A művészettörténet tanár úr alakját ma is magam előtt látom, amint belépett osztálytermünkbe steppelt zakójában és kitérdelt öltönynadrágjában. Föllépett a dobogóra, talán bemutatkozott még és nem hezitált tovább: „Most le fogom maguknak diktálni a művészet lényegét, öt mondatban”. Akkor elkaptam a tekintetemet Szentkirályi Margit szemérmetlenül kínálkozó combjairól, és lázasan jegyzetelni kezdtem.
Ma már csak arra emlékszem, hogy a tanár úr valóban „lediktálta” és valóban öt mondat volt.
Az isteni kinyilatkoztatást megörökítő papírlapból - mely testvéreivel együtt azokban az időkben a füzeteimet hivatottak helyettesíteni - Margit csónakot hajtogatott, amit vízre bocsátottunk lovagteremnyi fürdőszobájuk kádjában. Hajótörés lett a vége.
Így múltak el a művészettörténet tanár úr halhatatlannak szánt mondatai. Talán ennek köszönhető, hogy nem lettem sem ítész, sem esztéta.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zeneszerző, aki nem tudott kottát olvasni, sőt, zongorázni se nagyon. A „Kis Pipában” ült a pianínónál és két ujjal klimpírozott. A törzsvendégek kis Seressnek, a kölykök Rudi bácsinak hívták.
A közönség: köztisztviselők az elmaradhatatlan zónapörköltjeikkel, alkusz stricik, vadászó utcalányok, bukmékerek a tuti tippjeikkel és a magamfajta lézengő ritterek.
Alig múlt este 11 óra, mikor Seress úr fölállt, kigombolta a mellényét, jobb kézével benyúlt az inge alá, a bordák mögé és kiemelt valami véres izomcafatot. Feltette a pianínóra, a kamuk és félkamuk közé. Visszaült, és két újjal ismét játszani kezdett. Ez mindennapos dolog volt, nevezhetnénk rutinnak is, de akkor este egy új dalt mutatott be. És megtörtént a csoda: a „Szomorú Vasárnap”.
A csoda bizonyítékaként és annak kísérő jelenségeiként említem meg, hogy a leszedő ablak mögötti mosogató irányából elhalkult a tányércsörömpölés, a ruhatáros Gizi mama az ölébe ejtette a kötését, a cvikkeres úr felpillantott, elvonta szemét boros poharáról, melyet addig nézett, szintén üvegesen. Amál, a jobb napokat látott prostituált abbahagyta ideges matatását lakkos ridiküljében, ahol még egy fél doboz Kleopátrát remélt. Kázmérka, a csáringer elbizonytalanodva nézett körül, hogy ki is rendelte a Portoricot, csak Jani úr, a fizetőpincér maradt rendíthetetlen. Szélesre tárta a kocsma ajtaját, utat engedve az olcsó cigaretták és szivarok elegyes füstbáláinak és a dalnak, mely felrepült az Erzsébetváros törvényen kívüli utcái fölé, megkezdve annak diadalmas szárnyalását.
A dolog még sem volt ilyen egyszerű. A dal útnak indulása inkább hasonlított a mesebeli, legkisebb fiúéra, - az Erdőn és a Nagy Tengereken át az Üveghegyeken túlra. Az aranykrajcár hiányzott, de megvolt a talentum, mely a korhangulat, a reménytelen szerelem és az előadói érzékenység ötvözetéből lett váltópénzzé.
Sok volt a nincsből. Nem volt kotta és nem volt kiadó. Arányi Kornél leírta és harmonizálta a dallamot – Seress rögtönzött előadása alapján. A „Csárdás” zeneműkiadó a Simon Testvérekkel kiadta a kottát és a lemezt is. Nem örvendezve, de kiadta.
A rádió nem közvetítette, vagy alig, annak deprimáló szövege miatt. A bakelit lemezek nehezen fogytak, az akkoriban sem krajcáros áruk miatt. A könnyűzenei életben túlsúlyba kerültek az amerikai dalok.
Seress Rezsőt mindez nem érdekelte, jól érezte magát a Kis Pipában. A Szomorú Vasárnap terjedt, mint egy végzetes nátha. Beférkőzött a cselédlányok álmaiba, a szépasszonyok budoárjaiba, a szerető nélküli szeretők kívánságaiba és a mindenkori magány virágainak illatába.
És jöttek a vasárnapi öngyilkosságok. Nem jöttek, voltak is mindig. Úgy van ez: a hétköznapok lekötik a magány gőzeit. A megváltást, mely legalábbis - késlekedik. Vasárnap felszabadulnak a magány addig lekötött vegyértékei, és fojtogatni kezdenek.
Seress dala nem az „Öngyilkosok Himnusza”volt, sokkal inkább Himnusz az Öngyilkossághoz. Nem tudhatjuk, hogy a Szomorú Vasárnap szövegírója: Jávor László, aki bűnügyi tudósító akkoriban a 8 Órai Újságnál, milyen szerepet játszott abban, hogy egy öngyilkos cselédlány mellett megtalálták a dal kottáját, de ezt a hírt is szenzációként közölte a sajtó. Később hasonló rejtélyes ügyekről tudósítottak a lapok. Egyre nagyobb lett az érdeklődés a dal iránt, nemcsak Magyarországon, de külföldön is.
És Seresst ez sem érdekelte. A halhatatlanok nyugalmával és bölcsességével zongorázott, énekelt rekedtes hangján, amíg munkaszolgálatra nem vitték.
A negyedik évben történt, hogy éppen a saját gödrét ásatták vele, mikor egy tiszt, onnan kirugdosva őt azt kiabálta, hogy: - Te büdös zsidó, veled én végzek! Így mentette meg Seresst, akit ismert a Kis Pipából.
„Akár honnan,/ érkezhet mondat/akárhonnan?”- kérdezem Pilinszky János szavaival.
A zongorista hazatért, visszaült a pianínóhoz és játszotta tovább a szerzeményeit, a „Fizetek főúr”, a „Szeressük egymást gyerekek”, a „Hiába van palotád Budán” című slágereit és a mai napig világhírű Szomorú Vasárnapot." Hívták külföldre, de ő maradt az Erzsébetvárosban. Volt még egy gyógyszer túl-adagolás, egy zuhanás a magasból és egy „sikeres” önmegfojtási kísérlet a kórházban. Bevégezte a dal a küldetését.
Utazó! Ne kutasd az öngyilkosság okait. „Maradj fölöslegesnek./A titkokat ne lesd meg.” (József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat)
Bach képleteit se keresd, hasztalan. Ez csak egy egyszerű c-moll hangulat. A dal szövegének hallgatásakor ne gondolj az ifjú Werther keserveire. Fogadd el a csodát!
„Bizonyosságra törekedni és elfogadni a bizonytalanságot: egyik mottója lehetne a mindenkori embernek. Kemény prés ez, mégis szorításából született minden igaz bölcsesség, ima, művészet. Amikor az ember csak bizonyosságra törekszik, a tények labirintusában nemcsak hogy eltéved, de végül, amit érzékel se érzékeli már, valami olyasmi történik vele, ami a börtönnél, a „puszta akadálynál” is rosszabb; megfut előle a világ.”
(Pilinszky János: Egy lírikus naplójából)

Ez éppen három mondat és nem csak a művészetről.