Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1943 | November

Barangolások az ismeretlen Magyarországon, a pásztorbotok “erdejében”

A pásztorok karikásáról a népszínműtől a klasszikus művekig hallottunk és olvastunk mindenütt, és a népszínművek hősei üres dalaikat is karikásostorral a vállukon adták elő. A karikás mellől elmaradhatatlan a bot is; sőt aki a pásztoréletet közelebbről ismeri, nagyon jól tudhatja, hogy a bot szerepe sokkal nagyobb és jelentősebb a magyar pásztorolás történetében. Annyira, hogy a sok rendű és rangú pásztornépség valósággal versenyez egymással atekintetben: kinek van nagyobb botja. Gicses-gacsos kurtabot elég a malacok legeltetését irányító kondásnak.

Azonban amilyen kurta a disznótereléshez megfelelő fadarab, annál hosszabb a juhászbot, mert az nem a jószág megdobálására való, hanem a rászögezett kampót nyújtja a juhok lába után s ha ez a kampó beleakadt a juhok inába, - bizony nem tudnak azok többé egy lépést sem tenni a pásztor akarata ellenére. Hogy a bot milyen fontos ebben a foglalkozásban, azt már egy 1717-ből való csallóközi pásztorszabályzat megírta. S a pásztorcéh tagjaitól egyenesen megkövetelték, hogy: „Egyik kezükben legyen gyertya, a másikban juhászbot”.

Régen bezzeg, versengtek is a jó botért a jó pásztorok! Egy botnak alkalmas bokor vagy tölgy igazi álmuk teteje volt, és sokat vitatkoztak afölött, vajjon csakugyan az árva-tölgyfából készülhet-e a legerősebb jószághajtó eszköz. A veres gyűrűfa nem volt alkalmas arra, hogy vele a jószág körül járjanak, mert azt tartották; minden állat elsorvad tőle. A fekete gyűrűfa mellett már sokan kiáltottak, tartósnak és erősnek tartották; de csak akkor, ha három hétig pácolták a lóistállóban a hídlás alatt.

A gulyások csakis a tölgyfa mellett foglaltak állást; a régi századokból minden emlék arra vall, hogy a tölgyfa tartóssága felülmúlhatatlan volt. Az idők folyása és századok múlása kellett ahhoz, hogy megelégedjenek, - mint azt Luby Margit, a kiváló néprajztudós bizonyította, - a galagonyával, a csipkefával. Kísérleteztek az akácfával is; csakhogy azzal mindig baj volt, mert a súlypont változatlan helye, az egyensúly, nem maradt meg mindig; kezdetben nehéz volt, s végül nagyon elkönnyült; s ha egyszer a botban a súlypont változtatja a helyét, már nem áll annyira kézbe és nem lehet pontos irányítással utána dobni a legelésző állatoknak.

Ha egy pásztor kezéből nem úgy futott ki a bot, ahogy szerette volna, már használhatatlannak tartották. Ha a vége ütötte meg a jószágot, attól eltörhetett a lába, szút kaphatott, sőt csonttályog is érhette az állatot. Az összeroncsolt hús vagy a kiütött szem nem vetett valami jó fényt a pásztor tehetségére. Ép ezért a bothajítás művészetét csak az tudta igazi tehetséggel végrehajtani, akinek kezéből lapjával érte a bot a jószágot. Ettől nem tört semmije és a pásztor is kitölthette dühét a rendbontón!

Aki nem mestere valaminek, ördöge az annak, - és éppen ezért kidobták maguk közül azt a próbabojtárt, aki mindenáron dobálni akarta a jósságot a kezébe adott bottal, holott nagyon sok hajítással csúfos véget ért. A legöregebb pásztorok gyakorolták ilyen ügyekben az ellenőrzést az ügyefogyott jelöltek fölött, és bizony nem ismertek kíméletet, ha egyszer az ő éles szemük szerint rossz volt aa ifjak kezejárása! Aki közöttük mesterségét ismerte, az bizony már negyven-ötven méterre is el tudta a botját dobni. Szóval a távolságlemérő képessége és jószágőrző hajlama remekül működött: az ilyen emberre már jogosan használták a szerintük legméltóságosabb „pásztor”-megszólítást!

Azonban nemcsak a bot használatára volt külön tudományuk, hanem ahhoz is külön hozzáértések, fifikák és fortélyok voltak szükségesek, hogy egy-egy faágat jól használható bottá varázsoljanak át! A levágott tölgyfaághoz tüzet raktak, és amikor a zsarátnok már nagy hőséget teremtett, beletartották a leendő botjelöltet. Lassan húzták végig a parazsak között, egészen a közepéig, majd fordítottak rajta egyet és a másik végét dugták a tűzbe. Ezt annál több raffinériával kellett elvégezniök, mert hiszen a nyers háncs átgőzőlése miatt igen sokszor meggörbült a törzs.

Amikor lehúzták róla a felmelegedett háncsot, legjobban örültek, ha egyenesnek maradt az ág, de ha mégis meggörbült - minden átmelegítési tudományuk ellenére is, - akkor is volt még segítség, akkor is kitalálták azt, hogy ha kétágú fa közé szorítják és kiegyengetik, még mindig használható, kiváló pásztorbot válik belőle! A bot egyenessége, görcsössége, hajlékonysága szintén rangbeli különbséget jelezett a pásztorok különböző osztályai között!

A gulyás botja sugáregyenes volt mindig és csak azt a gulyást nézték gulyásnak, aki kényes volt botja egyenességére, s úgy hordta kezében, sudár teste előtt, mint ahogyan a vőfélyek virágos pálcájukat mutogatva vitték a nép előtt, a lakodalom örömének és díszének növelésére.

Ha országos vásáron összeverődött kondás, csordás, juhász, nem is kellett egymás képébe nézniök, pusztán a botról megállapíthatták, kivel állnak szembe. A kondás gircses-görcsös kurta bottal jár. Mire is a malacoknak olyan súlyos és komoly eszköz, mint a gulyának? A juhászé viszont a leghosszabb, mert hiszen, mint mondottuk volt, neki nem dobálásra kellett ez a tiszteletre méltó eszköz, hanem csak a juhok lábának lefogására, amikor el akart egyet-egyet adni, vagy amikor nyírni akarták a juhot.

A botok erdejében csak akkor tudunk véglegesen tájékozódni, ha tudomásul vesszük még azt is, hogy egy tehénért nem hajlandók elcserélni ezt a furcsa munkaeszközt. Pipát, harangot, pergőt, kutyát, pénzért képesek voltak odaadni, vagy pipát pipával cserélni, de botot nem vettek át mástól semmi pénzért; egyrészt mert féltek, hogy valami átok van benne, másrészt mert nem állott hozzá a kezük az idegen ember súlyérzékéhez szokott állatirányító eszközhöz.

A bottal nemcsak dobálództak, nemcsak hajtották az állatot, hanem amikor a nyáj pihent, erre támaszkodtak. Lehasalniok dicstelen volt, nem méltó hozzájuk; éppen ezért a jószág mellett csakis botjukra támaszkodva tartózkodhattak. Ettől a becses eszköztől semmi áron nem váltak meg, semmiféle élethelyzetben nem tették le, még a templomba is magukkal vitték. Mert a magyar pásztor még imaközben sem adja ki kezéből a botját!

E. J.

Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Mini galéria
Botra faragott magyar történelem - Árpád fejedelemtől a Főméltóságú Kormányzó Úrig 101 történelmi személyiséget örökített meg a tehénpásztor. Bakonyi pásztor czifraszűrben
HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Egy kis statisztika a „földgolyó körül” Egy kis statisztika a „földgolyó körül”
Egy kis statisztika a „földgolyó körül”. Panaszkodunk, a...
Ki akart világháborút? Ki akart világháborút?
A háborús felelősség súlya mégsem egyforma. Németország,...
Angol flottagyakorlat a spanyol vizeken Angol flottagyakorlat a spanyol vizeken
A spanyol kormányt értesítette a Baleári szigetekről a palmai angol...
Sárközi György - A halott katona
Anyja volt tán utolszor eszében, tán szeretője, tán a halál S most...
Nemzetközi kardvívóverseny Nemzetközi kardvívóverseny
Magyarország 1920/21. évi főiskolai bajnokságért A BEAC április...
A főváros a sajtóért és esküdtszékért A főváros a sajtóért és esküdtszékért
Talán esztendők óta nem volt olyan lelkes és impozáns gyülése...
A békeszerződések margójára A békeszerződések margójára
A világ közvéleménye feszült érdeklődéssel figyeli azokat a roppant...
Ellenségeink réme Ellenségeink réme
Az összes harctereken győzelem jár csapataink nyomában s ellenségeink...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98