Február 9-én reggel tizenöt sorhajó és cirkáló állt csatasorba Port Arthur előtt, Togo vezetésével; az oroszok összesen tíz hajóval és a parti lövegekkel álltak velük szemben. Az első ütközetet mindkét fél „megnyerte”, hiszen egyik flotta sem közelítette meg a szárazföldről indított lövések tűzvonalát – így veszteség egyiküket sem érte.

Másnap a Szaricsev kapitány parancsnoksága alatt álló Jenyiszej cirkálót a már részben kiépített aknazár befejezésére irányították a Knepp-sziget környékére. Az utólagos vizsgálat megállapította, hogy a parancsnok előre megkapta a már telepített aknák helyszínrajzát, ennek ellenére ráfutott az egyikre. A hajó ekkor még nem szenvedett végzetes sérülést, viszont a legénységnek a kitörőfélben lévő tájfun miatt el kellett hagynia a hajót. A kapitány ezért megtorpedóztatta a Jenyiszejt, nehogy a japános kezére kerüljön.

A hajó még ekkor sem süllyedt el, viszont a vihar miatt mentése is lehetetlen volt, ezért lehorgonyozták. A vihar három napig tombolt, a Jenyiszej a második napon leszakadt a láncról és egy újabb aknára sodródott – ekkor valóban elsüllyedt.

Szaricsev kapitány – bármily hősiesen is hangzik a hajóval pusztuló parancsnok mítosza – épségben és kisebb büntetéssel megúszta a dolgot.

Valójában tehát a cirkáló pusztulásában több tényező is szerepet játszott. Az emberi figyelmetlenségen és természet erőin túl elsősorban a korabeli haditechnika két „csodafegyvere”, az akna és a torpedó okozta a vesztét.

A torpedó magyar találmány. Bár az 1800-as évek vége felé többen kísérleteztek vele, Luppis Jánosnak (Whiteheaddel karöltve) sikerült az elsőt megalkotnia. A látszólag egyszerű szerkezet (egy szivar alakú test, egy hajócsavar, egy motor és némi robbanóanyag) működtetésének legnagyobb problémája az irányíthatóság volt. Luppis először 1857-ben készített torpedót, ahogy akkor nevezték: „sikló-védőt”.

Ez egy egyszerű hajószerkezet volt, oldalán parafa lemezekkel. Kormánylapátját egy hosszú zsineggel (!) a partról irányították. Nem csoda, hogy akkoriban nem ez lett a tengerészet legfőbb fegyvere! Természetesen a későbbiekben tökéletesítette találmányát és egy közel három és fél méter hosszú, majd 140 kg tömegű, 8 kg robbanóanyaggal töltött masinát készített, ami kb. 200 m távolságig irányítható is volt.

A következő fázisban ez a rendszer kiegészült egy Whitehead-féle mélységbeállító szerkezettel, még később pedig giroszkóppal, ami az iránytól való elfordulást akadályozta meg. Az ily módon tökéletesített eszközzel már nem volt lehetetlen egy aknától sérült hajót végképp harcképtelenné tenni.

A másik „végzetes” eszköz az akna volt. 1904-ben még nem a ma (sajnos) ismert vízalatti aknákat használták, ezek valójában a folyó vagy tenger fenekéhez horgonyzott torpedók voltak. A különbség abban állt, hogy ezek nem voltak irányító készülékkel felszerelve (ez sokkal olcsóbbá tette a használatukat), hanem egy nyomásra, ütődésre érzékeny kapcsoló indította be a robbanási folyamatot.

A haditechnika eszközei már ebben az időben is rendkívülköltségesek voltak. Az orosz haditengerészet 1904-ben összesen 441 millió koronának megfelelő összeget fordított ilyen célokra. Ugyanebben az évben Nagy-Britannia költött erre legtöbbet, összesen 850,1 millió koronányit, Ausztria-Magyarország 50,3 millió koronát.