Dél-Amerikában, a Rio Ancasmayutól vagyis a „Kék folyam”-tól, amely a mai Columbiában fekszik, egészen Chile déli végéig vezettek az egykori inkák híres „királyi útjai”. Együttes hosszuk meghaladta a 10,000 kilométert.

Több mint négyszáz esztendeje tud az emberiség Dél-Amerika leghatalmasabb indián törzséről, az inkák népéről, akik - Pizarro előtt - óriási birodalmat alapítottak, szerveztek meg és tartottak fenn századokon át Dél-Amerika nyugati partvidékén, a mai Ecuador, Peru és Bolivia területén. Négyszáz év óta ismerjük gigászi építkezéseiket is, főként a cuzcói naptemplomot és a Titicaca-tó szigetén állott király palotájuk romjait. És mégis - úgyszólván semmit sem tudunk erről a népről; minden róluk szóló adat a legendák ködébe vész el.

Az egyetlen tény, amit Európa tudomásul vett, az volt, hogy az utolsó inka-ivadék, Atahualpa, amikor Pizarróék elfogták cajamarcai palotájában, az egyik terem közepén megállott, magasra emelte a karját s azt ígérte a konkvisztádornak, hogyha őt, a fejedelmet a spanyolok szabadon engedik, akkor a termet addig a magasságig tölteti meg arannyal és kincsekkel, ameddig a keze elér s ezt a bődületes vagyont mind a konkvisztádornak ajándékozza.

Pizarro elfogadta ezt az ígéretet, az inka meg is töltötte a termet arannyal, amelyet birodalma minden szögletéből hordottak együvé engedelmes alattvalói. Sorsát azonban ennek ellenére sem kerülhette ki: a spanyol hódítók mégis halálra ítélték. Az ítélet máglyán való megégetésre szólt; de mivel Atahualpa - félelmében - felvette a keresztségét, azért kegyelemből csak lefejezték.

Pizarro emberei akkor hajórakományszámra küldték az aranyat haza Spanyolországba; ámde egészen bizonyos, hogy még ennél is végtelenül több arany maradt ott, az inkák birodalmában, eldugva hozzá nem férhető sziklaodukba, elsüllyesztve szent tavak mélyibe s az azóta eltelt néhányszáz esztendó alatt ezek az elrejtett inka-kincsek soha egyetlen pillanatra sem szűntek meg az emberek fantáziáját izgatni. Minduntalan expedíciók indultak erre a nyugtalan földre, amelyet csak 1570 óta is nem kevesebb, mint hetven súlyos földrengés reszkettetett meg.

A kincskeresők és aranyásók nyugtalan gárdáján kívül azonban újabban a tudósok komolyabb csoportjai is nekivágtak, hogy az emberi - és főként amerikai - multnak ezt a rejtélyes népét, történetét, műemlékeit felkutassák s így fényt derítsenek az „Uj”-világnak őstörténetére. Ezek a kutatások nem annyira az aranyban látták a kincseket, mint inkább ama elmerült népnek művészeti hagyatékában, felirataiban, hétköznapjának kisebb-nagyobb emlékeiben.

S ez a nemesebb értelemben vett kincskutatás valóban páratlanul érdekes eredményekre bukkant. Kiderült, hogy ezeknek az egykori inkáknak, „a Nap fiainak”, olyan magasfokú volt az állami szervezetük, aminővel ma is csak a legfejlettebb népi közületek dicsekedhetnek. Az inkák uralma minden egyes alattvalójuk számára biztosította például a létminimumot, úgyhogy az ő történetükben olyan éhínségről, aminők például Európát, Kínát vagy Indiát annyiszor végigpusztították, soha szó sem lehetett.

Óriási méretű volt az építő-kultúrájuk: mérhetetlen nagyságú templomokat, várakat, fejedelmi palotákat építettek, hatalmas vízvezetékeik voltak s a menedékes hegyoldalakon valóságos mérnöki tudással teremtettek meg a földmívelés számára terraszokat, amelyeknek vízellátása még a mai kanalizációs öntözéssel os felveheti a versenyt.

Legcsudálatosabbak voltak azonban, útépítkezéseik. Az Inka-birodalom ismeretlen mérnök-lángelméi valóságos világcsodáját alkották meg ezekkel az utakkal, amelyeket az emberi kultúralkotások élvonalába kell értékelnünk. Ezek az ó-amerikai útvonalak toronyirányt vittek homoksivatagokon, hozzáférhetetlenül magas hegyvonulatokon, mély szakadékokon keresztül, pompás töltéseken át keresztezték a leghozzáférhetetlenebb mocsarakat is, ragadó folyamokat függő-hidakkal hidaltak át s néhol - főként a Cordillerák vidékén - még a gleccserek menetét is végigszegélyezték.

Zsinór-egyenesen vitték ezek az utak a fejedelmek követeit és az utasembereket száz meg száz kilométernyi távolságokra rendszerint 6-9 méternyi széles útszalagon s ezt az „ország”-útját a legtöbb helyen falazat védte akár a hófúvások, akár pedig a sivatagok számumhordaléka ellen. Alapozásuk olyan tökéletes, hogy négyszáz év óta - amióta az európaiak az inkák birodalmát felfedezték - alig is kellett rajtuk valamit is javítani, sőt még a legmodernebb autostradák számára is ezeket az útalapozásokot használták fel s a legnehezebb teherautók közlekednek ma rajtuk, anélkül, hogy az úttest alapépítménye meglazulna.

A modern kutatás ennek a hetedik világcsodának, az inka-utaknak, nyomait használta fel, hogy az egykori elmerült birodalom gyökereinek nyomára bukkanjon és feltárja Amerika eddigi legzseniálisabb államalkotóinak és államfőinek egykori ragyogó multját. S ezek az utak csakugyan olyan vidékekre és olyan műemlékekhez vezették el a tudósokat, amelyek eddig teljesen ismeretlenek voltak s amelyekkel csak az egyiptomi fáraók alkotásai versenyezhetnek monumentalitásban és az alkalmazott kézi munkaerő rendkívül pontos és átgondolt kihasználásában.

Az egykori inka-birodalom kőfaragói például mesterei lehettek a mesterségüknek, mert óriási méretű sziklatömböket milliméternyi pontossággal faragtak össze úgy, hogy a hasadékban tán még egy cigarettapapírnyi rés sem akad. A legnagyobb és mindmáig meg nem fejtett rejtély elébe aztán az a tény állította a kutatókat, vajjon hogyan, minő szállítóeszközökkel bírták ezek a primitív népek azokat a behemót sziklaóriásokat a hozzáférhetetlen hegyek ormára – néha folyókon keresztül is - elszállítani. Mert annyit pontosan meg lehetett állapítani, hogy ezek a sziklatömbök néha sok-sok kilométernyi távolságra fekvő bányákból kerültek ki s úgy kellett őket folyamokon át, völgyeken keresztül a magas hegyormokra felcipelni.

Minden jel arra mutat, hogy ez a multak homályába menthetetlenül elmerült inkabirodalom egykor a lángelméknek s a technikai tudásnak mérhetetlen kincsesbányája volt s csak ha ezt átgondoljuk, akkor támad a fehéremberben mélységes lelkifurdalás amiatt, hogy ezt a tehetséges, nagyszerű emberfajtát a mieink négyszáz esztendő óta rendszeresen írtották vagy rabszolgaságba szorították...

Semper Victor