek az alól, hogy te magad teljesíts, amikor azt mondják, te eleve értékes vagy, mert annak születtél, aminek születtél, a másik pedig eleve értéktelen, mert annak született, aminek született. Közhelyek, amiket nem árt időről időre újra elmondani és tisztázni. Ennek semmi köze ahhoz, amit mi gondolunk a magyarságunkról..."

Azt mondhatnánk tehát, hogy mifelénk alapjában véve minden rendben, mi csak a jogainkat védjük, az értékeinket, az intézményeinket, szinte már-már az örök vesztes reflexével, félelmeivel, nehogy újra csapdába essünk...

Eközben pedig, ha alaposan szétnézünk magunk körül, gyakorlatilag ott állunk, ahonnan elindultunk. Az elszabadult és a visszahulló köveknél.

Csíkszereda, 2013. május 15.

Cseke Gábor

 

 

Megosztás:

Jelenleg 0 hozzászólás van a cikkhez.
Hozzászólás írásához kérem jelentkezzen be! Amennyiben még nem felhasználónk, regisztráljon az oldalunkon!


Mini galéria
Dsida Jenő kolozsvári portréja(Fotó Joanovici testvérek ? a PIM tulajdona) Ady egy kevésbé ismert képe Szabédi László emlékplakettje a szabédi unitárius templom falán (Wikipédia) Népszabadság
Újdonságok
2013.01.14. - Öt éves a huszadikszazad.hu!
2013.01.14. - Öt éves a huszadikszazad.hu!
Kedves Olvasók! 2008. január 14-én jelent meg először a huszadikszazad.hu, főoldalán egy ismertetővel: Üdvözlet az Olvasónak! Köszönjük, hogy velünk tartottak és reméljük, továbbra is útitársaink lesznek. További jó időutazást kívánok Min...
DÍJAINK
Az év honlapja 2010 eFestival 2010
Páholy
Sorscédulák a nagy háborúból (Cseke Gábor olvasónaplója) Az Ismeretlen Katona halálát ismerős politikusok okozták.                                        (Juhász Gyula)   Két nagyapám volt. Mint általában mindenkinek. Ma már egy sincsen, s emlékük is egyre halványabb. Ágyban, párnák...
Cseke Gábor olvasónaplója   Már nem emlékszem, sírtam-e akkor, de hogy meg voltam rendülve, az egyszer szent. Hogy is ne lettem volna, amikor egész környezetünk, iskolától az otthonig tele volt tapétázva a...
2013|08|01
A népeket, etnikumokat, fajokat megcélzó anekdotizálás, bár sok esetben érzékenységet sértő, túlzó és igazságtalanul általánosító, mint minden summás ítélkezés, ami figyelmen kívül hagyja a valóság árnyait-fényeit, kétségtelenül tartalmaz a maga...
Fórum
nidelpre
2017-05-12 09:58:13
huszadikszazad.hu (robot)
2017-02-24 10:38:38
Kiss Zoltán
2017-02-18 00:11:20
huszadikszazad.hu (robot)
2017-02-18 00:11:19
boldi
2017-02-15 20:48:24
huszadikszazad.hu (robot)
2017-02-15 20:48:24
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98