Cseke Gábor, író, költő, újságíró (blog: urszu2, fotótanú)

" />
Dtum
Login with Facebookk
Páholy
2009|05|21

Fatia Negra unokája (Báró Nopcsa Ferenc)

Szerző: Cseke Gábor

A "kalandorság, kalandornak lenni" az én olvasatomban nem kimondottan elítélendő állapot. Az eredendő vagy a kényszerű nyughatatlanság nem egyszer haláláig űz egy-egy személyiséget, ahogyan Drakulát gyötörte és hajszolta menthetetlen vámpírsága...
A világtörténelem, s persze, a világirodalom is, hemzseg a hírhedett kalandoroktól. Odüsszeusz, Robinson vagy Nemo kapitány csak egy-egy példa arra nézvést, hogy értsük, miről is szólnak majd az alábbi sorok. Mert a magyar múltból, sőt úgy tűnik, a jelenből sem hiányzanak a legendás világfelforgatók és tragikus sorsú tanítványaik. Benyovszky Móric, Orbán Balázs vagy Jelky András élete nem mentes a gazdagon regényesíthető fordulatoktól, ugyanakkor hányódásuk, küzdelmük végül elnyerte jutalmát: révbe futottak.
Ahogy a huszadik századhoz közelítünk, az életutak jóval átláthatóbbak, dokumentáltabbak lesznek, a magányos, független kalandozók rendre különböző érdekszférák vonzásába kerülnek, a világ szemében zsoldosokká, sok esetben éppen bűnözőkké, terroristákká válnak (lásd, legalább is mementónak, a szerencsétlen kimenetelű, zavaros hátterű boliviai kalandot...)
*A huszadik század első fele, meglepő módon, az erdélyi tájakon kitermelt egy, a múlt és a jelen határán álló, nehezen besorolható, roppant színes, ám tragikus kalandor figurát, akinek viselt dolgait ha el is felejtené egyszer az emlékezet, az őslénytan, a geológia akkor is örökké emlékezni fog rá, hiszen az őslénykutatásban olyan felfedezések és eredmények fűződnek a nevéhez, amelyeket azóta se írt felül senki és semmi.
Báró Nopcsa Ferencről van szó, akiről a huszadikszazad.hu-ban összehordott eddigi sajtóanyagokban csupán két futó vonatkozásra bukkantam, de mint kiderült, azok sem őróla szólnak, hanem keresztapjáról, a bécsi udvarban Erzsébet királyné főudvarmestereként szolgáló idősebb Nopcsa Ferencről, akinek viszont igenis, gondja volt arra, hogy keresztfiát a legjobb iskolákba juttassa, egyebek mellett a bécsi Theresianumba.
Ennyire ne lett volna nyoma a kor sajtójában mindannak, amit báró Nopcsa Ferenc 1899-től - első nagy hatású - tudományos értekezésének akadémiai prezentálásától - 1933-as öngyilkosságáig véghezvitt? Hiszen ha röviden meg kellene határoznunk személyiségének a profilját, azt, hogy milyen szakmai-társadalmi skatulyákban tudnánk elhelyezni ezt a regényes sorsú embert, akkor ilyen kulcsszavak kerülnek egymás mellé: paleontológus, polihisztor, albanológus, kalandor, író, utazó, (fűzfa)poéta... és még annyi minden... De mindenek előtt: a hátszegi dinoszauruszok felfedezője.
Úgy tűnik, a huszonegyedik század elején reneszanszát éli hagyatékának újraértékelése, személyiségének előtérbe emelése. A felfokozott érdeklődésen végül is nincs mit csodálkozni, a korábbi mellőzés és felejtés az, ami meggondolkoztató...
Családi örökség?
A időben történelmileg távolba visszavezethető Nopcsa-família sosem hagyta magát besorolni egyetlen korabeli mintába sem: szerették a szabadságot, lázadtak a megkötöttségek és akár a törvények ellen. Tasnádi-Kubacska András, aki az első összefüggő és hiteles Nopcsa-életrajzot megírta (a Franklin adta ki 1937-ben 31 képpel és egy térképpel), így meséli el a nagyapa, egykori Hunyad megyei főispán emlékezetes konfliktusát Jókai Mórral:
"Mikor Jókai halhatatlan regényét, a Szegény gazdagokat írta, valakiben az a bolond gyanú vert fészket, hogy Jókai a Fatia Negra alakját egy Nopcsáról mintázta. A regény hőse nappal előkelő életet élő, bőkezű gavallér. Éjszaka felteszi fekete álarcát és rablóbandájával kifosztja nagyúri barátait, betör rokonai kastélyába és kirabolja saját vendégeit. A folytatásban megjelenő regényt sokan olvasták, suttogni kezdtek s a hír hamarosan eljutott Nopcsa László füléhez is. Nopcsa, aki akkor Hunyad-megye főszolgabírája volt, megharagudott.
— Felkereste Jókait a lakásán — mesélte Nopcsa Ferenc [az unoka - cs.g. megjegyzése] —, maga elé tette revolverét, azután felszólította, fejezze be a regényt, a Nopcsa-családnak pedig hagyjon békét. A meghökkent író váltig bizonygatta, hogy merő kitalálás az egész, de Nopcsa nem engedett. Mit volt mást tenni, Jókai megígérte, hogy hamarosan befejezi a regényt, csupán néhány napi haladékot kért, mert — amint mondotta — töltött pisztoly előtt mégsem lehet regényt írni. Szavának is állott. Azért van olyan kurta-furcsa vége a Fatia Negra történetének."
Más források váltig állítják, hogy Jókai igenis, a vad természetű erdélyi nagyúrról mintázta a fekete álarcos úri rabló alakját, s csak a pertől való óvakodása késztette arra, hogy mindezt tagadja. Tény, hogy a családi legendáriumban élt ez az eset, s a későbbiek során mindegyre felemlítődik, valahányszor az ifjú báró kalandos és zabolátlan természetét kell valahogyan megmagyarázni.
Mindenek előtt: tudós
Az igen fiatal, még szinte diák Nopcsa amolyan muszájherkulesként aratta első átütő tudományos sikerét. A Déván született, de a az elmagyarosodott román Nopcsa család szacsali kastélyában nevelkedett "bárócska" 12 éves Ilona huga az 1895-ös nyári szünidőben érdekes ősállatcsontokat talált a szentpétervári határban. Az akkor 18 éves legényember lázasan fedte fel az újabb és újabb leleteket, s mindenáron szerette volna kideríteni az eredetüket. De vakáció végeztével vissza kellett utaznia Bécsbe, s magával vitt egy rakás csontot, amelyeket megmutatott neves földtan tanárának. Kiderült: krétakori ősgyíkok maradványairól van szó.
"A bécsi Akadémia nyomban elhatározta, hogy az egyetem egyik kiváló magántanárát, Arthabert Szentpéterfalvára küldi és megbízza a lelőhely átkutatásával, valamint az ősmaradványok tudományos feldolgozásával - mesélte Nopcsa Ferenc Tasnádi-Kubacska Andrásnak, amikor az könyvéhez a báró életrajzi adatait gyűjtögette. - A dologból nem lett semmi. Arthaber csakugyan megkapta a megtisztelő megbízást, de az Akadémia egyre halogatta a pénz kiutalását, mert azt remélte, hogy a vagyonos Arthaber végre is megunja a sok huzavonát és saját költségén fog Erdélybe utazni. Fájó szívvel láttam, hogy dédelgetett tervem kútba esett. A nagy handabandázással megindult üggyel többé senki sem törődött. Erre ismét felkerestem Suess professzort. Azzal fogadott, írjam le a leletet magam. Elképedve válaszoltam, hogy lehetetlent kíván. Nincs tudományos előképzettségem és nincs csonttani ismeretem. — Hát tanulja meg! - Tudtam, hogy az a Suess mondja ezt, aki hetvenéves korában tanult meg tökéletesen oroszul. Nem sokat töprengtem, bevettem magam a bonctani gyűjteménybe és a könyvtárba. Tanultam szakadatlanul, hétköznap úgy, mint ünnepnap, éjt-napot egybevetve. A megfeszített munkába belebetegedtem, de a tanév végén mégis befejeztem első kéziratomat. így kerültem az egyetemre és így lettem őséletbúvár."
Huszonkét éves, amikor a témában készült nagysikerű dolgozata nyomtatásban megjelenik az Akadémia kiadásában. E munkát számos más, dinoszauruszokkal foglalkozó dolgozata követi. E tárgyban teljesen úttörő volt, s bármerre vetette is időközben nyugtalan természete, soha sem szűnt meg elsősorban kutató, természettudós lenni. Érdemei elismeréseként 1925-ben a budapesti Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatójának nevezték ki, s hogy tevékenysége meghatározó volt az intézmény számára, azt bizonyítja az a máig érő kultusz, mely a földtani intézetben övezi személyiségének emlékét.
Elhivatottságának, szenvedélyének fokáról pedig az a versike árulkodik, amit Colez Marku álnéven írt a geológia örök szépségeiről:
Colez Marku (báró Nopcsa Ferenc):
Konvenció
Akár bátor, akár gyáva,
Elvhű vagyok, kissé báva,
Merev legyek, engedékeny,
Egyre megyen, mindegy minden.
Halál után egyszerűen
Olyan kövület a nevem,
Mint a brachiopoda héj,
Vagy egy krinoidea nyél.
(Vadász Elemér fordítása németből; Hála József gyűjtése)
Utazó-diplomata a szkipetárok földjén
Nopcsa Ferencből, akiről 2008-ban teret neveztek el Tiranában a vasúti pályaudvar előtt, majd ugyanabban az évben az egyik tiranai egyetemben előadóterem is felvette a báró nevét, az első Balkán-háború után, közvetlenül az első világháború kitörése előtt majdhogynem albán király lett. Hogy mégsem lett belőle uralkodó, az ellentétes érdekek és a véletlen összejátszásán múlik. Annyi bizonyos: Nopcsa báró a huszadik század elején nagyon közel került az albánok szívéhez.
Egész életét meghatározó albániai kalandját May Károly színes szkipetár-történeteiből eredeztethetjük: a 22 éves fiatalember nagy érdeklődéssel vetette bele magát - a tanulás mellett - az utazásba. Boszniai, montenegrói kalandozásai után Törökországban, majd Egyiptomban utazgatott, végül kikötött "Európa szegény gyermekei" mellett (ahogy az albánokat nevezték akkoriban). Tudatosan kereste föl azokat a vidékeket, amelyek a világ szemében felfedezetlen, fehér foltoknak számítottak. Eközben szoros kapcsolatba került a kihelyezett diplomatákkal, akik nem egyszer viszontagságos, veszélyekkel teli útjait egyengették (vagy éppen akadályozták). A bárót ezek a kalandok edzették hozzá a balkáni viszonyokhoz. Egy idő után annyira otthonosan mozgott az albánok között - különösen az északalbániai, elzárt területeken érezte elemében magát -, hogy helyi viseletet öltött, megtanulta, sőt gyűjtötte is dalaikat, táncaikat, geológiai és térképészeti munkálatokat folytatott, gazdag fotóarchívumának alapjait vetette meg.
Az osztrák-magyar monarchia, aki a törökkel és más hatalmakkal szembeni befolyását szerette volna növelni a térségben, diplomáciai-katonai terveihez eszményi munkatársat látott az ott jövő-menő, közismert Nopcsa Ferencben, aki ugyancsak örömmel kapott a hivatalos megbízáson. A bécsi külügy előbb a tudományos feltárások anyagi támogatásával, később már katonai hírszerző feladatokkal is foglalkoztatta a fiatalembert. Rengeteg tudnivalót gyűjtött össze az albánokról, s ahogyan sokasodtak diplomáciai megbizatásai, úgy vált egyre inkább nemkívánatos személlyé a törökök szemében. Az állandó veszélyből albán barátaiból szervezett testőrsége segítette kilábalni; életének ez a része, amennyire kalandos, annyira zavaros és eseménydús is.
A báró erről így emlékezett meg naplójában, amit már említett életrajzírója idéz: "Személyzetem az albán hegyilakók felfogása szerint tekintélyes emberekből állott. Olyan embereket alkalmaztam, akik már öltek embert. Bizonyos voltam, hogy ezek az én védelmemre is készebbek embert ölni, mint azok, akik csak dicsekedtek vele. Csupa közismerten hűséges ember volt ez, akiktől, míg szolgálatomban álltak, mitsem kellett tartanom. Embereimnek szabad lakáson kívül havonta 20 korona bért és 30 korona kosztpénzt fizettem. Ezenkívül ruhát is kaptak. Köztem és személyzetem között meglehetősen szívélyes volt a viszony. Aki reggel behozta ágyamhoz a kakaót, az jó-reggelt kívánt és megkérdezte, hogy aludtam.
Saját erkölcsi fogalmaikhoz mindig ragaszkodtak s én ebben nem ismertem tréfát. Megesett egy ízben, hogy Bécsből fadobozban édességet kaptam. Mehmed szolgám abban a hiszemben, hogy az üres dobozra nincs szükségem, megkérdezésem nélkül odaadta feleségének, aki hazavitte a havasra. Egyszer aztán be akartam csomagolni valamit és kértem a ládikát. Megtudtam, hogy Mehmed a feleségének adta. Mivel nem tűrhettem, hogy az én holmim fölött rendelkezzék, nyugodtan, szemrehányás nélkül azt mondtam Mehmednek, szükségem van a dobozra, hozza elő. És Mehmed, mintha csak a szomszédos szobában lett volna a ládika, szó nélkül útrakelt a havasokba, ami négynapi sétát jelentett.
Mind a hat szolgám engedelmes volt, úgyhogy a köztük kitört viszályt bármikor könnyű szerrel elfojthattam. Több európai csodálkozott azon, hogyan tudok ennyi ellentétes jellemet együtt tartani, mert az én embereim is — mint minden albán — hajlamosak voltak az irigységre és a féltékenységre. Kimondom, hogyan úsztam meg az egyik nehéz helyzetet. Mehmed egy dushmani albánnak Skutariban élő húgát erőszakkal, fivére beleegyezése nélkül megszöktette. Mehmed, aki katolikus volt, első, ugyancsak katolikus felesége beleegyezésével feleségül vette a meglehetősen feslett életet élő lányt. Azzal nem sokat törődtem, hogy Mehmedet az egyház kiátkozta. A baj akkor kezdődött, amikor a lány bátyja megjelent Skutariban, hogy húga elszöktetéséért fegyveres bosszút álljon. Beláttam, hogy ezután Mehmedet sem a városba nem küldhetem megbízással, sem magammal nem vihetem. Nem tehettem ki magam annak, hogy szolgámat bármikor a szemem láttára lelőjjék. Albán felfogás szerint ebben az esetben nekem kellett volna vérbosszút állanom.
Egy semleges fél elhozta lakásomra a dushmanit. Megkérdeztem Mehmedet, miért nem fizette meg a szokásos pénzösszeget a lányért s miért nem kérte meg a kezét annak rendje és módja szerint a bátyjától, mint családfőtől. Mehmed azt felelte, hogy pénze nem volt, a lányról pedig nem akart lemondani. Erre a dushmanihoz fordultam. Azt mondta, hogy személy szerint semmi kifogása nincs Mehmed ellen és szívesen hozzá is adta volna a húgát, most azonban a lányrablás következtében becsületében lett megsértve, amiért bosszút kell állnia. Tapintatosan körülírtam a dushmaninak, hogy húgáért, közismert előélete miatt, nem kérhet annyit, mint egy hajadonért. A lány értéke jóformán csak ötven százaléka a kívánt összegnek. Arra ítéltem Mehmedet, hogy a pénzt havi fizetéséből részletekben egyenlítse ki, egyben azt tanácsoltam neki, hogy ha legközelebb megint marhát találna lopni, ne süsse meg, hanem annak árát is juttassa el a dushmanihoz. Mehmed ugyanis, mielőtt szolgálatomba szegődött volna, szenvedélyesen űzte a marha- és ürülopás sportját."
Bosznia bécsi bekebelezése után Nopcsa feladatai megsokasodtak, a külügy rábízta az albánok katonai felfegyverzését egy várható szerb és montenegrói agresszióval szemben. A félig-meddig gondtalan kalandozások gyümölcsei, az akkor begyűjtött ismeretanyag most értek be igazán: a báró igazi és elismert vezére lett a térség törzsi életének. Nopcsát mind a török, mind a szerbek egyes számú közellenségnek kiáltották ki, a Monarchia ügynökének tartották, s nem jártak messze az igazságtól, mert amikor a kilencszáztízes évek elején beindultak a nagyszabású török kegyetlenkedések albán földön, Nopcsa sietve Albániába utazott és tapasztalt pókerjátékosként, saját felelősségére hivatalos küldetésnek állította be egyéni partizánakcióját, amivel az ellenálló törzsek élére állt. A turpisságra sokáig nem derült fény, s még mielőtt csúfosan lebukott volna, a külügyminisztérium gyorsan hazarendelte.
Erre volt ráadás a közjáték a királyi trónnal, de Nopcsa még utána se hagyott fel albániai különterveivel. Az első világháborús tevékenységét Albániában kezdte, ott lépett katonai szolgálatba, de rendhagyó módon nem tartotta magát a szabályokhoz, csapatával hadsereget akart szervezni a hadseregben, s minden felhatalmazás és előzetes egyeztetés nélkül elindult Tirana felszabadítására. Szigorú vezérkari döntés értelmében azonnal kitiltották Albániából.
A hírszerző pásztor
Az élet ajándékai az olyan emberek, akik konkrétan avagy átvitt értelemben egyszerre több hangszeren is képesek játszani. E virtuózok tulajdonképpen nem mutatványt hajtanak végre, hanem élvezettel és állandó cselekvési vágytól hajtva járnak át egyik hangszer világából a másikba. Számukra nem egy kiválasztott, egyetlen hangszer az alfa és az omega, mert megismervén és felismervén a hangszerek lényegét, a sajátosságok, a külön fogások elsajátítása már technikai kérdés...
Nopcsa Ferenc báró ilyen "több hangszeres" embernek bizonyult életének sokirányú elfoglaltságai közt. Nem vett magára soha olyan terhet, amit ne szívvel-lélekkel végzett volna. Amikor az Albániából való kitiltás miatt távol kellett maradnia a számára oly kedves szkipetárföldtől, tevékenysége fő irányát újra az őslénytan felé fordította. Forradalmasította a tudományágat a dinókutatásban és megteremtette a paleofiziológiát. A harci nyüzsgés hiányait úgy pótolta, hogy felajánlotta titkosügynöki szolgálatait a bécsi kormánynak, s vállalta, hogy a román politikai szándékokat a helyszínen kikémlelve, idejében tájékoztatja Bécset az Erdélyt fenyegető szecessziós tervekről.
A románt tökéletesen ismerte, szláv nyelveken is folyékonyan beszélt. Megvolt a kellő tapasztalata is, hiszen még a háború előtt, magánszorgalomból figyelte a román-magyar-szerb hármashatáron a mozgást, az ide-oda utazgató politikai térítőket. Ugyanakkor felkeresett egy Hunyad megyei juhpásztort - ún. csobánt - és elszegődött hozzá segédjuhásznak, Gorlopán Péter néven. Hónapokon át játszotta az együgyű, igénytelen parasztlegény szerepét, meglehetősen sikerrel. Élt a juhok mellett, vándorolt velük a végtelennek tűnő legelőkön, s úgy képzelem, ugyanaz a szabadság szállta meg, mint amit albán földön érzett: sziklák, szamarak, kecskék és kecskepásztorok vagy marcona hegyi harcosok között.
Vándorlás közben hallgatózott, kósza hírekre, pletykákra figyelt, útjukat keresztező ismeretlen vándorok, külföldiek - nem egyszer oroszul beszélő egyházi személyek - történeteit hallgatta úgy, mint aki kettőig se tud számolni. Közben megtapasztalta, mit jelent a pásztor számára, ha kergemarhakór tör a nyájra és megtizedeli a létszámot, s ilyenkor hogyan mészárolják le a beteg állatokat, majd hagyják hátra a puszta földön, mentve a nyers irháját, amitől csak úgy roskadoznak a teherhordó szamarak...
"Erdély és Románia közt nagy volt olykor a jövés-menés - olvasni Tasnádi-Kubacska András monográfiájában. - Hozták és vitték a híreket. Sok ember megfordult a juhász kunyhójában. Pásztorok, katonaszökevények, csempészek. Aki nyitva tartotta a fülét, sok mindenről hallhatott. Az olyan mozgékony, vállalkozó embert, mint a kisegítő csobán [Nopcsa - csg. megj.] volt, az Isten is erre teremtette. Nem sokat teketóriázott bizony, mert ha kellett, részt vett a legnehezebb csempész utakon is. Ki tudja, bizonyára oka volt rá, hogy ne húzódjék attól se. Hamarosan megbarátkozott a határon túli juhászokkal és akkor ment át Romániába útlevél nélkül, amikor akart. Azután meg ügyes ember volt, nem egyhamar csípték nyakon."
Kellő tapasztalat összegyűjtése után Nopcsa, alias Gorlopán jelentéseket küldött a vezérkarnak, ahol értékelték tevékenységét. Nem csoda, hogy a sikertelen albán hadjárat után két kézzel kaptak Nopcsa ajánlatán, bár Tisza István miniszterelnök túl kockázatosnak vélte a tervet, hogy pásztornak álcázva Romániába menjen kémkedni. Összekötője, bizonyos Grecul kapitány Nagyszebenben várt rá, neki kellett továbbítani a jelentéseket. Hamis útlevéllel kelt át a határon, s mindenütt feszült magyarellenességet, Erdély megszerzésére irányuló készülődéseket tapasztalt. Ez a hangulat még a dobrudzsai lakosságot is megfertőzte, ergo - vonta le a következtetést Nopcsa - a propaganda keze messze ér.
1915-ben elérkezettnek látta az időt, hogy Bécsben is jelentést tegyen. Adatokat vitt volna oda, melyeket összekötőjéhez továbbított, ám a román nemzetiségű Grecul kapitány kijelentette, hogy a Nopcsa-féle titkos, citromlével írt jelentéseket a román posta kivétel nélkül elfogta, mielőtt hozzá kerülhettek volna... Nopcsa így is jelentett Bécsben a román hadikészültségről. Már csak a háború végén, 1918-ban derült ki, hogy Grecul kettős játékot űzött, amiért börtönbe vetették, de nem ő volt az egyetlen, aki a monarchia hadseregében a román érdekek nevében fellépő ötödik hadoszlopot képviselte.
Életének ez a szakasza, mint látjuk, olyan, akár egy tipikus kémhistória - régies viszonyok közt, egy századdal korábbi környezetben és technikákkal. Veszélyes gerillaharc, amelynek a kimenetelében az ember sose lehet eléggé biztos. Nem lehetett sosem biztosan tudni, ki kinek a barátja és kinek az ellensége. Nagyon úgy nézett ki sokszor, hogy Bécs tudatosan bátorítja a román erőket, hogy a magyar esélyeket gyengítse. Tasnádi-Kubacska András szerint:
"Nopcsa úgy látta, hogy a hadseregfőparancsnokság Erdélyben román származású tiszteket állít a hírszerző osztályok élére. Egyre inkább gyökeret vert benne a gyanú, hogy ezt tudatosan teszi. Mikor azután a saját, eltűnt levelei kapcsán megbizonyosodott a dologról, figyelni kezdett. Jelentéseivel nem ment többé Bécsbe, hanem a magyar miniszterelnököt és a honvédelmi minisztert kereste fel. Amikor a hadseregfőparancsnokság észrevette ezt, mindent elkövetett, hogy Nopcsát eltávolítsa az erdélyi hírszerző szolgálatból. Nopcsa, mint honvédhuszár főhadnagy Tisza István miniszterelnök és báró Hazai Samu honvédelmi miniszter intézkedésére került a nagyszebeni és a temesvári hírszerző kirendeltségekhez, mégis a hadseregfőparancsnokság egyik áthelyezési parancsa a másikat követte és sürgönyileg tiltakozott a honvédelmi minisztériumban Nopcsa megbízatása ellen, A honvédelmi minisztérium a további viszálykodás elkerülésére - látszatra - erélyesen nyomoztatott Nopcsa után Erdélyben, de - természetesen - nem találta meg. "
Nopcsa határozottan meg volt győződve: "hogy a terv sikerét előmozdítsák, az erdélyi hírszolgálat vezetését lehetőleg román nemzetiségű tisztekre bízták. A terv érdekében már 1915-ben kitalálták azt a mesét, hogy a Kárpátokat nem lehet tartani és a csapatokat a Maros vonalára kell visszarendelni. A tervnek megfelelően a Maros-vonalat már 1915-ben kiépítették, míg a Kárpátokat közvetlenül a betörés előtt, 1916-ban is védtelenül hagyták. Ez az eljárás különben az országrész nyugodt kiürítését is megakadályozta. A románok elleni hadműveletek megindításakor, 1916-ban Ealkenhayn tábornok Déván kijelentette, hogy katonai szempontból képtelenség volt visszavonulni a nehezen védhető Maros-vonalra, amikor olyan természetes bástya állott rendelkezésünkre, mint a Kárpátok. Ez a kijelentés, sajnos, csak akkor hangzott el, amikor a románok a magyarlakta székelyföldet már feldúlták".
"Néhány héttel a román betörés előtt gróf Bethlen István, Wild vezérkari kapitány és Nopcsa báró figyelmeztette Tisza István gróf miniszterelnököt a hadseregfőparancsnokság tervére. Az ő közbelépésük érdeme, hogy a románok 1916-ban nem pusztíthatták el Erdélynek még nagyobb részét s a román sereget két hét alatt visszaverték Erdélyből" - olvasni a Nopcsa monográfiában.
Pisztolylövés az éjszakában
Újabb zavaros időszak következik a sokoldalú báró életében, amelynek ismét a tudományos élet látja hasznát. Politikai szereplése, bár több ízben is a korabeli győztesek (antant hatalmak, román érdekek) célkeresztjébe kerül, képtelen elhomályosítani az úttörő tudósét. Az abszurd tartományába tartozó fordulat, hogy a huszas évek elején meghívták Bukarestbe és fölkérték, legyen a román földtani intézet igazgatója, helyezze új alapokra az intézmény tevékenységét. A báró birtokai akkor már Romániában vannak, ő maga is román állampolgárnak számítana, amennyiben hajlandó behódolni. Bármennyire is ragaszkodik szülőföldjéhez, ahhoz a vidékhez, amelyet még ma is a dinoszauruszok paradicsomaként tart nyilván a tudománytörténet és a köztudat (nem lehet véletlen, hogy világhírű filmje, a Jurassic Park forgatásához Steven Spielberg fontosnak találta személyes megbizottját Hátszeg környékére küldeni, tudakozódni a Hátszegi törpe dinoszauruszokról, amelyek keletkezéstörténetére, életformájára, kihalására a tudós Nopcsa derített fényt), a báró nem alkuszik. Visszavonul birtokaira, de itt a felheccelt, lázongó parasztok majdnem agyonverik, akkor szerzett fejsebe maradandó nyomot hagy egészségén, egyre súlyosabbá teszik időről időre jelentkező idegösszeomlását.
Jobb pillanataiban Nopcsa Ferenc nyugatra menekül, az európai tudományos életben próbál eredményeket elérni, majd 1925-ben, érdemei elismeréseként a magyar hatalom meghívja a magyar földtani intézet élére.
Csaplár Krisztián budapesti történész, aki a maga fontosságában igyekezett fölmérni Nopcsa tevékenységének hadtörténeti jelentőségét és figyelemreméltó szintézisét adta a sikerekkel és ellentmondásokkal teli életútnak, így foglalja össze e periódus lényegét (http://www.albanianphotography.net/hu/nopcsa2.html):
"Amikor 1925-ben kinevezték a Földtani Intézet igazgatójának, folytatta a Monarchiában megindított nagyszabású kutatásokat és ezeket pazar formában több nyelven publikáltatta. Így született meg az Észak-Albánia geológiáját feldolgozó monumentális munkája (1929) is. Emellett magára vállalta számos nemzetközi konferencia megszervezését. Célja egy nemzetközi műhely létrehozása volt. Nopcsa egyre gyakrabban került konfliktusba feletteseivel, akik nem tudták meggyőzni arról, hogy az ország anyagilag nem bír el ilyen nagy vállalkozásokat. A báró idegei végül nem bírták a többfrontos harcot: 1929-ben lemondott posztjáról; nem sokkal később idegösszeroppanást kapott. Megmaradt kevés barátja Ausztriába vitte gyógykezeltetni a friss akadémikust (1928-ban lett az Akadémia rendes tagja)."
Úgy tűnik, ez már a végjáték kezdete. De még egyszer felülkerekedik életén a vándorlás ösztöne: rákap a motorkerékpározásra, ami olcsó és kellemes helyváltoztatási eszköznek bizonyul. Korábban már bejárta az Adriai-tenger balkáni partszakaszát, most az olaszországi résznek vágott neki, hogy sokoldalúan felmérje az Adria vidékét. Földrengéstani előrejelző tanulmányokon dolgozott, óriási erőbevetéssel, szerette volna megtalálni a mindenkori földrengések közös törvényszerűségeit, melyek alapján azok előreláthatók és hatásukban kivédhetők. Mint minden nagy erőfeszítése után, most is kimerül, mély depresszióba esik, s egy válságos pillanatban agyonlövi ifjúkori jó barátját és titkárát, az albán nemzetiségű Bajazid Elmaz Dodát, akit még századeleji barangolásaiban ismert meg (s akihez, úgy tűnik, szoros érzelmi szálak is fűzték), majd maga is öngyilkos lesz. Búcsúlevele senkiben sem hagyott kétséget afelől, hogy bécsi lakásán tragédiába fordult egy zaklatott, ám gazdagon termő élet, legalább olyan regényesen, ahogy a gyorsan változó, ellentmondásos időkben Fatia Negra unokájának földi pályafutása alakult.
A család Nopcsa halálával természetesen nem halt ki: húga, Ilona egy Pallavicini gróf felesége lett, Olaszországba költözött 1945-ben, az utódok azonban már nem akarnak tudni az ősökről, s veszni hagyták a valamikor a család tulajdonában levő szacsali, zámi és farkadini kastélyokat. A szacsali kastélyban pár éve még menhely működött, állaga egyre rosszabb, a tetőzet beomlással fenyeget. (Coralia M. Jianu, a dévai múzeum fiatal munkatársa szerint felbukkant nemrég egy amerikai úriember, aki Nopcsa törvénytelen gyermekének adta ki magát, s állítólag a tudós bukaresti tartózkodása alatt fogant volna, de bizonyítékot nem tudott felmutatni...)
Nopcsa Ferenc után gazdag, ám szétszóródott szellemi örökség maradt. Életének egyik legfontosabb, mindmáig elérhető tanúsága német nyelvű albániai naplója (Reisen in den Balkan), amit Robert Elsie, neves Nopcsa-kutató, a Nopcsa és az albán kultúra vonatkozásait feltáró, a Nopcsa hagyaték (fotók, tanulmányok, napló) egy részét elérhetővé tevő honlap létrehozója és gondozója adott ki.
Mivel a báró életéről nem csak bizonyítható tények, de szép számú legenda maradt fenn, úgy gondolom, ajánlatos bizonyos eseményeket, fordulatokat kétkedéssel kezelni. Léteznek olyan mozzanatok, amelyek egyetlen tanúja maga Nopcsa Ferenc, akitől nem volt idegen néminemű szereplési vágy sem. szívesen lekerekítette, poénosította a vele megtörténteket, de azok, akik közelről ismerték őt, úgy jellemzik, mint a tudományos valóságot, az igazságot és a precizitást kedvelő kutatót, aki akkor érezte jól magát, ha a legutolsó részletig sikerült dokumentálnia az általa felfedettek igazát. Kissé furcsa lenne, ha a ma is méltán becsben álló tudományos eredményei egy Münchausen báróhoz illő fantáziával és tódító kedvvel párosultak volna. Személy szerint nem hiszek egy ilyen lehetőségben, különösen akkor nem, amikor az illető ráadásul még megbízható hírszerzőnek is bizonyult sorsdöntő helyzetekben és időkben.
Kalandos utóélet
Az élet törvénye, hogy a halál mindenki esetében meghozza a tisztánlátás pillanatát. Amikor valakit kiterítenek, még ha csak képletesen is, lecsitulnak a vele kapcsolatos negatív vagy pozitív indulatok. Össze lehet adni a számlát. Még ha a számítás nem is pontos, ha nem ismert számos tétel, az emlékezés a lényeglátást segíti.
Báró Nopcsa Ferenc esetében sincs ez másként. Még akkor sem, ha több mint nyolcvan esztendővel a tragikus vég után sem került elő mindaz, amit pedig munkásságáról, szellemi hagyatékáról tudunk, sejtünk. Igaz, a halálhírt és a szokatlan, gyilkossággal párosult öngyilkosságot a napi szenzációnak kijáró tálalásban valamennyi lap vezető helyen, nagy szalagcímekkel hozta, ám ahogy Lambrecht Kálmán, a közeli barát és munkatárs visszaemlékezéseiből kitűnik, csak egész szűk baráti kör búcsúztatta a bécsi krematóriumban, ahol teste a tűz martaléka lett. De mi lett a hagyatékkal?
Csaplár Krisztián történész megítélése szerint a Nopcsáéhoz hasonló kalandos sors várt rá. Rekonstruálásához az ő információit tekinthetjük a leghitelesebbnek. Eszerint "Nopcsának legkevesebb négy hagyatéktöredéke van: a paleontológiai öröksége a londoni British Múzeumban található (Department of Paleontologie). Az "albán hagyatéka" az Osztrák Nemzeti Könyvtár Kéziratgyűjteményébe került, egy jelentősebb rész pedig a budapesti Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti Gyűjteményébe. Ezen kívül hét kötetre való utijegyzetet és feljegyzéseket hagyott hátra, amelyeket a tiranai Nemzeti Múzeum őriz. Ez utóbbiakra Robert Elsie bukkant rá 1990-es kutatásai során. Ezek a kötetek - és feltehetőleg még sok egyéb kötet is - egy gazdag arisztokara, Midhat Bej Frashëri magánkönyvtárából kerültek ide, akinek vagyonát 1944-et követően államosították, megvetve ezzel a Nemzeti Könyvtár alapjait. Frashërinek a Nopcsa könyvtár egy részét valószínüleg a báró titkárának (Ismail Elmas Doda) bátyja adta el. Ezen kötetek értéke felbecsülhetetlen. Nopcsa ugyanis ezekre támaszkodva írta meg visszaemlékezéseit. A kötetekből márcsak azok vannak meg, amiket Tiranában őriznek. Érdekesség, hogy az 1918-as résznek már az I. világháborút követően nyoma veszett; emiatt szakad meg hirtelen a visszaemlékezések sora 1917 végén."
Gazdag őslénytani leletgyűjteményét még életében rendre eladogatta a British Múzeumnak, hiszen amúgy is ott folytatta ilyen jellegű kutatásai jó részét, no meg az értük kapott pénzmag is jól fogott nem kevés költséggel járó utazásaihoz.
Nincs szerencséje Nopcsának a tekintetben sem, hogy akikre halála előtt szellemi hagyatékának gondozását bízza - az osztrák albanológus, Norbert Jokl, illetve Teleki Pál (a majdani miniszterelnök) voltak e kiválasztottak -, mert pénz hiányában a feljegyzések kiadatlanok maradtak, majd a második világháború idején Teleki öngyilkos lesz, Joklt pedig haláltáborban ölik meg. Írásait az osztrák nemzeti könyvtárban fedezik aztán fel a negyvenes évek végén. Fontosabb munkái - Colez Marku néven írott versei mellett - egy Észak-Albánia hegyi törzseiről és szokásairól írt gyűjtemény, egy vallási szokásokról és hagyományokról készült tanulmány és a már említett balkáni napló, valamennyi német nyelven.
A magyarországi tudományos öröksége még foghíjasabb: a levéltárból eltűnt a hagyaték, csupán a Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti Gyűjteménye őrzött meg két dobozban újságcikkeket és leveleket, illetve magyarra fordított szemelvényeket a naplóból. Úgy sejlik, hogy Tasnádi Kubacska András, aki dokumentálódás végett magához vett bizonyos kéziratokat, "elfelejtette" azokat visszahozni; de meg a háború sem volt túl kegyes az ilyen és ehhez hasonló tudományos ereklyékhez.
A rendszerváltásnak kellett eljönnie ahhoz, hogy megnőjön az érdeklődés báró Nopcsa - mindenek előtt tudományos - munkássága iránt. Az őt újra felfedező kutatók közül - Csaplár Krisztián szerint - kiemelkedik Főzy István, Kázmér Miklós, Hála József, a hagyaték rendezésében pedig Horváth Csaba természettudományi könyvtáros jeleskedett, ő restaurálta a báró (megmaradt) balkáni fotóit is.
A Nopcsáról szóló irodalom egyik első hajtása a jóbarát, Lambrecht Kálmán nekrológja (1933, Budapesti Szemle), majd következett a Tasnádi-féle regényes életrajz, amit 1945-ben németül is megjelentetnek. Gert Robel: Franz Baron Nopcsa. Wiesbaden, 1966 c. munkája az első tudományos igényű, komplex Nopcsa-elemzés. 1993-ban Hála József kezdeményezésére Nopcsa emlékkonferenciát tartanak Budapesten, ahol a báró néprajzi és természettudományos munkássága kerül elemzésre. A tengeren túl David B. Weishampel őslénytan professzor vállalta a tudós kultuszának művelését, aki Tasnádi könyvét is lefordítja angolra. Fontos még a grazi Karl Kaser professzor és Robert Elsie, aki számos levéltári újdonsággal jelentkezett az elmúlt évtizedekben és a báró hagyatékát népszerűsítő, sikeres albanológiai honlapot működtet, amelyen megtekinthetők a Nopcsa-féle fotográfiák is.
A jeles tudósnak állít emléket Főzy István remek ismeretterjesztő munkája, A Kárpát-medence dinoszauruszai (Focus, 2000), amely eredetien és olvasmányosan ötvözi az életrajz, a tudománytörténeti kompendium és az őslénytan izgalmas titkaiba való beavatás írói szándékait. Az ÉS szemleírója így értékeli Főzy könyvét:
Főzy István maga is paleontológus, de érezhetően őrá is óriási hatást gyakorolt Európa egyik legkiemelkedőbb őslénykutatójának személyisége, a valóban különös, kalandos sorsú előd története, hiszen könyvének fele Nopcsa életével és rejtélyes halálával foglalkozik, negyede a Nopcsa által szűkebb pátriájában, az erdélyi Hátszegen kutatni kezdett őshüllőkről, és az utolsó rész pedig a Nopcsa halálától napjainkig a Kárpát-medencében előkerült őshüllőleletekről, a "magyar Jurassic Parkról". A kötetet rendkívül gazdag kép- és dokumentumanyag illusztrálja...
A Hátszegi medence az utóbbi években újra felkapott régészeti-geológiai-őstörténeti lelőhely lett, ahol mindenek előtt a kolozsvári egyetem kutatói rendszeres ásatásokat végeznek a gyakorló diákokkal együtt, de sikerült bevonni David B. Weishampel professzor révén a külföldi támogatókat is. Ugyanakkor a BBC, a National Geographic és a Discovery tévécsatornák nem egy érdekes, a dinoszaurusz leletekről szóló dokumentumfilmet készítettek és sogároztak, valamennyien megemlékezve az első felfedezést tevő Nopcsa testvérekről, Ilonáról és Ferencről.
2004-ben európai körútra indultak a hátszegi Dinoszauruszok Geoparkja Egyesület képviselői, akik azt tervezik, hogy dinóparkot nyitnak Hátszeg mellett, s mindnek előtt a testvérvárosi kapcsolatokat próbálták kihasználni a terv finanszírozására, esetleges szakmai támogatására. Az ötlet Dan Grigorescu bukaresti geológus professzortól származik, aki neves elődjéhez, Nopcsához hasonlóan számos dinoszaurusz-maradványt, illetve tojásfészkeket talált Hátszeg környékén.
*Azon csodálkozom eközben, hogy ennyi fantáziadús elképzelés mellett ez a hallatlanul színes anyag nem ihlette még meg egyetlen nagy kaliberű írónkat sem arra, hogy átfogó, maradandó műben dolgozza fel ezt a ritkaságszámba menő sajátos közép-keleteurópai-balkáni sorsot. Igaz viszont, hogy mindehhez az volna szükséges, ha e rendhagyó életpályát a maga ellentmondásaival pontosan be tudnánk mérni és elhelyezni erkölcsi értékeink közé. Mint alkotó, pillanatnyilag magam sem tudom megmagyarázni, mi az, ami tartósan megfogott a Nopcsa-féle személyiségben. Hiszen erényei és nagy tudása dacára nem volt híján egy sor gyarlóságnak, nehezen lehetne rámondani, hogy tipikus pozitív hős. Fizikai külseje is ellentétben állt kalandor fellépésével: az elképzelt harcias, verekedős, tagbaszakadt ember helyett egy elegáns, finom vonású úriember áll előttünk, akiből nehéz kiolvasni azt, hogy annyi viszontagságot zokszó nélkül elviselt.
Azt is bevallom, hogy figyelmemet egy fiatal tekerőpataki fotóművész, filmes ember, Molnár Attila lelkesedése keltette fel Nopcsa iránt, aki 2007-ben pályázatot nyert arra, hogy filmet készítsen Nopcsa báróról. A pályázat indoklásában így foglalta össze rendezői koncepcióját:
A tervezett dokumentumfilmben két színész is szerepelne benne, és kis “fiktív” jeleneteket használnék a báró életútjának, kalandjainak rekonstruálására. A film párhuzamos síkon mutatná be báró Nopcsa Ferencet, mint kalandort, és mint tudós őslénykutatót (aki korának világszerte elismert szaktekintélye). Így megismerhetnénk egy emberi karaktert, személyiséget, akinek gondolkodás módja, belső világa is kifejezésre jutna. Ezen párhuzamra (kettőségre) szeretném a film hangsúlyát fektetni.
A pályázathoz mellékelt forgatókönyv-részlet az Albániában utazgató, politizáló tudós tekervényes útját vázolja fel az albán trón felé, de kitér a báró erdélyi kémhistóriájára is. A kidolgozatlan vázlatot korai az el nem készült mű szempontjából megítélni, hiszen egyelőre csak annyi történt, hogy a filmes kimazsolázta az életút Tasnádi által megfogalmazott legfordulatosabb kalandokat és egy mozaikszerű, lázálmomra emlékeztető vízióvá fűzte fel azokat.
Végül is, a film azért nem készült el, mert a fiatal alkotó egy másik megnyert pályázat kidolgozása mellett döntött, elodázva bizonytalan időre szenvedéllyel dédelgetett tervét. Addig is, valamilyen formában sikerült áttestálnia rám az érdeklődést, s talán az olvasottak, a felhajtott dokumentumok leltárszerű felmondásával és megkísérelt értelmezésével egy lépéssel közelebb jutottam a korlátlan szabadságvágy és a határok közé zárt emberi érdekek, a tudósi elhivatottság és a magánemberi tévelygések között feszülő ellentmondások feloldásához.
Csíkszereda, 2009. május 17.
Cseke Gábor

Megosztás:

Jelenleg 1 hozzászólás van a cikkhez.
Hozzászólás írásához kérem jelentkezzen be! Amennyiben még nem felhasználónk, regisztráljon az oldalunkon!
Avatar
földicserko
Jó cikk gratulálok, sok új információt tudtam meg belőle. Viszont azt történelem hamisításnak érzem, hogy tudatosan kihagyta a történetből a szerző, hogy Nopcsa meleg volt. Bajazid Elmaz Dodát a legtöbb magyar forrás nőként írja le, rákeresve van róla fotó és férfi. Angol nyelven olvasva egyértelmű, hogy szeretők voltak. A bécsi éjszakai élet ismert alakjai voltak mindketten. Tudós volt, zseni, a dinószaurusz felfedezésének volt a legnagyobb hatása, lelkesedett Albániáért és az albán népért - számomra pl ezért érdekes. Meg talán azért mert nonkonformista volt, mint én is. Elhalgatni azt a tényt, hogy meleg is volt óriási hazugság, és tetten érthető a cikkben, hogy \"történelmet a győztesek írják\", akik többnyire gazdag, férfiak, inkább világos bőrrel, idősödő korban, és semmiképpen sem melegek, akik pl Albániért lelekesednek, és szegény kis országokat akarnak segíteni, vagy csak érdeklődnek iránta. Pedig Nopcsa történelmet írt, nem? Persze mindannyian azt csináljuk minden nap.Ezért is tőlünk függ ugye, hogy mi lesz a jövő történelem könyveiben.


Mini galéria
Nopcsa báró lakóháza az albániai Skutariban. Régi albán építmény (Forrás: Tasnádi-Kubacska András: Báró Nopcsa Ferenc kalandos élete. Franklin, 1937) Balra: báró Nopcsa Ferenc román pásztoröltözetben; jobbra: ugyanő, albán ruhában  (Forrás: Tasnádi-Kubacska András: Báró Nopcsa Ferenc kalandos élete. Franklin, 1937) Vezető magyar lapok Nopcsa gyilkosságáról és öngyilkosságáról (Forrás: Főzy István: A Kárpát-medence dinoszauruszai. Focus, 2000) A Nopcsa család szacsali kastélya a huszadik század elején (Forrás: Tasnádi-Kubacska András: Báró Nopcsa Ferenc kalandos élete. Franklin, 1937) Páncélos ősgyík rekonstrukciója a British Múzeumban, Nopcsa Ferenc útmutatásai alapján (Forrás: Tasnádi-Kubacska András: Báró Nopcsa Ferenc kalandos élete. Franklin, 1937)
Újdonságok
2013.01.14. - Öt éves a huszadikszazad.hu!
2013.01.14. - Öt éves a huszadikszazad.hu!
Kedves Olvasók! 2008. január 14-én jelent meg először a huszadikszazad.hu, főoldalán egy ismertetővel: Üdvözlet az Olvasónak! Köszönjük, hogy velünk tartottak és reméljük, továbbra is útitársaink lesznek. További jó időutazást kívánok Min...
DÍJAINK
Az év honlapja 2010 eFestival 2010
Páholy
Sorscédulák a nagy háborúból (Cseke Gábor olvasónaplója) Az Ismeretlen Katona halálát ismerős politikusok okozták.                                        (Juhász Gyula)   Két nagyapám volt. Mint általában mindenkinek. Ma már egy sincsen, s emlékük is egyre halványabb. Ágyban, párnák...
Cseke Gábor olvasónaplója   Már nem emlékszem, sírtam-e akkor, de hogy meg voltam rendülve, az egyszer szent. Hogy is ne lettem volna, amikor egész környezetünk, iskolától az otthonig tele volt tapétázva a...
2013|08|01
A népeket, etnikumokat, fajokat megcélzó anekdotizálás, bár sok esetben érzékenységet sértő, túlzó és igazságtalanul általánosító, mint minden summás ítélkezés, ami figyelmen kívül hagyja a valóság árnyait-fényeit, kétségtelenül tartalmaz a maga...
Fórum
huszadikszazad.hu (robot)
2017-07-18 14:17:09
nidelpre
2017-05-12 09:58:13
huszadikszazad.hu (robot)
2017-02-24 10:38:38
Kiss Zoltán
2017-02-18 00:11:20
huszadikszazad.hu (robot)
2017-02-18 00:11:19
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98