Olvasom Szabó Ágnes: „Az írástudók ájulása” című jegyzetét.
A vitriolos irónia ne tévesszen meg senkit. A gúnyos szavakat átszövi a csalódottság szomorúsága. Mert szomorú a hajdanvolt vakító fehérségű esküvői ruha, ha sárga árnyalatot kap, szomorú kristály poharunkon a repedés, a királyi tekintélyt megtépázottan látni-szomorú.
Idoljainktól elvárjuk a tévedhetetlenséget, nincs ezen mit szépíteni. Nem kezdek jó magyar szokás szerint búsongani, a korbács is pihenjen. Nem kezdek felmentő fejtegetésekbe sem, hogy egész Európát magával ragadta a háborús hisztéria, nem próbálom felkutatni a körülményeket, melyek során „legjobbjaink” is a háború tisztító tüzétől várták a „világ higiénés megtisztulását”.
A tények makacs dolgok, az írott szó felelősség, ezt nálunk sokkalta jobban tudják. Nem is tehetnek mást, minthogy lehajtott fejjel egy pillanatra megálljanak az utókor számon kérő széke előtt. Ágnes a példák sorát a következőkben kíméletlenül vezeti föl, ellentmondást nem engedve: „Szomorú dokumentáció sereglik alant - mint Ali seregei Drégelynél. Csakhogy itt most se Szondi, se vár..”
Talán mégis…Ezerkilencszáztizenötöt írunk, mikor egy fiatal vasmunkás jelentkezik füzetnyi verssel, mely Eposz Wagner maszkjában címet viseli. „Ha akarják, szívesen átteszem helyesírásba!”, mondja a szerkesztőnek, ha lehet hinni a legendának. Kassák Lajosnak hívják a költőt.
Néhány kép az Ó élet, ó élet című versből, „alant”:
…S vannak szabad mezők, hegyek és völgyek virággal tele,/Honnan pacsirták és kékvizű patakok feleselnek vissza,/De jaj, balga csatában süketül az ember./Acélnyelvünk hiába zeng…Csak ők, a csönd kedvesei értenek meg minket…S ha küszöbükön szűz embervér festi virágát,/Fölfáj hozzánk szívük méla gyásza, Hogy holnap és holnapután is/Vad, rekedt torkú mozsarak csúfolják csengő énekünk.
Egy másik versből: A végtelen határban csokorba álltak/a fáradt, bomlott szemű katonák.Hét óra s a szél hideg esteli gyászt tereget!/Itt süket szurokban ül a télutói csönd/ S a komorarcú ég ezüst esőostorral/Ébresztgeti a halottakat.
Kosztolányi sietve ír recenziót a kötetről.
Most csak röviden idézek ebből, mert a huszadik század szerkesztője teljes egészében közölte azt.
Észre kell vennünk ezt a becsületes és új kísérletet, mert jóhiszemű és eredeti, semmi köze az európai köztudatban élő háborús költészettel, az ósdival és az újjal, a futuristák költészetével.
Marinetti a háborút csak így határozza meg: = súly + szag. Ennek a szelíd költőnek a meghatározása talán ez lenne = könny + könny ... a végtelenig. Kassák Lajos könyvének van egy nemes és egyszerű ékszere: a fájdalom.
(Tiszteletem Kosztolányié, de Kassák minden volt, csak szelíd költő nem.)
Kassák képeit és Kosztolányi kritikáját olvasva nehéz lenne mindezt az írástudók ájulásának, másképpen a háború dicsőítésének minősíteni. Kosztolányi ezen felül a szépség költője volt, nem messiás, mint Ady, és nem szigorú erkölcsbíró, mint Babits. Kosztolányinak a háború a háborús költészeten keresztül nyilvánult meg, és azt, mint esztétikumot vizsgálta. Nem kérhetjük számon a mező virágától, hogy miért nem tavirózsa. Mindazonáltal Kosztolányi megírja Pokol című novelláját 1916-ban.
De nem szeretnék olvasóink türelmével visszaélni, nem célom, hogy minden kortárs szerepét vizsgálatom tárgyává tegyem az adott időszakban.
Kiket szeretett Ady, kikre számíthatott azokban a háborús években, mikor megbolondult a világ, mikor őt, magát is folyamatos támadások érték? (Rákosi Jenő szerkesztette Budapesti Hírlap)
Elsősorban és először talán Móriczot, akinek köszönő levelében ezt írta: „Drága jó barátom, köszönöm, hogy a szíved megint előbb s az én szívem helyett szólott.” Móricz máskülönben haditudósító a keleti fronton, megírja többek között a Szegény emberek (1916) novelláját és a Fáklya című (1917) regényét, melyek egyértelműen háborúellenesek és a háború következményeit mutatják föl.
És Babits, aki megírja a „Húsvét előtt-ét 1916-ban, majd egy évvel később megszületik a „Fortissimo” című verse is. Ez utóbbi már sok volt a hatalomnak, elkobozzák a Nyugatot, és „vallás elleni vétség” címén perbe is fogják a költőt.
Jászi Oszkár szintén kiáll Ady mellett Az elnémult felekezet című cikkében (Világ 1915), Kaffka Margit megírja novelláját Két nyár címen (1916), Tóth Árpád: Elégia egy elesett fiú emlékére (1916), megjelenik az irodalomban Tersánszky, Barta Lajos és folytathatnám a sort, mely talán így, csonkán is impozánsabb az ellentábor névsoránál. Szegény Gyóni Gézát is meg kellene említenem, aki „jobb sorsra érdemesebb” lett volna kényszerűen betöltött szerepénél.
Ennyit tudtam tenni most a mérleg másik serpenyőjébe, egy pontosabb kép kialakítása érdekében. Szerecsenmosdatás? Nem. Nincs szükségük rám.
Különben is: A Néger én vagyok.