Cseke Gábor, író, költő, újságíró (blog: urszu2)

" />
Dtum
Login with Facebookk
Páholy
2008|07|29

Alvó temetők

Szerző: Cseke Gábor

Amilyen termékeny és mozgalmas színházi élet volt Magyarországon a huszadik század tizes éveiben, ahhoz képest az én nemzedékem - a második világháború idején születtem - magyar színházi kultúrájában elég nagy űröket konstatálok, amiket minden igyekezetünk dacára nem sikerült máig betölteni. Pedig jómagam még kedvezményezett helyzetben is voltam: szegről-végről mégis csak bölcsészetre jártam a kolozsvári egyetemen, s könyvekben való jártasságom sem éppen megvetendő...
Mit tegyünk, ha a drámák, színdarabok még mindig nem tartoznak a mindennapi olvasmányok körébe? Hogy ha szabad időnkben olvasni, a betű világába mélyedni óhajtunk, mindenek előtt prózát veszünk a kezünkbe, vagy újságot, folyóiratot; netán verset is, de az már inkább hangulatfüggő alternatíva - drámai művet szinte soha!? És ezzel nem csak a közember, de a az irodalomkedvelő is így van...
Mindig zavart, kiábrándulást jelentett, valahányszor már ismert cselekményű darabra ültem be a színházterembe, annak ellenére, hogy egy dráma egyediségében döntő súllyal szól bele az előadás, a rendezés milyensége is. Lehetőleg ma is ódzkodom a színházi előzetesektől, az előregyártott nézői szempontoktól, amelyek rettenetesen zavarnak a színpadi cselekmény átélésében, ugyanakkor próza, vers, esszé esetében csöppet sem szegik kedvemet. Hogy ez miért alakult így, ma sem értem, annak viszont annál inkább magyarázatát tudom adni, miért van elengedhetetlenül szükségem operakalauzra, ami radikálisan segít abban, hogy előzőleg fölkészítsem magam az operában esedékes zenei élményre. Az opera szövegét legtöbbször egész egyszerűen nem értem, vagy ha meg is értem, nem tudom értelmes történésként értelmezni, a zenei hangzásvilág legtöbbször minden más jelrendszert kiolt bennem, szükségem van arra, hogy az alapvető információk birtokában lehetőleg csak a zenei fordulatokra, megoldásokra és szépségekre figyeljek.
Tudom, ezek inkább egy jobb sorsra érdemes amatőr megvallásaiként hatnak, de az alább következők szempontjából mindennél nagyobb szükségem van magammal szemben őszintének lenni. És bevallani, hogy Csáth Gézáról nagyon sokáig még csak tudomásom se volt. Amikor először olvastam tőle valamit, már három gyerekes családapa lehettem. És most néma megrendüléssel - ami akár megszeppenésként is értelmezhető - ülök a számítógép előtt és az internet Csáth Géza.lap.hu posztjáról nyitogatom a jobbnál jobb forrásmunkákat, nyugtázva, hogy micsoda értékeink mentek feledésbe, kerültek mélyárnyékba, szellemi süllyesztőbe, miközben ítészeink és tanáraink - szellemi vezéreink - javában ideologizáltak, mint majd mindenki a huszadik század utolsó évtizedeiben itt, Közép-Európában. (Megindító, remek jellemzést ad az íróról temetésén Karinthy Frigyes 1919-ben, amelyet aztán a Nyugat is hoz: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00270/07988.htm).
Azóta azt is tudom, hogy manapság még mindig nagyobb a híre a magát narkotikumokkal eljegyző, alig 31 éves korában tragikusan elpusztult elmeorvosnak, mint az írónak, de amíg az előbbi jobbára legendákat éltet, addig az utóbbi árfolyama ma is egyre csak nő az irodalmi tőzsdén.
Az idén tavasszal, Csíkszeredában falragaszok hirdették, hogy a szatmárnémeti Harag György Színtársulat vendégszereplésében Csáth Géza A Janika című darabját láthatja egyetlen estén a székelyföldi nagyérdemű. A darabról addig nem hallottam, nem olvastam, de mert e székely kisvárosba költözésemkor megfogadtam, hogy minden színielőadást megnézek, látatlanban erre is kötelezően jegyet váltottam, hősiesen ellenállva a kísértésnek, hogy előzetes tudnivalókat szerezzek be a darabról. Úgy ültem be az előadásra, mint egy ma született csecsemő: tudatom majdhogynem makulátlan fehér lapjával.
(Megjegyzem így utólag, hogy nagyjából ugyanabban az időpontban, 2008 márciusában sugározták az M1-en - Tolnay Klárival, Gera Zoltánnal és Mensáros Lászlóval a főbb szerepekben - azt a Janika alapján készült kb. egy órás tévéjátékot, amit a Nyugat folyóirat centenáriumára összeállított műsorsorozatban melegítettek föl. Minderről már csak jóval később, hónapokkal a színházi esemény után értesültem... A produkció különben megtekinthető a világhálón, az alábbi címen: http://mtv.hu/videotar/?id=18993).
Az előadás első tíz percében még arra tippeltem, hogy a címszereplő Janika, ez a kényeztetve és védőbura alatt nevelt gyerkőc majd megjelenik a színen és válogatott csínytevései teszik majd ki a közel két órás játékidőt. Várakozásom érdekes módon egybeesett a darabbeli anya szándékával és elképzelésével, aki nem egyszer igen határozottan és fennhangon kifejezte óhaját, hogy Janika igenis, keljen fel, ne kényeskedjék és jőjön már elő a gyerekszobából. A cseléd azonban egyre csak ugyanazt a hírt hozta odabentről: Janikának magas láza van, Janika sír, Janika a mamát akarja látni... Az anya sóhajtva bevonul a gyerekszobába, majd a magas lázat rémülten konstatálva, rosszat sejtve anyjáért üzen, hazaszólítja a családnál albérlőként lakó szeretőjét (a kisfiú igazi apját), férjét (a kisfiú hivatalos és a valóságról mit sem tudó apját), egész orvosi konzílium zúdul be a házba - és innentől kezdve kíméletlen lélektani játék részesei lehetünk anélkül, hogy egyáltalán láthatnánk a Janikát. A címszereplő főhős ugyanis sose jelenik meg a darabban: magas lázzal járó betegségben hal meg, valahol a darab közepetáján, a színfalak mögött, a tulajdonképpeni dráma pedig arról szól, hogy e sajnálatos halál hogyan kuszál össze, majd igazít ki egy képmutatásra, színlelésre épülő kapcsolatrendszert, amelynek fenntartásában - mint a mesteri játékból kiderül - mindenki érdekelt.
Személyesen leginkább az döbbentett meg, hogy a huszadik század elején, a tanultak alapján meglehetősen lefumigált magyar színműirodalom lélektanilag ennyire árnyalt és motivált helyzetrajzot volt képes produkálni, miközben sokan ma is azzal traktálják a közvéleményt, hogy a magyar irodalom a leggyengébben mindenek előtt éppen a drámában teljesített... Az is mélységesen sajnálatos, hogy bemutatásakor, 1911 júniusában - ahogy a honlapon közölt kritika is tanúsítja - oly tudálékosan és tanítóbácsisan oktatja ki Névtelen Kritikus Úr alkotói munkájának egyik csúcsteljesítményét felmutató szerzőt, hogy az máig érvényesen is fölháborító. Ugyanígy, nincs mit kezdenünk az olyan megállapításokkal sem, amelyek pedig egyik kézikönyvből a másikba vándorolnak, szószerint és máig hatóan, miszerint: “A Janika (1911) a magyar polgári dráma legjobbjai közé sorolható, a vidéki kispolgárság beszűkült világát ábrázolja, és a prűd erkölcsöket leplezi le...” – és ezt a szatmári társulat pár éve megjelent műsorfüzetéből másoltam ki, ők pedig egy proletkultos kritikából...
De a darab utóéletéből az olvasható ki, hogy a közönség se díjazta különösebben Csáth Géza (született Brenner József) lélekábrázoló bravúrját, aki végre nem típusokat állított színpadra, hanem hús-vér alakokat teremtett - önálló, más-más kulcsra járó lelkivilággal, vérmérséklettel, alkalmazkodási készséggel, intellektussal... Az egyénítésben a sajátos és a törvényszerű annyira rafinált, elegyes értékekben mutatható csak ki, hogy a történet könnyűszerrel és szinte önmagától válik általános példázattá is. Hiába, hogy nem minden ember él hallgatólagosan tolerált szerelmi háromszögben, méghozzá egy fedél alatt és a látszatra jól ügyelve, önzetlen barátságnak és emberszeretetnek álcázva azt, ami a lehető legelemibb önzés és számítás, de ami úgy kapcsolódik a mások önös érdekeihez és számításához, hogy bármilyen szégyenteljes kompromisszumot megbír. A darab első felében exitáló, láthatatlan kisfiú szelleme végig ott lebeg a színpad fölött, ő a drámai konfliktus kirobbantója: ha nincs a krízis, a halálos megbetegedés, továbbá az orvosok tehetetlensége, akkor a dolgok, a családi titkok továbbra is jótékony homályban maradnának. Csáth Géza lélekábrázoló bravúrja ott éri el a tetőpontját, amikor azt az utat demonstrálja, hogyan lép túl a tragédián, a megrázkódtatáson a napi gondok hálójában vergődő kisember, aki rájön, hogy fölösleges lázadoznia, felháborodnia az őt ért csalárdság miatt, pálcát törni a képmutatás fölött, jó képet kell vágnia a dologhoz, elvégre úgy van berendezve a világ, hogy gyakorlatilag majd minden kéz kezet mos. Az italozásba menekülő, megcsalt családapa deliriumba vezető mélyrepülése a megnyíló, majd levetkőző és gátlástalanul kitárulkozó emberi lélekben a kompromisszumok elfogadásának mechanizmusát, logikáját és hátterét példázza, ami nagyjából mindannyiunkban hasonlóan működik, éppen csak a kompromisszumok tárgya és irányultsága aleatorikusan változó.
Lelkesültségemben azért ne feledkezzek meg arról, hogy a dráma szövege önmagában (http://mek.oszk.hu/00600/00632) nem elégséges a katarzis kiváltásához, a színpadi szerző sokmindent bíz és hárít a színészekre, a rendezőre, megteremtve a játék kereteit, hangulatát, szabályait, de ehhez sokszorozva kapja – és el is várja - az inventív, átéléses ábrázolástechnikát, a maga összetettségében és kialakult hagyományaival, újításaival egyetemben. Mindez bármilyen színpadi műre érvényes, s azt hiszem, a szatmárnémetiek játéka éppen az élményszerűségével, a továbbgondolhatóságával, adaptált maiságával tudta felhívni a Janikára és Csáth Gézára a figyelmet. Ugyanezt az eleven élményt már nem kaptam a Tolnay Kláriék tévéjátékától, bár az egyetlen órába sürítve szövegben, cselekményben szinte hiánytalanul hozta mindazt, amit a színpadon kb. két óra alatt játszanak el.
Élő drámairodalom ezek szerint csak a játszott, színpadra vitt, továbbálmodott, alkotó hűséggel vagy radikális megközelítéssel interpretált darabok révén létezik. Az utóbbi időben mintha halmozottan botlanék méltatlanul elhanyagolt, valamikor elismert, de aztán elfeledett színpadi szerzőkre. Ilyen például a Csáth Gézával kortárs Lengyel Menyhért, aki valamikor a pesti színpadok sokat játszott szerzője volt, majd népszerű hollywoodi forgatókönyv író, akinek Taifun c. darabját a világ számos színpadán játszották. Mégis, meg kellett halni,a ahhoz, hogy a sírjánál végül is fennhangon kimondassék: a magyar irodalom egyik klasszikusa volt. Vagy ott van a drámával kacérkodó erdélyi Kányádi Sándor, akinek a 70-es években írt darabja, az Ünnepek háza egy amatőr együttes színrevitele után súllyesztőbe került, s 2004-ben, a Magyar Napló kiadásában került be újra az irodalmi köztudatba (ha egyáltalán bekerült). Magam láttam ama régi ősbemutatót, megfogott a mű tiszta, világos fogalmazása, átlátható szerkezete, nem szimbolikus, direkt beszédmódja, s most, újraolvasva sem csalódtam benne – kiállta az idő próbáját.
Ámde sajnos, hogy a megírt, de be nem mutatott, nem játszott, mellőzött darabok, bármilyen jók, ígéretesek, izgalmasak, még csak lappangó lehetőségek, alvó temetők, amelyekben még sok-sok élőhalottunk vár feltámadásra. Ady 1907-ben írt verse (Közel a temetőhöz), amit jó érzékkel szintén olvasmányul válogattak ki a huszadikszazad.hu-n, ezt a dimenziót sugallja:

Alszik a falu, én virrasztok,
Nézem, nézem a temetőt:
Itt van az ablakom előtt.


Síró, remegő fél-álomban
Ezerszer is megkérdezem én:
Én szállok, vagy ő jön felém?

 

Cseke Gábor, Csíkszereda, 2008. július 29.

Megosztás:

Jelenleg 0 hozzászólás van a cikkhez.
Hozzászólás írásához kérem jelentkezzen be! Amennyiben még nem felhasználónk, regisztráljon az oldalunkon!


Újdonságok
2018.01.14. - 10 éves a Huszadik Század!
2018.01.14. - 10 éves a Huszadik Század!
Kedves Olvasók! 10 éve jelent meg először a huszadikszazad.hu! Látogatóink akkor egy új, addig nem látott online formátummal találkozhattak az Interneten! Sok idő telet el azóta és portálunk továbbra is töretlenül szolgálja Olvasóink ismeretbővítés&eacu...
DÍJAINK
Az év honlapja 2010 eFestival 2010
Páholy
Sorscédulák a nagy háborúból (Cseke Gábor olvasónaplója) Az Ismeretlen Katona halálát ismerős politikusok okozták.                                        (Juhász Gyula)   Két nagyapám volt. Mint általában mindenkinek. Ma már egy sincsen, s emlékük is egyre halványabb. Ágyban, párnák...
Cseke Gábor olvasónaplója   Már nem emlékszem, sírtam-e akkor, de hogy meg voltam rendülve, az egyszer szent. Hogy is ne lettem volna, amikor egész környezetünk, iskolától az otthonig tele volt tapétázva a...
2013|08|01
A népeket, etnikumokat, fajokat megcélzó anekdotizálás, bár sok esetben érzékenységet sértő, túlzó és igazságtalanul általánosító, mint minden summás ítélkezés, ami figyelmen kívül hagyja a valóság árnyait-fényeit, kétségtelenül tartalmaz a maga...
Fórum
2018-11-20 05:10:27
2018-11-20 05:05:05
Nády Árpád
2018-03-26 21:46:50
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-02-04 09:26:07
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-02-04 09:25:56
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-02-04 09:25:33
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-01-28 12:31:06
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-01-28 12:26:10
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-01-28 12:23:23
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98