Don Csendes

Mit nem ért Szabó Ági?Kosztolányi Dezsőt, mint mondja. Érteni én se értem - mint annyi mást-, de egy cseppet sem csodálkozom a Barbárokról írt kritikáján. Én soha nem szerettem Kosztolányi Dezsőt. Mindig érzetem benne valami műviséget. Desiré, színes ceruzák az íróasztalon... De persze nem ezekért nem szerettem. Nekem már az a képe se tetszett a tankönyvünkben. Tudják, nagy költő ide, nagy költő oda: mégiscsak tartozik egy-egy arc minden poétához. És az az arc csak őhozzá tartozik, semmiféle más arccal nem lehet fölcserélni. (Hogyan is lenne elképzelhető a Nemzeti dal Arany János, a Toldi meg Petőfi Sándor fizimiskájával?) Mikszáth, Jókai, Móricz olyan barátságosan nézett rám, de Kosztolányi lenézett engem. Van a tekintetében valami gúnyos megvetés: látom rajta, ahogy besorol az írástudatlan, félművelt alakok közé, akitől még az is bosszantó, hogy egyáltalán a kezébe veszik a köteteit. Én gimnazista koromban találkoztam vele először Beke József tanár úr csodálatos óráinak egyikén. Megütötte a fülemet, hogy kezdetben, sok más íróval-költővel egyetemben valósággal lelkesedett a háborúért. Ezt nem értettem, de ez az információ ütötte azt a bizonyos szöget a fejembe. Ettől persze olvastam tovább a verseit, novelláit, a fejembe ragadtak zseniális sorai, de ott belül... ott belül a szívemben, ahol József Attila parázslott, ott nyoma sem volt Desirének. Ettől aztán elkezdtem zavarba jönni. Mert a legjobb barátaim, ismerőseim szép lassan mind Kosztolányi-imádók lettek. Megkérdőjelezhetetlen tekintélyként, egyfajta született természetességgel kezelték: [i]Ja, a Kosztolányi, hát, kérlek, természetesen zseniális. A legnagyobb. Nem, ne viccelj, azok a dolgok nem érdekesek, különben is, tudod, homo aestheticus...[/i] Én Mikszáthot olvastam akkor is (én nem tudom, hogy van, de azt hiszem, mindig Mikszáthot olvasok, amióta emlékeim vannak az önálló olvasásról: kell nekem ennek a furfangosan derűs, ironikusan bölcs zseninek az állandó társasága, mert alig van emelkedettebb és mulattatóbb dolog, mint véle szemlélni a világ folyását), amit, ha bevallottam, rögtön megláttam a szemekben ugyanazt a lenéző pillantást, mint Kosztolányiéban. Múltak az évek, immár a katedra túlsó oldaláról vizsgálgattam az én Kosztolányimat, valóban átélt versértelmező órákkal állottam elő, de a szívem továbbra sem nyílt ki előte. Egyszer pontokba szedve leírtam magamnak, mi az, ami zavar engem Benne. Ezekre emlékszem: 1. Amikor utolsó éves gimnazistaként egy önképző köri ülésén a művét bíráló tanárának ezt mondta: [i]"A tanár úr ehhez nem ért, különben sem vagyok kíváncsi a véleményére."[/i] 2. Amiről fentebb már írtam: hogy elragadta a háborús lelkesedés heve. Olyannyira, hogy - Szabó Ágnes [i]Az írástudók ájulása[/i] c. blogjából idézek - [i]„Kosztolányi Dezső - Desiré, az érzékeny homo aestheticus - mit ad isten, akkor látja elérkezettnek Baudelaire belgagyalázó verseit közreadni, amikor Belgium élethalálharcot vív Németországgal és éppen vesztésre áll. [/i] [i]"Epitáfium Rops műterme számára, amely Brüsszelben koporsókat gyárt.[/i] [i]E koporsókat nézem én Mind mahagóni-költemény, Műasztalos cifrázta fürge kézzel, Milyen ékszertok! S jaj, micsoda ékszer[/i] [i]Itt a halottak pimaszok, A flamand hullák, a gazok Beszennyezik majd, hogy belépörögnek Minek ilyen tok az ilyen dögöknek![/i] [i]A Belga civilizáció[/i] [i]A belga az civilizált: Tolvaj, de agyafurt kivált, Nagyon gyakran szifilizált, A belga az civilizált. Nem tépi szét a húst körömmel, Az asztalánál nagy örömmel Használ villát meg kanalat A belga a korral halad, De mancsán zsír van és maszat, Van inge és van drága kis Kalapja, van nadrágja is, Első a tivornyába is, Pont úgy okádik, mint egy angol, Járdára piszkol, ha csatangol, Papol sok új és ferde tanról, Akárcsak nálunk az arasznyi Kis bolyhos, sőt------- Mint a majom buja, zilált A belga az civilizált." [/i] [i]Kosztolányi Dezső (1915. május)[/i] Olvastam a Nyugatban a magyarázkodást, amit a fordításához fűzött. Szánalmasnak tűnt, az pedig, hogy a Nyugatnmindezt leközölte 1915-ben: menthetetlennek.  3. Az Ady-ügy miatt. Nem azért, mert szerette, nem azért mert nem szerette, hanem azért, mert a porba tiporta azt, akit korában piedesztálra emelt. Így áradozott az 1907-ben megjelent Vér és Arany-ról [i]Sokkal gyöngébb a lámpásom, semhogy be tudnék világítani abba az izzó konyhába, ahol ezek a keserű, lángoló új versek születnek ... míg a fiatal franciák és olaszok kétségbeesetten majomkodnak. hogy megríkassák a világot egy pár Verlaine-utánzattal, addig a mi nábob-lelkű fajtánk egy erős, eredeti, új költőt szült meg. Csak a mi földünkön történhetik csoda, ezen a túlzó, pazar, keleti magyar földön, ahol még a mocsarakba is csillagok hullnak ... E gazdag gondolat- és érzésvilág mögött pedig egy diadalmas poéta áll, egy oroszlánszivű nemes napember lép ki a könyvből ... Ady Endre annyira lirikus, hogy róla csak lirát tudok írni ... Egy embert látunk, aki új verseivel egész szeretetet és egész gyűlöletet, kap kortársaitól. Szeretetet és gyűlöletet kérek én is a számára. Egész szivet és egész kardot![/i] És láss csodát, 1929-ben ezt olvashatjuk tőle: [i]Az Ady halála után évek, a háború utáni korszak mindenütt a világon a rajongó, türelmetlen, félművelt emberek Eldorádója volt. Egymás után tüntek föl Ady biblia magyarázói. Ezek a verseit részint fizikai, részint metafizikai szempontból osztályozták ... belepapoltak tücsköt-bogarat, minden zenére süket fülükkel tagolgatták ütemeit ... Jóslatokat olvastak ki verseiből ... (az Ady-matinékon, -délutánokon és -estéken) izgatott tömegek öklöztek jegyekért ... míg a Petőfi-centennárium alkalmával hangversenytermeink kongtak az ürességtől ... Az írástudók, a költők és írók, akik egyedül vannak hivatva ilyen pörökben dönteni, távolállottak a műkedvelők e szomorújátékától... Kötetei hemzsegnek az ilyesmiktől: „Jaj, be szép, hogy vagyok, Jaj, be szép, hogy vagynak, Jaj, be szép, hogy minden Való szép, Jaj, be szép a Szép". Nem, tisztelt uraim, - így háborog ez a fölháborodott lantos - ez nem szép: ez rút és ostoba. E nyelvünk mélypontja, melynél mélyebbre már nem zuhanhat.[/i] [i]„K o s z t o l á n y i hírhedtté lett cikke bevezetésében Adyról tett „megnyilatkozás"-airól adva számot, annyi mindent elhallgat és annyi mindet elelmásít, hogy az ember igazán zavarba jön, mit véljen róla, az emberről."[/i] írja Földessy Gyula az Az Ady-vita mai állása c. cikkében. 3. Azt se értettem sokáig, hogy mi a csudát keres közélettől, politikától mereven elzárkózó [i]homo aestheticus[/i]-ként az [i]Új Nemzedék Pardon[/i] rovatában, melynek témája a politika volt. 1919 augusztusában vagyunk, akár csak az Édes Anna elején, és ennek a lapnak nem más a főszerkesztője, mint az a Milotay István, aki támogatta 1920-an a numerus clausust, később cikkben üdvözölte a sörpuccsot és a Vasgárdát. Igaz, ekkor már nem volt a lapnál, mert 1920-ban új lapot alapított Magyarság címmel. Magát a költőt is sok támadás éri, antiszemitizmussal, gerinctelenséggel vádolják, végül ő is otthagyja a lapot. Aztán fiatalon, ereje teljében elérte a halálos kór. Szenvedései forró tüzében hamuvá égtek pózai, botlásai, de gyémánttá keményedtek erényei, művei. Mint minden emberéi. Kosztolányi Dezső az életem része, némely verssorai, mint az indák, bekúsztak a tudatom mélyébe, és ott maradnak, amíg csak élek. De a szívemben nem találom. Viszont furcsa mód van ott egy sírfelirata: [i]Itt járt és tovább ment Kosztolányi Dezső, ki volt, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség...[/i]

gcseke

Örvendek a kérdés fölvetésének, már csak azért is, mert Móricz Barbárok-ja elismerten vándormotívum. A román irodalomban 1930-ban jelenik meg Mihail Sadoveanu Baltagul (A balta) c. regénye, amely ha nem is szó szerint, de meseszövésében nagy vonalakban ugyanazt a történetet mondja el, mint Móricz. Már ez is jelzi, hogy nem véletlen a felbukkanása...Kosztolányival kapcsolatban bonyolultabb a helyzet. Remekműveit vétek el nem ismerni, minden tévedése, helyezkedése és irodalmi-közéleti finnyáskodása ellenére. Valahogy jó lenne elérni, hogy anti- és szimpátiáinkat kivonjuk a megértés tartományából, mert így soha sem fogjuk tudni megszámlálni a kincseinket, amikben pedig nem vagyunk szegények.Világháborús képújságot böngészve a MEK-en én is rábukkantam egy 1ső vháborús "gyöngyszemre", úgy látszik, Kosztolányi előszeretettel karolta fel a militáns irodalom legocsmányabb termékeit (léteztek-e egyéb hangadók akkoriban?). Mert az alábbi is ilyen. Ha nem forditja le, talán sose tudtunk volna róla, s könnyebben elsüllyedt volna a felejtés szemétkosarában. (Az is kérdés, vajon jó-e, hogy előkapartam? Ám olyan időket élünk, amikor a szél megint hasonló hangokat sodor a fülünkbe...)[b]ERNST LISSAUER[/b][b]A GYŰLÖLET ÉNEKE.[/b][i]Kosztolányi Dezső fordítása.[/i][i]Mit nekünk muszka, francia,[/i][i]Ha vágják, vág a harc fia.[/i][i]Mi nem szeretjük őket,[/i][i]Mi nem gyűlöljük őket,[/i][i]Védjük folyónk és völgy-ölünk —[/i][i]Gyűlölni egyet gyűlölünk,[/i][i]A haragunk nagy, mint a hegy[/i][i]S az ellenségünk egy, csak egy: —[/i][i]Az angol.[/i][i][/i][i]Látjátok-e, ott ül a gyáva szatócs,[/i][i]Előtte a szürke, a végtelen ár,[/i][i]Irigy, sunyi, kétszínű és harapós[/i][i]És védi keményen a vízi határ.[/i][i]Vess csóvát ős-tüzünk,[/i][i]Most esküt esküszünk.[/i][i]Légy eskü vas-érc, nem gyenge férc,[/i][i]Gyújts, hogyha fiunk szívéig érsz,[/i][i]Halljátok a szót, valljátok a szót,[/i][i]Német hazánkon szárnyalót:[/i][i]Mi mindég egyet gyűlölünk,[/i][i]Ölünk, ölünk és gyűlölünk.[/i][i]A haragunk nagy, mint a hegy[/i][i]S az ellenségünk egy, csak egy: —[/i][i]Az angol.[/i][i][/i][i]Lenn a hajón ült sok merész,[/i][i]Mulatni vágyó tengerész, —[/i][i]Egyik tiszt poharat emel[/i][i]S mint kard ha cseng, vitorla reng,[/i][i]Úgy zeng a csördülő kehely.[/i][i]Ezt mondja csak: "Fel, harcra fel!"[/i][i]Miért emeltek poharat?[/i][i]Egy bor forr bennük, a harag.[/i][i]A gárda milyen harcra megy?[/i][i]Az ellenségük egy, csak egy: —[/i][i]Az angol.[/i][i][/i][i]Bár sok-sok zsoldosod legyen, ,[/i][i]S dőzsölj a sok aranyhegyen,[/i][i]Bár várad a tenger, igaz —[/i][i]Kis kalmár rosszul számítasz.[/i][i]Mit nékünk muszka, francia,[/i][i]Ha vágják, vág a harc fia.[/i][i]A fegyvereink a bronz, az acél,[/i][i]És végül a béke, a béke a cél.[/i][i]De téged hosszú gyűlölettel[/i][i]Gyűlölünk bosszús gyűlölettel.[/i][i]Gyűlöl a fej, gyűlöl a kéz,[/i][i]Gyűlöl a mind, gyűlöl a rész,[/i][i]Gyűlölünk vízen és a földön,[/i][i]Egy nagy nép gyűlöl mindörökkön,[/i][i]A haragunk, akár a hegy[/i][i]S az ellenségünk egy, csak egy: —[/i][i]Az angol.[/i]

Th.

"Most temettük el szegény Kosztolányit"

gcseke

A temetésig azért még sok van... Mindez csak árnyalás, hiszen manapság valakinek a portréját mindig sikerül olyan egyoldalúra megfesteni, és az se a közönségnek, se az alkotónak nem jó...

buck mulligan

Jaj jaj azért ne mondjuk már egy finom lélekpszichológiát nagyon is jól érzékelő zseniális elmére, hogy \"tagad\" meg \"nem akarja látni\" meg ilyenek... Kosztolányi nem hülye, Kosztolányi nem vak. Eme kommenteket olvasva felmerül bennem a kérdés, kik olvasták a Pacsirtát, az Édes Annát, az Aranysárkányt, a Nerót? De hát biztos. Na mindegy. Azon kívül Móricz pontosan azt teszi, amit Kosztolányi ír: nem ad a szánkba semmit, csak egy történetet. Az ember maga von le minden következtetést, tanulságot, jajderosszavilágot, nagyigazságot. Ez a kritika talán szerencsétlenül van pár helyen fogalmazva, ki lehet hegyezni a \"mese\", \"gyermeteg\" szavakra... de ez szerintem nem a kritika mondanivalója. És a szegény kisgyermeket meg Kosztolányi bármely hősét ne hasonlítgassuk ilyen könnyedén Móricz hőseihez. jajajaj. tök véletlenül olvastam ezt el, de fájt! Ahány ember, persze, annyi érzés. \"Don Csendes\" úgy érezte, Kosztolányi lenézte őt. Érdekes egy költőt az arcáról, fényképek által minősíteni. Hánemtom, én úgy éreztem Kosztolányi a betűivel elringat engem, felemel, egyúttal halkan,keményen megtanítja hogy a világ nagyon gonosz tud lenni. Máshogy, mint ahogy Móricz vágta az arcomba, hogy a világ milyen. Azt is nagyon értékeltem, de teljesen más élmény volt. Ugyanígy ódákat zenghetünk Mikszáthról, Móriczról - kinek melyik üti meg a szíve húrját. Csak ezek az elhamarkodott kijelentések, ezeket nemá\'. Don: akkoriban Adyn kívül nagyjából mindenki \"lelkesedett a háborúért\". Nem reális ezt így K. számlájára írni. K. se volt tökéletes, sőt, de ki az.