Dtum
Login with Facebookk
1936 | Január

Nizsinszkij Tragédiája

"Nevetséges lehet abban, amit keres,
de naggyá változik azáltal, amit talál."

Valéry

Egy ember életregénye. De ez nem úgy értendő, hogy Pulszky Romola regényes életrajzot írt Nizsinszkijről, ahogyan ezt a gyanús műfajt ma annyian előszeretettel kultiválják s nem is úgy értendő, hogy a szerző egy konstruált történetben főszerepet adott Nizsinszkijnek. Nem regényes olvasmány tehát, hanem az élet olyan összepillantása, az irodalom formanyelvén való kifejezése, hogy érdekesebb a fantasztikus regénynél és valóságízűbb a puszta tényekkel beszámoló riportnál.

 

Régen olvastam könyvet, amelyben ennyit kaptam volna a valóságból s amely ilyen tág perspektívákat nyitott volna előttem idegen, ismeretlen, racionális szemléletünkkel megközelíthetetlen világok felé. Egy művészről és az ő művészetéről van szó a könyvben. De mégsem, ez így nagyon is szimplán és kiokoskodottan hangzik.

 

Egyszerűen az életről és világról, a mindenség árnyairól és fényeiről, a megindokolhatatlan örömről és az elháríthatatlan szomorúságról, a szárnyalásról és porbahullásról van szó, a valóság feltárhatatlan misztériumáról, amely ezekben a pillanatokban Nizsinszkijben testesedik meg és az ő művészete által fejeződik ki. S aztán még szó van ebben a könyvben a háborúról, pénzről, aljas intrikákról és elsősorban a szerelemről, amely talán mindenek legbensőbb mozgatója és a tragikus vég kivédhetetlen okozója a történetben.

 

Nizsinszkijné meglehet elégedve munkája eredményével, Nizsinszkijt az embert, táncost, az ember testét és a táncos szellemét sikerült úgy bezárnia könyve lapjaira, hogy az olvasó élményévé tette saját élményét, amely sohasem felejthető el. Nem csodának állítja be Nizsinszkijt, de annál sokkal többnek: a sors gyermekének. Úgy érezzük, igaza van. Csillagajándék, de amely nem az égből hullt le a földre, hanem a porból szállt fel az égre, hogy égjen és akkor is tovább ragyogjon bennünk, mikor önmagában már kihunytak fényei.

Nizsinszkij 1890 februárjában született Kievben. Turnézó táncospár gyermeke, olyan szülők hozták a világra, akiket belső nyugtalanságok hajszoltak egyik helyről a másikra, a művészet bolondjai voltak anélkül, hogy igazán művészekké váltak volna, a kiteljesedést szomjuhozták anélkül, hogy gyökeret tudtak volna ereszteni, gyerekeket nemzettek anélkül, hogy emberi módon gondoskodni tudtak volna róluk. Vaszlav, a gyerek Nizsinszkij, bárha egész kicsiny korában is fellépett, mint táncos, azt lehetne mondani, a művészetre született s mégis úgy kezdte életét, mint az uccagyerek, nevelés nélkül, kegyetlen nincstelenségben, a pocsolyák szélén ténfergett mindaddig, amíg a Cári Tánciskolába fel nem vették.

 

Ekkor kilenc éves volt s tizenhét éves korában, mikor első nagyobb szerepét eltáncolta - Saljapin, aki akkor a Cári Opera tagja volt, odalépett hozzá, mindkét orcáján megcsókolta és azt mondta neki: "Szlavuska, táncolj mindig úgy, ahogyan ma este táncoltál". A csillag, amely a porban született, repülni kezdett fel az egek felé. De az ember olyan gyönge lény, aki nem csak önmagából, és önmagának él, millió tényező befolyásolja, emeli és megtiporja. A fiatal táncos, aki szép volt, jámborul szelid és tüneményesen tehetséges, egy napon X herceg társaságába keveredett és ekkor kezdődött el számára a kálváriajárás, amelyet a csillagsors mellé osztott ki neki az élet.

 

Amit a fiatal Nizsinszkij X herceg társaságában látott és tapasztalt, az több volt legényemberek dorbézolásánál. Valószínű, hogy Nizsinszkij homoszekszuális vagy biszekszuális hajlamai, amelyeknél fogva később Djagilev végzetes hatása alá került, X herceg palotájában nyilatkoztak meg először. Djagilev húsz évvel volt idősebb Nizsinszkijnél és mégis: ...Ťazonnal utat talált az ifjú zárkózottságán át, megnyerte barátságát, amelyet minden félreértés és összeveszés ellenére Vaszlav változatlanul mindvégig megőrzött.

 

Erős, rugalmas teste, szubtilis, fiúsan visszahúzódó viselkedése, mely annyi nőies lágysággal párosult s az a szilárd, izzó erő, amely jellemének fő alkatrésze volt, egyaránt elbűvölte Djagilevet. Nizsinszkij hosszú esztendőkig vergődött Djagilev mellett, valósággal birtokolta őt ez az ember, szerette és féltékenykedett rá s mikor szakításra került köztük a sor, akkor ellene támadt, mint az ördög.

 

Attól sem riadt vissza, hogy kegyetlen intrikáival, feneketlen gyűlölködésével az élete ellen törjön. Pulszky Romola hosszan foglalkozik Djagilev figurájával, gyűlölködés nélkül beszél róla, elismeri nagyszerű szervező képességét, hajlandó újból és újból megbocsájtani neki, de mégis az a portré, amit könyvében rajzol róla, leleplező és ítéletmondás nélkül is mélységesen elítélő.

"Djagilev valódi renaissance-alak volt. Bár nem volt zenész, tudott énekelni és jól zongorázott; nem volt művész, de rajzolt egy kicsit; nem volt táncos, de ismerője a tánc legtökéletesebb stílusának... A szó legszorosabb értelmében dilettáns volt, azonban: a legmagasabb fokra emelkedett, a mindenható dilettáns, az a dilettáns, akinek pályája más, erőteljesebb, tehetségek kibontásában nyilatkozott meg."

 

A történet folyamán Nizsinszkijné állandóan visszatér Djagilev alakjához s úgyis, mint az Orosz Balett tagja és úgyis, mint Nizsinszkij felesége, egyre tisztábban látja meg a szatanikus barát mesterkedéseit, valahányszor szól róla, mindannyiszor egy újabb vonással gazdagítja fel portréját, végül is úgy áll előttünk Djagilev, a kissé elhízott dandy krakéler pózaival, hüllő simaságával, tüskés berzenkedéseivel, hogy félelmetessé és utálatossá válik. Mesterien megrajzolt figura, mintegy tudatosan, mérnöki precizitással odaállított ellentéte Nizsinszkijnek. S mégis, mintha a kettő egy volna, egyazon valaminek a pozitív és negatív oldala.

 

Mikor Djagilev megtudta, hogy Nizsinszkij megnősült, hirtelen falfehérré változott és elájult a fájdalomtól s mikor Djagilev elküldte a sürgönyt, melyben arról értesíti Nizsinszkijt, hogy többé ne jelenjen meg a próbákon, többé nem tekinti őt a balett tagjának, Nizsinszkij összeroskad kétségbeesésében s talán ez volt az a pillanat, amely megfordította a fiatal ember és a kiváló művész egész életútját. Djagilev segítségével repült föl a magasba és Djagilev üldözte be őt az őrültek házába. Micsoda szerelem és micsoda gyűlölet?

S itt önkéntelenül felvetődik a kérdés, vajjon csakugyan Djagilev volt-e Nizsinszkij végzete, vagy pedig az a nő, későbbi felesége, aki váratlanul és hivatlanul kettőjük közé állt? Hogy egészségtelen volt az a viszony, ami a két férfi között lejátszódott? Erre nem lehet olyan egyszerűen igennel felelni. Ha őket kettőjüket kielégítette ez a különös összetartozás, akkor valószínűleg nem volt természetük ellenére s így a számukra nem is olyan bizonyos, hogy egészségtelen volt.

 

A morális szempontok persze egészen más képét mutatják a dolognak. De, ha az egyik félnek igaza van abban, hogy az azonos neműek egymással való érintkezése erkölcstelen, akkor mért ne lehetne igaza a másik félnek, aki úgy tartja: a különböző neműeknek is csak akkor erkölcsös a nemi élete, ha érintkezésüknek célja és eredménye a fajfenntartás. Mind a két álláspont dogmatikus megmerevedése elveknek és morális formuláknak.

Djagilev minden eszközzel és mindenen keresztül védte a saját álláspontját és igaz, hogy nem csak a szekszuális életre vonatkozóan, hanem a művészeti megnyilatkozások számára is a teljes szabadságot követelte. Ez az ideális anarchista álláspont hívta világra az Orosz Balett társaságát és ezt az álláspontot képviselő Djagilev volt az a vakmerő, aki nyilvános polémiát kezdett a tolsztoji esztétikával s ahogyan a könyv szerzője írja: "Úgy meg volt győződve álláspontjáról, hogy volt mersze lerándulni Jasznaja Polnajába, remélve, hogy vitába szállhat az agg patriarkával." És kétségtelen, hogy Djagilev fellépésével az orosz művészet renaissancea kezdődött el. A világ minden táján hallottak valamit az Orosz Balettről és sokan emlékeznek világsikerére.

 

Nizsinszkijné könyve szerint 1909-ben (mikor Olaszországban a futuristák jelentkeztek), egy kora téli napon Nizsinszkij ajánlatot tett Djagilevnek: ŤMit szólna ahhoz Szergej Pavlovics, ha a Mariinszkij Színház balettkarából társulatot alakítanánk és elvinnők Párisba?ť Djagilevnek tetszett az ötlet, összeszervezte a csoportot és megkezdődött Kelet és Nyugat összedolgozása, egymás kihasználása és megtermékenyítése a művészetben.

Ezen a ponton Nizsinszkijné könyve nagyszerű művészettörténeti képet ad az izmusok alakulásáról és egymást keresztező mozgalmáról. Nyugat-Európa eddig alig tudott valamit Oroszország fiatal, előretörő művészeiről és majdnem egyik napról a másikra a tündöklő Orosz Balett fénykörében együtt dolgoztak Picasso, Marinetti, Darain, Goncsarova, Albeniz, Nizsinszkij, Karszavina, Szkrjabin, Sztravinszkij, Debussy, Cocteau, Milhaud és sokan mások, akik azóta jelentős szereplői a nemzetközi művészeti életnek.

 

Ennek az együvékapcsolódásnak, egymást erősítésnek elindítója Oroszország részéről Nizsinszkij volt és ő volt az is, aki a legrövidebb idő alatt mindannyiok közül a legnagyobb sikereket érte el. Pulszky Romola nem tér ki ennek a nagyon érdekes ténynek az analizálására, pedig érdemes lett volna rámutatni, mért volt Nizsinszkij művészetének olyan hirtelen és tartós sikere s hogy milyen talajból táplálkozott, mi tette annyira ellenállhatatlanná a közönség számára?

 

A szerző nem foglalkozik behatóbban ezzel a problémával, igaz viszont, amennyiben megadja Nizsinszkij élettörténetét, itt-ott idéz művészetbölcselkedéseiből és elénktárja emberi magatartását, annyiban módot ad az olvasónak, hogy a maga részére megcsinálhassa az analízist, végigkövetvén a hőst pályáján, eljusson egészen az utolsó pontig, ahol, azt hiszem, minden érzékenyebb és értelmesebb olvasó előtt a rejtett motívumok is világossá válnak.

 

Nagyfokú alázatosság és önmegtartóztatás kellett ahhoz, hogy ezt a könyvet a szerző, aki maga is egyik főszereplője a történetnek, ilyen objektív közvetlenséggel tudta megírni. Lehet, hogy az embert, akit annyi megpróbáltatás ért, mint Nizsinszkijnét, a fájdalmak még önmagától is meg tudják szabadítani. Nietzsche mondja: akit nem törnek össze a bajok, azt megerősítik. Hiszem, hogy ilyen könyvet, így megírni nem sokkal könnyebb lehet, mint magát a történetet végigélni.

 

Majdnem kegyetlen erő kell hozzá, hogy valaki visszaidézze a gyötrelmeket, amik egyszer már a leglelkéig megsebezték. Mi az ilyesmi? Önmagunk büntetése vagy gyónás? Nizsinszkijné számára, úgy vélem, gyónás ez a könyv, kibeszélés, lélektisztálkodás, olyasvalami érzés lehet, amilyent a hívő érez, ha Isten felé fordult arccal magábaszáll. Nem azért, mert bűnösnek érzi magát, hanem azért, mert Istenhez szólván - önmagához beszél magányosságában.

És ez az asszony tizennégy éve él magányosan. Ki tudja hányszor vetődött fel benne a kérdés: mi is volt az az érzés, amely annyira ellenállhatatlanul Nizsinszkij felé sodorta, nem volt-e igaza az öreg balettmesternek, aki azt mondta neki: ne fusson Nizsinszkij után, mert ő olyan nap, amely ragyog, de meleget nem áraszt magából s mért nem gondolt rá, ha Nizsinszkijt kiragadja megszokott életmódjából, ez a végzetét is jelentheti? De hiszen gondolt ilyesmire, volt úgy, hogy el is akart fordulni a hideg naptól s aztán megnyugtatta magát: semmi egyebet nem akar tőle, csak hogy gyereket szüljön neki és általa tovább éljen a művész zsenije.

 

Tizenhét éves volt s arra egyáltalában nem is gondolhatott, hogy az ő európai lelke és Nizsinszkij ázsiai lelke sohsem találkozhatnak össze. Nagyon későn vette csak észre, hogy a világhírű táncos, akiért hercegnők vetélkedtek, lényegében megmaradt misztikus, elvont bölcselkedésekbe gabalyodott orosznak. Pulszky Romola mindazt, ami Nizsinszkij művészetét éterikussá nemesítette, szellemét táplálta, fanatikussá és legyőzhetetlenné tette - holmi muzsik-őrületnek látta.

 

Ő késznek és magáért valónak sejtette ezt a művészetet, jóllehet Nizsinszkij nem egyszer beszélt előtte művészi hitvallásáról. Szerinte: "A tánc a mozgás létrehozásának és kombinálásának művészete. Nem csak drámai cselekvést, vagy indulatot kell kifejeznie, de a táncos minden egyes mozdulatát élő gondolat kell, hogy áthassa." Nizsinszkij formailag és tartalmilag így értelmezte a táncot, Pulszky Romola pedig többször is önállótlan, közvetítő valaminek, majdnem technikai feladatnak minősíti.

 

Nincsen tiszta, határozott felfogása a táncról, de legtöbbnyire, mint szekunder művészetről nyilatkozik. Rajong érte, de ez alig egyéb, mint annak a rajongása, aki a gyöngyök csillogásába szerelmes. Nizsinszkij pedig nem csak a táncban kereste az emberi érzéseket és gondolatokat, hanem a csillogó gyöngyök láttán sem felejtette megemlíteni azokat, akik a gyöngyöket halásszák, sokszor az életüket áldozzák fel azért, hogy a gazdagoknak csillogó ékességük, maguknak pedig harapás kenyerük legyen.


Nizsinszkij anélkül, hogy maga is tudta volna, nem csak a művészetében, hanem társadalmi értelemben is forradalmár volt. Magaszerint Tolsztoj követője. Két tolsztojánus barátjával volt együtt legszívesebben, azokkal, akiket az amerikaiak megkergült szamaraknak neveztek. Nizsinszkijné otromba muzsikoknak tartotta őket, megvetette és Nizsinszkij előtt kiutasította lakásukból.

 

Mindennek komolyabb jelentősége nem is látszik a történetben és mégis, ezek tükrözik Nizsinszkij legmélyebb lelkületét és elválasztják őt európai asszonyától és mindinkább egész Európától. Egyre gyakrabban emlegeti, hogy vissza szeretne menni Oroszországba parasztnak vagy szerzetesnek. Vannak jelenetek a könyvben, ahol ez a kettőjük közti ellentét egész vadul nyilatkozik meg s ahol végeredményben mindig Nizsinszkij válik engedékennyé s ez megint az ő sajátos szláv természetére vall.

 

Látszatra megadja magát a körülményeknek, mint ahogyan megadta magát a grandseigneur Djagilevnek és Pulszky Romolának, az akaratos kislánynak. De mindez csak a látszat, közben a csalódások és megbántások fájdalmai úgy rakodtak le benne, mint tó fenekére az iszap. Küszködött, mert ragaszkodott az élethez és kívánta az élet magasabb rendűségét. Ebből a szempontból magyaráznám a művészetében bekövetkezett irányváltozást.

Nizsinszkij, aki a Cári Iskolában tanulta meg a tánclépéseket, fejlődésében egy napon elérkezett odáig, hogy érzéseit és gondolatait a legközvetlenebb formákban kívánta kifejezni. És ezek az érzések és gondolatok a lázadó muzsik érzései és gondolatai voltak. Áttörte a látványosságban tündöklő, édeskésen lágy s még mindig a görög arisztokrácia életérzését reprezentáló klasszikus balett törvényeit és a csiszolt formák helyébe szerkesztette a maga lelkét jelentő rapszódikusabb, szögletesebb, akaratosabb formákat.

 

Saljapin, a zsákhordó bele tudott illeszkedni a klasszikus adottságokba, Nizsinszkij, a táncoló ősök ivadéka, forradalmasította a táncművészetet. Amit Nizsinszkij mond táncelméletében s amit koreográfiai eredményeiről Nizsinszkijné ír le könyvében, abban benne van Palucca szólótáncának és a Jooss-balett táncának koreográfiája. Időszerű és nagyjelentőségű volt Nizsinszkijnek ez a kísérlete ugyanúgy, ahogyan Audnak és társainak alkotó kísérlete az építészetben, Picassóé a festészetben, Sztravinszkijé a zenében. Felszabadulás volt ez, de egyben nem megnyugvás is.

 

Kortársai közül pedig talán senkinek sem jobban, mint Nizsinszkijnek, feltétlen nyugalomra volt szüksége az alkotáshoz. De honnan vegye a nyugalmat, aki hite szerint csupa ellenségek és idegenek között gyötrődik. Szerette Djagilevet és elszakadt tőle, rajongott érte a felesége és ő nem tudott összeforrni vele. Milyen tragikusan hat, mikor Nizsinszkijné Kyráról, a kislányukról beszél, aki annyira egy az apjával, annyira oroszok, hogy neki minduntalan észre kell vennie, majdnem idegen közöttük.

Nehéz asszonyi sors, talán semmivel sem könnyebb, mint a férfié s valószínűleg csak kettőjük szellemi alkatának sajátos különbözősége az, ami egyiket az őrültekházában, a másikat reménytelen özvegységben tartja anélkül, hogy valóban egy halott özvegye lenne. Hogy Nizsinszkij tragédiájához Pulszky Romola, a tizenhét éves rajongó kislány sokban hozzájárult, a könyv elolvasása után kétségtelennek látszik, bár, mint "bűnös", Djagilev áll az előtérben.

 

Bűnös, milyen rossz szó ez itt! Mért lenne bűnös Djagilev, aki a hozzá vonzódó Nizsinszkijt a poklokon át is magáénak akarta és mért lenne és miben lenne bűnös az az asszony, aki egész életét áldozta fel egy ideálért, aki véletlenül Nizsinszkij volt?

Ebben a játékban senki sem nyert, mindenki vesztett. Nizsinszkijné leírja azt a jelenetet, mikor Djagilev egyszer meglátogatja egykori legkedvesebb s most gyógyíthatatlanul beteg barátját. Így szólította meg: "Vaca, milyen lusta vagy. Gyere, gyere, szükségem van rád; fel kell, hogy lépj kedvemért az Orosz Balettben." De Vaszlav csak a fejét rázta. "Nem tudok, mert őrült vagyok.""Djagilev elfordult és sírvafakadt.

Sokat tanultam Nizsinszkij életregényéből s hogy letettem a könyvet, úgy érzem, sokkal jobban ismerem magam, mint ennekelőtte. Milyen különös az élet, mennyi bajjal és keserűséggel van tele és mégis milyen kívánatosan nagyszerű.

 

Kassák Lajos

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Apróságok Apróságok
Szerbiának már több évtized óta nincs koronája. Valamikor volt egy...
Modern zene Budapesten Modern zene Budapesten
Míg Németországban egyik "Moderne Musikwoche" a másikat éri,...
No, fiu, most ugorjál! No, fiu, most ugorjál!
A magyar ifjaknak párisi dicsőséges szereplése örömmel tölthet el...
Hajókormányzás elektromos hullámokkal Hajókormányzás elektromos hullámokkal
Worth elektromérnök és Beck gyáros drótnélküli táviratozás...
Lovasroham, katasztrófa Lovasroham, katasztrófa
A korábbi háborúk emléke a hadvezérekben a lovasrohamot a csata...
Ipar és kereskedelem a miniszter szemével Ipar és kereskedelem a miniszter szemével
Hieronymi Károly kereskedelemügyi miniszter arra hivatkozik, hogy a...
A MAC nagy fölénnyel nyerte Budapest mezei bajnokságát A MAC nagy fölénnyel nyerte Budapest mezei bajnokságát
A rákosi röpülőtéren vasárnap délelőtt dőlt el az őszi szezon...
 Mi történik körülöttünk Mi történik körülöttünk
A világhelyzet most kezd igazán bonyolódni. Olyan a káosz, az...
Magyar mesterművek
Közönségünk képzőművészeti kultúrájának nem válik valami nagy...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98