A kánonok lovagjai talán rossz néven veszik, én mégis megkockáztatom, hogy Seress Rezső – úgy is mint teljesítmény és még inkább mint jelenség – megér egy újabb misét, nem csupán kerek születési évfordulója okán. Hiszen az mégis páratlan teljesítmény, hogy hírhedt dala, a „Szomorú vasárnap" (Gloomy Sunday) több mint 100 nyelven forgott-forog közkézen.
De gondoljuk el: ha akkora kaliberű és kritikai szellemű írónk, mint Karinthy Frigyes, a Pesti Naplóban 1935-ben már fontosnak tartja megfejteni a Seress-féle dal rendkívüli hatásának titkát (http://mek.niif.hu/05800/05815/05815.htm#148), akkor ez azt jelenti, hogy minden olyan sugallat dacára, mely arra utalna, hogy Seress a kivetnivaló szubkultúra része, Karinthy mélyebbre látott: felvetette annak a lehetőségét, hogy a giccs is megmozgathat olyan mély ösztönöket és -értelmeket, amiket józan ésszel és normatív szempontokkal nehéz belátni.
Cikkében klasszikus témához illő alapossággal és eszköztárral elemzi a szóban forgó költeményt, bizonyítva, hogy az analízis nem csupán a remekművek kiváltsága, hanem mindennek, ami az alkotás holdudvarába esik. Módszerét ma is tanítani lehetne, ezért a legkevesebb az, hogy idézünk belőle:
"A felületes szemlélő első pillanatra megállapítja róla, hogy művészi értéke nulla, mert hiányzik belőle a költői alkotás első feltétele, hogy spontán élmény ihletét fejezze ki. Valóban, itt minden mesterkélt s előre megfontolt. Csupa kipróbált alkatrésszel dolgozik, könnyen emészthető s mégsem elementáris anyagból gyúrta össze a szakács: olyan, mint azok az olcsó ételek, amikhez előre összepancsolt, gyárilag előállított alapokat használtak - sütőport és generálszószt és cikóriát és konzervtejet és tortatésztát és szaharint és margarint. Nincs benne semmi egyéni, eredeti, a tárgyhoz közvetlenül kapcsolt, a tárgy kedvéért újdonságképpen kitalált, először alkalmazott képzettársítás. Nem tesz hozzá semmit az alaphangulathoz, csak a régi közhelyeket variálja. Ezeket aztán zsúfolja és szaporítja, minden mérték és takarékosság nélkül, belerak mindent, "was gut und teuer"; cukrozza a mézet és szalonnázza a zsírt, hogy zamatos legyen, s még egy kis fokhagymát se sajnál a könnymirigytől, ha arról van szó, hogy könnyebben csússzon a bánat. Figyeljék meg a szavakat, így egymás mellett, kiemelve a versből: "szomorú", "virág", "templom", "ima", "bánat", "pap", "ravatal", "gyászlepel", "koporsó" (kétszer is, hogy el ne felejtsük véletlenül), "holt", "áldás", "könnyező". Itt minden együtt van, mint a nehéz zsidó tésztában, a flódniban: dió és mák és méz és lekvár."
Könnyű átlátni, hogy Karinthy e szövegben inkább paravánként szolgált, hogy mai Seress-szimpátiáink miatt ne szégyenkezzünk és revelációnkat szabadon vállalhassuk. Ezek után mindjárt be is vallom, hogy Seress Rezső alakja és művészete számomra 2004 márciusában világosodott meg a maga teljességében, amikor is a Csíki Játékszín kamaraszínpadán az életéről szóló musicalt (írta Müller Péter Sziámi) adta elő néhány lelkes színész. A darabot eredetileg a 2002-es budapesti őszi kulturális rendezvények keretében mutatták be, s szívszorító csírája egy nagyszabású, még megírandó tragédiának – egyelőre dalban elbeszélve. (A darabot azóta is nagy sikerrel játsszák a magyar nyelvterület különböző helyszínein, ami ugyancsak arról árulkodik, hogy Karinthy korai spekulációja igenis megalapozott volt!)
Csakhogy a darabban felcsendülő dalok sem akármilyenek. Jó részük ott él a fél nyelvterület, pontosabban az idősebb nemzedékek tudatalattijában mint elkoptatott, divatjamúlt slágerek, sanzonok.
Szeressük egymást, gyerekek...
Én úgy szeretek részeg lenni...
Egyszer fent és egyszer lent...
Az élet egy nagy csodálatos semmi...
És mindenek fölött: a Szomorú vasárnap...
Könnyű zene?
Nehéz sors a Seressé. Nemes irodalmi téma, Müller mégis kegyelettel, diszkréten közelít hozzá, tragikomikus fényben mutatva be a pesti magyarzsidó művész végzetes sorsát, aki életében – munkaszolgálatos „kalandját” leszámítva, amikor a vakvéletlenen múlt, hogy ő nem hagyta ott a fogát, sorstársaival ellentétben – ki se mozdult a Kispipa vendéglőből, ahol a zongorát verte (ahogy tudta) és játszotta saját dalait, amíg azokat végleg félresodorta a fölöttünk elzúgott idő.
Pedig a siker a harmincas években szédítő örvényként felkapta őt, s mindenek előtt világhíressé lett alkotását; amolyan nemzetközi csodabogár lett futótűzként terjedő és hódító nótája révén.
A Szomorú vasárnap c. dala rövid idő alatt az öngyilkosok, a reménytelen szerelmesek himnuszává vált. A legenda szerint, amit az őt menedzselő „barát” és pályatárs, Jávor László marketinghúzásai duzzasztottak fel, nem csak Magyarországon, hanem szerte a világon gombamódra szaporodtak azok az öngyilkossági esetek, amikor a reménytelen áldozatok, szerelmespárok mellett a Seress-féle nóta kottáját találták meg. Lapok felkapott témája lett a dal és sorsa, a világ minden táján énekelték, Amerikától Japánig és vissza, a leghíresebb zenészek, énekesek iktatták műsorukba, variánsainak se szeri, se száma, klubok alakultak a „Gloomy Sunday” vagy a „Sombre Dimanche” jegyében, lélektudósok – állítólag maga Freud is! – kitartóan vizsgálták a titokzatos hatásmechanizmust, ami úgymond öngyilkosságba taszította a zene rabságába kerülőket.
Hogy mindebből mi az igazság, az külön történet: tény, hogy maga a szerző minderről szinte semmit sem tudott és semmilyen hasznot sem húzott, mert a tejszínt Jávor fölözte le, azzal az indokkal, hogy a kottát ő terjesztette szét a világban, s ugyanakkor az a szöveg, amivel a dal elhíresült, s amelyen kritikai szellemének élét Karinthy fente, ugyancsak az ő tollából származott. (Kiderült ugyanis, hogy a szerencsétlen zongorista eredeti énekéből csak a dallam az övé - az eredeti szöveg nem sok vizet zavart.)
Mindennek dacára, külföldi bankokban szép summák halmozódtak fel a zenei jogdíj után. Seress, aki Magyarország háborús tartozásai miatt nem juthatott a pénzéhez, felesége kétségbeesett rimánkodására sem volt hajlandó elhagyni a Kispipát az ismeretlen nagyvilágért. Féltette önkörét, amibe úgy látszik, végleg belezárta magát, s amely még erőt adott ahhoz, hogy minden reggel fölkeljen és zenéjének élhessen.
Végül, meghasonlásában, a hozzá közel állók – nem voltak oly sokan – elfordulása okán dalának végzete rajta is beteljesedik: a hatvanas években, amikor zenéje már a kutyának se kell, a szórakozóhelyeket fölveti a gépzenék és a rock divatja, ő maga pedig már csak egy adag szánalmas anakronizmus, 79 évesen kiugrik emeleti lakása ablakán.
Presser Gábor emlékszik még rá, hogy annak idején egy házban lakott Seressel, pontosabban az alatta lévő emeleten. "Mindig a Szomorú vasárnapot hallgatta, mindennap, pontosan kettőtől hatig, egyik feldolgozást a másik után."
Seress kottái és lemezei több mint száz nyelven jelentek meg, többek közt még izlandiul, kínaiul, szuahéliul és eszperantóul is. A nótorius dal születése óta szinte évente dolgozták fel híresebbnél híresebb előadók világszerte. Többszáz kiemelkedő énekes adta elő a Szomorú vasárnapot, többek közt Artie Shaw, Sarah Vaughan, Louis Armstrong, Bing Crosby, Frank Sinatra, Paul Robson, Billie Holiday, Ray Charles (I'm All Yours-Baby!), Genesis, Lydia Lunch, Christian Death, Serge Gainsbourg, Sarah McLachlan, Sinéad O'Connor, Björk, Heather Nova, Sarah Brightman, Marianne Faithfull, Venetian Snares, Diamanda Galás - írja a www.fokusz.info
Müller Péter Sziámi érdeme, hogy darabjába iktatta a legendás dal mindkét - egymástól teljesen elütő - szövegváltozatát, s anélkül, hogy ítéletet mondana, a keserű sorsra hangolt néző szinte önmagától eldöntheti, mi is a dal gyors közönségsikerének magyarázata, illetve a Seress Rezső bárzongorista maradandóságának nyitja.
Az tudniillik, hogy Jávortól eltérően megpróbált és mert költő lenni egy kocsma szomorúan festői szigetén...