Bírálatot szeretnék írni, egy csaknem száz esztendeje megjelent könyvről: Úgy érzem, nem késtem el vele. Az irodalmi alkotások legjobb rostája az idő. Ha volna türelmünk és módunk e türelemre, tulajdonképpen minden könyvről száz év elteltével kellene nyilatkoznunk. Az elfogultság ilyenkor már ritkán fenyeget.

A könyv állításait, jóslatait is könnyebben ellenőrizhetjük. Egyszóval, nem bánom, hogy ez a könyv csak most került kezembe. Harcos, hadakozó könyv, de im én már nyugodtan lapozhatom. Állítom, hogy méltatlanul feledkeztünk meg róla. Lelki épüléssel forgathatják azok is, akik szerző nyomdokain járnak s azok is, akik netán a könyv igen nagyszámú hőseinek sorsára szorulnak.

A könyv ugyanis bírálatokat tartalmaz a korabeli magyar írókról, művészekről, közéleti férfiakról. Mint akkoriban sok magyar könyvet, Lipcsében nyomtattak ki, 1845-ben. Kedvező esztendő a bírálatra. Irodalmi és szellemi életünk aranykora delelőjén áll: Vörösmarty már elvégezte, munkája zömét, Széchenyi szavai tettre váltak, az Akadémia működik, a serkentés után Kossuth öntudatra irányítja a nemzetet, az ifjúság már ünnepli Petőfit.

A könyv címe: Magyarkák. Ezzel nyilván azt akarja kifejezni, hogy nem egész, nem teljes magyarokról szól, hanem csak afféle aprókról. Minden valamirevaló korabeli hírességről megemlékezik, sőt szót ejt olyanokról is, akiket mi már hallomásból is alig ismerünk. Igen nagy-hatása volt.
Úgy veszem kezembe, mint kedves ereklyét. Olvastam már egyetmást róla, többek között a Petőfi irodalomban. Örömmel kiváncsian kezdem lapozni. Először is a Petőfiről szóló oldalt ütöm fel. Szószerint ezt olvasom:

„Ex-baka; nyugalomba lépett színész; ex-divatlap-segédszerkesztő, és vándor-költő; s’at, s’at. Szilaj csikó a’ honi poësis mezején, sem féket, sem kantárt, sem zablát, sem nyerget nem tud türni. Verset sokat ír: akár szabályosat, akár nem, az mindegy neki. Kár a’ talentumnak annyira elvadulni! Utóbbi időkben a’ híres Vahot Imrének a’ „Pesti Divatlap” szerkesztőjének volt fegyverhordója. Pefőfi még fiatal fiú, ’s míg a’ must ki nem forr, mindig jó bort lehet belőle remélni. Várjunk tehát - hiszen magyarok vagyunk és megtanulhattuk a’ várást!...

Addig is utravalóul hallja tőlünk, hogy versfaragás nem költészet; szabálytalanság nem genialitás; vastagosság nem művészeti ízlés - és nem egyedül bor, prófont, bakancs- és bakakabátban, de nem is a’ fáklyafüstben rejlik a költészt illető aether. Vigasztalja azonban magát, mert merész a’ fiatal sas röpte, de nem vakmerő; de a’ dicsőítő orkán, melly a’ „Divatlapból” fuj rá, elsodorhatja őt – a’ semmiségbe.”

Egy kicsit szigorú sorok. A maga korában Ronsard-t is megtámadták. - de, ott mégsem egészen hasztalanul zörgött a haraszt. S még akkor sem ilyen hangon zörgött: Ronsard nyugodtan tűrte. Petőfinek volt egy-két ideges mozdulata. Már megírta a János vitézt, a Helység Kalapácsát. Méltán érezhette magát valakinek az irodalomban, méltán várhatott több megbecsülést, méltán fájhattott neki ez a lekicsinylő, hányaveti hang.