gcseke

Kedves "Don Csendes", ez derekas munka és átgondolt szintézis, csak azt nem tudom, mennyire meggyőző azok szemében, akik nyilvánvaló realitásokról nem akarnak tudomást venni. Mindaddig, amíg tényeket és megtörtént eseményeket tagadni lehet, kétségbe lehet vonni, merő propagandának minősíteni, addig a történelmi nyilvánvalóságok is csak a becsületes játékszabályokat tiszteletben tartókat kötelezi. Engem a "most" zajló 18-as év keleti békéjéről szóló közlemények döbbentenek meg igen erősen, amelyekben a háború végéről beszélnek a keleti fronton, s amelyek egyúttal úgy kioktatják Romániát, mindennek elmondva (a jelzőket nem ismétlem meg, a cikkek előkereshetők, pár napja voltak frissek), mintha két esztendő múlva Trianon be se következett volna. A bennük megnyilvánuló gőg, az névtelen elemző szemén lévő hályog az önmagának és mindenkinek hazudó propagandista sajátja, és ez a fajta magatartás az, ami háborítatlanul tovább élt, egészen máig, történelmi parlagfűként!

Kedves gcseke!
Köszönöm az észrevételeit, szeretnék reagálni egy gondolatára, kapóra jön most nekem, mert mindez valahogy bennem rekedt.
„Csak azt nem tudom, mennyire meggyőző azok szemében, akik nyilvánvaló realitásokról nem akarnak tudomást venni.”
Tudja, nem könnyű ez itt, a Duna völgyében a realitásokról tudomást venni. A századelő (a mostanira gondolok, de furcsa ez így, hiszen mindig a régire gondoltunk, ha ezt mondtuk…), szóval a mi korunk emberei itt mind azt tanultuk, hogy a románok ősei a vlachok, egy pásztorkodással foglalkozó népcsoport a Balkán déli részén. Onnét terelgették nyájaikat észak felé, útjuk során erős szláv hatás érte őket, Erdélyben II. András idején jelentek meg.
Itt aztán mint valami alattomos vírus, elterjedtek, és sok gonoszság után végül kitépték a haza testéből Erdélyt.
Ez az a leghiggadtabb, legjózanabb, a tudományosság hűvösségével felkínált anyag Romániáról, amihez az elmúlt két emberöltőben az iskolákban hozzájuthattunk, erre jöttek aztán a szőrös talpú románok és tsai. típusú gyűlöletbeszédek, nem részletezem, mindenki ismeri őket, hiszen együtt nőttünk (növünk) itt fel… Gondoljuk el, miféle érzelmi töltésű románia-kép alakulhatott így ki a magyar fejekben. De mi van a másik oldallal?
Jól ismerjük Ion Lancranjan könyvét, amely már az ún. szocialista internacionalizmus idején is vihart kavart, pedig akkor testvéri államok voltunk. Eme történelemszemlélet szerint a románok ősei a dákok, akiket Traianus pacifikált, lényegében tehát már 2000 éves történelmük van. A román, lelkületét tekintve szelíd, a kultúra iránt fogékony nép, amelynek boldog fejlődését azonban kerékbe törték a vad, agresszív, fékezhetetlen indulatoktól fűtött barbár magyarok, akik elfoglalták és1526-ig bitorolták Erdélyt, de akkor az önálló magyar állam szétesett és Erdélyt már többé nem is egyesítették Magyarországgal, majd 1920-ban Erdély végre visszatért az anyaországhoz, Romániához.
Kérdezem: miféle történelmi megbékélésnek lehetett volna itt esélye az államilag szervezett és finanszírozott ún. történelem-tanítás-hamisítás mellett? Nem a mindenkori hőzöngőkkel, zavaros fejűekkel van - volt - itt a baj, hanem a józan, ám félrevezetett milliókkal.
Ez a torz nacionalizmus - vagy inkább sovinizmus - az én értelmem szerint – a 19. századi burzsoá állam hagyatéka. A 19. század egyszerre a nacionalizmus és a szocializmus százada. Marx, Bismarck vagy Cavour kortársak voltak. Az új nemzetállamok kialakulásával egy időben körvonalazódott Marx világvíziója, melynek könyörtelen közgazdasági alapja A tőke volt. A tőkére alapozott kommunista állameszmény és a modern nemzetállamok születésük pillanatában létükben tagadták egymást.
Marx szerint a világ alapellentéte a tőke és a munka között volt. Proletárok millióit kellett távol tartani ettől, a kapitalizmus rendszerére életveszélyes nézettől, és ennek kézenfekvő eszköze volt a sovinizmus. Nem a munka és a tőke, hanem a francia és a német, a román és a magyar közötti faji ellentét osztja meg a világot. (Alig kell ám ehhez néhány „szellemi mozdulatot” tenni, és kész a Mein Kampf…)
És elkezdődik a hamis, a másik megvetésére, gyülöletére sunyin, alattomosan és álszenten biztató állami történelem-tanítás-hamisítás. (Milyen öntudatlan, épp ezért rafinált módszerei is vannak ennek…hajdanvolt irodalom professzorom szíve teljes meggyőződéséből tanította nekünk 1978-ban, hogy a világ legmagasabb rendű irodalma a magyar, csak ugye a nyelvi korlátok… Hány és hány magyar tanár adta ezt tovább anélkül, hogy belegondolt volna eme kijelentés bornírtságába. Mert hát miért is rosszabb a bolgár, a szerb vagy a román, ugye…)
Ez a súlyos történelmi hagyaték mérgez most is még bennünket, de én úgy látom, a sovinizmusnak ma már csak az utóvédharcai folynak. A közös európai haza – mert hiszem, hogy folyamatosan azzá válik - kihúzza a szőnyeget a soviniszták lába alól. Mert az iskolákból - és ez által a köztudatból - fokozatosan tűnik el ez az avítt, két világégést hozó torz tudat: a sovinizmus.
És ez a lényeg: az iskola! Hiszen attól függően leszünk nacionalistává vagy europeerré, hogy az iskola milyen képet kínál föl nekünk önmagunkról és az ún. másokról. Az, ahogyan az iskola használja mondjuk a nemzet fogalmát, döntő jelentőségű magyarságunk és európaiságunk szintézisének létrehozásához.
Most kicsit ellazulok, megpróbálom kiüríteni a tudatomat, aztán kimondom azt a szót: román. Hagyom, hogy alámerüljön bennem, megtalálja érzelmi gyökereit… Igen…szégyellem bevallani, de hát ez a valóság: ott van az én tudatom mélyén is ez a sötét, ragacsos, betokosodott zárvány, még ifjúkorom idején került valahogy észrevétlenül belém: hogy a román fogalmához valami rossz tapad, valami, ami a becsületes magyar emberben nincsen. (Például hogy lusták, sőt, természetük szerint számítóak és gonoszságra hajlóak és ehhez hasonló bornírt általánosítások.)
Hiába tudom, hogy az értelmemmel már réges-rég túlléptem ezen, hogy mint európai barátaimra gondolok rájuk, akikkel közös a jövőnk, hogy már régen fölismertem, hogy ez a zárvány minden nacionalizums lényege és attól ördögi minden nacionalizmus, hogy a tudatunk mélyén ott sötétlik, mint valami óriásira dagadt vírus, amely mindig csak azt várja, hogy a szervezet elgyengüljön kissé, és azonnal gyilkos támadásba lendül: nem tudok már mit tenni az én vírusommal, hozzám tartozik.
Megsemmisíteni lehetetlenség, hiszen a tudatomból kitörölni nem lehet. Majd csak velem és a hozzám hasonló fertőzöttekkel együtt törlődik ki, remélhetőleg nemcsak az életből, de a történelemből is.

gcseke

Köszönöm a választ, az enyém megtalálható a saját blogoldalamon is: [url=http://urszu2.blogspot.com/2008/11/levelek-egyvelege-3.html]http://urszu2.blogspot.com/2008/11/levelek-egyvelege-3.html[/url]
Úgy tűnik, kaput nyithatnánk itt egy jobbára önkínzó kérdezz-feleleknek, mert igazából nem tudjuk, mi az, amit érvényesnek kell tekintenünk az idők során ránk erőltetett történelemszemléletekből. Nem tudom igazán megítélni, hogy Cseres Tibor Hideg napok-ja bátor tett volt-e, ami magyarságom erkölcsi hitelét erősítette annak idején, avagy gyalázatos árulás, ahogy manapság egyre gyakrabban megbélyegzik nemzeti oldalról. Zavaromat még csak fokozza Cseres gesztusa, aki a kései támadásokra félig-meddig "visszavonta", "megbánta" regényét, s mintegy engesztelésként írta meg a Vérbosszú Bácskában-t, illetve a Foksányi szoros-t.
Azt sem tudom ma már eldönteni, hogy Budai Nagy Antal, Dózsa György idejében, a nevéhez és alakjához fűzött felkelésben jobbágyok, parasztok harcoltak a tehetősek ellen, vagy román-magyar szembenállásról van szó? Mert a tükröt így is, úgy is szokás ma már tartani, sok minden a saját maga ellentétébe sorolódik át.
Szeretnék a józan eszemre hallgatni és azt hinni, hogy a magyar történelmi önvizsgálat hulláma a hatvanas-hetvenes években nem árulók merénylete volt a magyar öntudat ellen, hanem felelős szembenézés történelmi botlásokkal, hiúságokkal és kizárólagosságokkal. Akkoriban, Száraz György vagy Csatári Dániel munkáit olvasva (tkp. csak példákat mondtam, a lista tágabb!) arra voltam büszke, hogy a köldöknéző nemzeti szemléleten felülemelkedve, magyar tudósok képesek európai léptékű példát adni objektivitásból. Most meg azt kell tapasztalnom, hogy a magyar történelmi közhangulat szabályosan hozzáidomult - hozzásilányult! - a Lancranjan-féle (ő csak egy név és egy bábu a sok közül) öndicsőítőkhöz, a "mi vagyunk a világ köldöke" híveihez. A román nacionalizmus érvrendszerét, modelljét használjuk fel gyakran a magyar érdekek igazolása végett, vagyis azokhoz igazodunk, akikkel tkp. nem értünk egyet, akikkel még osztani valónk van. Hogy vannak ezek a dolgok?
Kínomban félig-meddig propagandisztikus közhelyhez folyamodom: olvassuk csak tovább, kitartóan a huszadikszazad.hu-t, hátha menet közben egyre többen felismerhetjük az időben csúnyán elvétett lépéseket...
Csíkszereda, 2008. november 1.

gcseke

November 2-án személyes blogomra a budapesti                 Nagy József (Don José alias Nándi) az alábbi, idevágó kommentet juttatta el és megkért, hogy itt is jelenítsem meg. Íme:
"Délelőtt Don Csendest olvastam, délután Don Csekegabit, félszemmel odasandítottam a tévére, ahol Dunajska Szerdahelyen csaptak össze Trianon vesztesei (mert mindketten azok: az egyik is meg a másik is azt hiszi, hogy ővele szúrtak ki a túlpartiak, meg egy kicsit talán a történelem; szóval csehül állnak dolgaink itt a vulványira szűkült Medencében, nem beszélve arról, hogy már focizni sem tudunk, régesrégen; és ősi beidegződésünk, hogy ha valami nem megy, akkor fokosra-kaszára-kapára!) továbbra is vígan (örömzsigerből) utálják egymást a Duna-menti és egyéb frusztrált népek. Szóval, olvasgattam, amíg rám nem sötétedett. És akkor, a nagy sötétségben már nem voltam annyira biztos benne, hogy jó napom volt. (Legfeljebb szép, ahogyan angolszászul mondják újabban, de erről sosem tudtam meg igazából, mit is takar.) A két Cs-s Dont és a többi okos old bloggert persze ezután is olvasgatom; remélem, írnak a jövő héten is, mert számítok még néhány jó napra a számítógépem mellett a vénemberek késői nyarában is. Lancranjan és tsai pedig tehetnek egy szívességet.                        
Don José, alias Nándi"

Értem én Cseke Gábor és Nagy József, alias Don José rosszkedvét. Valahogy most nekem is az van. Dunaszerdahely,  az oroszországi rasszista megmozdulások, de legfőképp Nagycsécs. Ha úgy van, ahogyan látszik, akkor sötét napja ez a mai Magyarországnak, az elképzelhető legsötétebb. Aztán eszembe jutnak sorban a megoldhatatlannak tűnő bajaink: az európai-arab, az iszlám-Nyugat, a szegény és gazdag államok világméretű konfliktusai, és immár York napsütése sem tudja rossszkedvem telét tündöklő nyárrá változtatni át...
Ilyenkor aztán naivitásnak tűnik a közös európai haza vágyképe is. Pedig az EU léte realitás, és realitás az is, hogy a barátaink és a saját gyerekeink Európát járják, mindenféle ösztöndíjakkal tanulnak Skóciától Spanyolországig, és sok, egyre több gyerek fogja járni Európát, és már nemcsak mint egyes nemzetek tagjai teszik ezt, hanem mint az Unió polgárai. Nem igaz, hogy ennek nem lesznek olyan pozitív hatásai, amelyek a sovinizmus ellenében hatnak.  A sovinizmus persze  ettől még nem fog eltűnni, csak alsóbb szintre helyeződik, és egy jól látható agresszív kisebbség "privilégiuma" lesz. Mert az nagyon nem mindegy, hogy a sovinizmus az állampolitika és az állami oktatás szintjén van jelen, vagy egy társadalom perifériáján.
Ha még ennyit sem előlegezünk meg az EU-nak, akkor mi a fenének az egész? Akkor kotródjunk vissza az 1000 meg ki tuja hány ezer éves határaink mögé, és vicsorítsunk tovább egymásra, de közben néha azért borongjunk ékes szavakkal  önmagunk történelmi bárgyúságán.
Jól hangzik mindez, de a remény mellett ott a félelem, amelyet napról napra ijesztőbb események táplálnak.

Szajkózzuk nap mint nap, hogy demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni. De van egy ennél sokkal régebbi bölcsesség is, mind ismerjük, úgy kezdődik:  Jobb félni...

cicero

Ők és mi - avagy Trianon előtt és után Csendes Don írása közel áll az én nézőpontomhoz. Térségünk valamennyi népe öndícsérettel, önsajnálattal és felelősség el- ill.  -áthárítással tekint saját múltjára és jelenére. Európa keleti felének mindegyik népe a nagyhatalmak, a szomszédnépek, a történelem, a sors áldozata - ő maga azonban vétlen, ártatlan, ezért múltjával szembenéznie nem kell. Lehet, hogy Nyugaton is létezik ilyen szemlélet, de ez nekünk most mindegy, és nem csak azért, mert mi nem nyugaton vagyunk, hanem mert a britek és franciák megnyerték a világháborúkat, a spanyolok és a svédek kimaradtak belőle, az olaszok mindent túlélnek, a németek meg történetesen képesek levonni történelmük borzalmaiból az önkritikus tanulságot. Egyszóval, matradjunk a mi térségünknél. Csendes Donnak tehát, ami a kérdés szemléletét, történelem-felfogását illeti, igaza van. A részleteket illetően persze véleményünk is, szaktudásunk is különbözhet itt-ott. 1) 1848/1849-ben a nemzetiségek szembe fordultak velünk - szoktuk az egyszerűség kedvéért mondani. A horvátok, szerbek, erdélyi románok és erdélyi szászok valóban ellenünk harcoltak. A szlovákok, zsidók, ruszinok, magyarországi németek, alföldi románok viszont inkább mellettünk álltak. A magyar honvédség létszáma a csúcspont idején 170 000 fő lehetett. Ebből kb. 10 000 szlovák, és több ezer zsidó. A szabadságharc negyven honvéd főtisztje közül öt német, három lengyel, de van szerb, skót és örmény is. Egyszóval bonyolult a kép. Röviden és leegyszerűsítve: azok fordultak ellenünk, akiknél a döntő többséget alkotó parasztsággal el lehetett hitetni, hogy nem a földesúr zsákmányolja ki a jobbágyot, hanem a magyar a románt, szerbet stb. Hogy a nemzeti érzés önmagában kevés, erre a szlovákok példája a legjellemzőbb. 2) Én kitartanék amellett, hogy az 1868-as nemzetiségi törvény a kor színvonalán álló, tisztességes jogi keret (számos európai ország ma sem biztosít különb kereteket kisebbségeinek, a kortárs francia, brit, orosz, török, német nemzetiségi politika pedig bizotosan rosszabb, mint a magyar). 3) A dualizmus korát ketté bontanám, noha tudom, hogy a két szakasz között nincs éles határvonal. 1867-1890 között magyarok és szomszédnépek viszonya nyugodtabb, konfliktusmentesebb. Igaz bajok az 1890-es évek elejétől, közepétől vannak. Ekkorra mérgeződik meg a magyar politika, "nagy-magyar" illúziókkal, sovinizmussal, "magyar imperilaizmussal". De mérgezettebb lesz az együttélő népeké is: a román nemzetiségi politikusok nem a kormánypártokat és a kormányt, nem is a magyar nacionalista elitet, a főnemességet és dzsentrit hibáztatják, hanem "a" magyarokat. Hasonlóan a horvátok, szlovákok stb. Azt hiszem, nem lehetett volna olyan ideális nemzetiségi politikát folytatni, ami a horvátokat, szerbeket és románokat egy konfliktushelyzetben megtarthatja - de lehetett volna olyan, a megtörténtnél jobb politikát folytatni, ami a kisebb népeket megnyerheti. 4) Spanyolország, Franciaország, Kanada, Svájc többnemzetiségű - mégsem bomlottak fel. Ezért úgy hiszem: a többnemzetiségi jelleg csak esélyt ad a felbomlásra, de nem teszi azt szükségszerűvé. A felbomláshoz (Trianonhoz) több tényező kell: a rossz hazai nemzetiségi politika mellett katonai vereség, politikai elszigeteltség, a szomszédnépek nem kevésbé önző, de győztes nacionalizmusa. Franciaországban 1789 táján a lakosság alig több mint fele francia. A francia nemzetiségi politika intoleráns, asszimiláló, centralizáló. Franciaország mégis egyben maradt. Miért? A központi nemzet kulturális vonzereje, vitathatatlan katonai fölénye mellett azért, mert mindkét világháborúban a győztesek oldalán állt, és mert a bretonok, elzásziak, provansziak, baszkok, korzikaiak nem rendelkeztek határon túli testvérekkel. Kossuthék előtt a francia példa lebegett - (a mérsékeltebb-óvatosabb Széchenyi előtt is!!!) csakhogy itt minden másképp volt. 5) Csendes Don jól világít rá arra, hogy az állampolgárságon, közös intézményeken alapuló ÁLLAMNEMZET és a közös történelmen, anyanyelven, kultúrán alapuló KULTURÁLIS NEMZET  csak az íróasztal mellet választható szét élesen egymástól, a való életben olykor összekuszálódik. De abban már nem adok igazat Csendes Donnak, hogy világos tendencia mutatna a kulturális nemzet felől az államnemzet felé. A magyarok 1830 és 1918 között folyamatosan kulturális nemzetként viselkedtek Béccsel, a birodalommal, az osztrák-németekkel szemben, és politikai nemzetként (államnemzetként) a szomszédnépekkel szemben. Trianon után pedig a kulturális nemzeti beállítódás kerekedett felül - mindmáig kulturális nemzet vagyunk. 6) Végül: volt-e magyar nemzeti elnyomás? 1880 előtt semmiképpen sem. A magyar jobbágynak (1848-tól: parasztnak) nem kellett kevesebb adót fizetnie, mint a románnak. És a román földesúr nem bánt jobban a román paraszttal Havasalföldön, mint a magyar földesúr Erdélyben. Sokáig osztályellentétek voltak (bizony-bizony, a jó öreg Marx!) és nem nemzeti ellentétek, noha nemes és paraszt konfliktusát gyakorta sikerült nemzetiség mezbe öltöztetni - ami persze hamisság. Valódi nemzeti elnyomásról (éles határvonal nélkül) kb. 1890-től került sor. ajánlott olvasmány: Történelmi mítoszok - történettudomány - és a magyar nemzet. POLISZ folyóirat 2008. októberi szám (on-line is). Üdv. mindenkinek!                                                                                    Cicero

Igazán megtiszteltetés az ember számára, ha közvetlenül a nagy római szónok szól hozzá. Köszönöm Cicero kiegészítéseit, én is tennék néhányat. Két malomban őrölünk. Én a nacionalizmusról mint állampolitikáról beszéltem mindvégig. A szlovák felkelők számának ehhez vajmi kevés köze van.
1848-49-ben „A szlovákok, zsidók, ruszinok, magyarországi németek, alföldi románok viszont inkább mellettünk álltak.” – írja a bölcs római.
A Ľudovít Štúr, Jozef Miloslav Hurban és Michal Miloslav Hodža által vezetett szlovák mozgalom vezetőinek politikai hozzáállásáról mindeféle magyarázkodás helyett álljon itt néhány idézet.
Április 2–4-e között Bécsben a birodalom délszláv, lengyel, cseh és szlovák vezetői megállapodtak egy egységes, összehangolt szláv politika folytatásáról, egymás nemzeti törekvéseinek kölcsönös támogatásáról. A tanácskozáson Štúr ezt mondta: „…a csehek tartsanak a szlovákokkal és a horvátokkal, a horvátok a csehekkel és a szlovákokkal, a szlovákok (pedig) mindkettőjükkel. És amikor így egyesülünk és megerősödünk, senki nekünk ellen nem állhat és ellenségeinket elfogja a rémület és a félelem”. (Arató Endre: A nemzetiségi kérdés története Magyarországon 1790-1848. I. kötet.)
1848. június 2–12-e között ülésezett a prágai szláv kongresszus. A 340 küldött közül a 237 tagú cseh–szlovák szekció volt a legnépesebb. Štúr a felszólalásából idézek: „Önálló szláv államok eddig Ausztriában nem voltak. Mondjuk ki, hogy mint önálló szláv államok akarunk az osztrák birodalom keretében állani.” Arató, i.m.)
A központi bizottmány progmajából: „Oly időkben, midőn… a déli szlávok és a magyarok közt borzasztó népháború van kitörésben, mely hihetőleg egész Magyarországot elborítandja, a szlávok egyébütt sem maradhatnak csupán néző szerepben. A magyarországi szlávok nem maradhatnak többé a magyarok uralma alatt. Ha tehát „a dolog Magyarországon harczra kerűl: a bizottmány ünnepélyesen kijelenti, hogy a polgárháborúban a csehek is fel fognak kelni rokonaik mellett…” (Bojtár, i.m.)
Hurban július 2-án ezt mondta a horvát országgyűlés előtt:
„A horvátok is ugyanazon okból kezdtek harcot a magyarok ellen. 100.000 győzetlen szláv a szabadságért és nemzetiségért küzdő harcos áll a síkon a magyar zsoldosok ellen és…számuk naponként fog Magyarország minden részeiben szaporodni, mert ők… Magyarország minden nemzetei számára kívánják a szabadságot és egyenlő jogokat. A szlávok senki felett sem akarnak uralkodni, de szabadon akarnak szabad testvérek közt lakni; és ha a szerb ágyúk mennydörgése Tátra hegyeibe ütközik, vissza fog ezer tót szívekben hangzani, melyek most magyar önkény alatt… dobognak. Mert felső Magyarországban közel 4 millió tót nyög magyar zsarnokság alatt, mely leghívebb barátaikat, papjaikat, tanítóikat, íróikat szétűzte, elfogdosta és elzárta azért, hogy nemzetüket védelmezték és mind e tótok a legnagyobb türelmetlenséggel várják a napot, melyen őket horvát és szerb testvéreik hangja, a magyar zsarnokság elleni csatára felhívja; és ők szerencséseknek fogják magukat tartani, ha… szerb és horvát testvéreikkel fognak egyesülhetni”. (Bojtár, i.m.)
Hogy a másik oldal hozzállását is reprezentáljuk, íme két Kossuth-idézet.
Április 9-én a Pozsonyból távozó szerb delegáció búcsúlátogatást tett Kossuth szállásán. Vezetőjük ekkor megismételte, hogy a szerbek igényt tartanak nemzetként való elismertetésükre, ellenkező esetben másutt fogják keresni ennek a lehetőségét. Kossuth válasza rövid volt: „Ez esetben dönt majd a kard”.
1848. augusztus 26-án egy képviselőházi felszólalásában ezt így fogalmazta meg: Magyarország egyetlen népfaja se „gondolkozzék olly lépésről, és ne tegyen valósítására semmit, melly azt foglalja magában, hogy Magyarország nem egy státus, hanem külön népfajok külön státust követelnek magoknak. Ezen az alapon vagy szerte bomlik Magyarország, vagy kardcsapás határoz”.
Az érdeklődőknek ajánlom Kiss László: A szlovák nemzeti tudat születése című remek munkáját.

szabolili

Heló! Én csak szerényen szeretnék gratulálni, mert ha jól olvastam egy éves a huszadikszazad.hu és ennek én felettébb örülök! Csak jót kívánhatok Önöknek! Tisztelettel: Szabó Lili

szabolili

Nos! Volt idő, amikor talán az eltelt időtől függetlenül meg lehetett volna érteni Trianont, de akkor mással voltunk elfoglalva...úgy ötven éven keresztül és annyi volt a gyűlölni való, hogy nem tudott senki sem csak egyre figyelni... Aztán pedig nem a való világot ismertük meg hanem, hogy milyen lehetne és, hogy milyen ne legyen soha. Ez mind nyugatról jött, az álom és rémálom különös elegye és látjuk most a fiatal agyakat amikben furcsa gyűlölettel kevert pokémon-koktél kavarog, sok meg nem értés, a valódi lázadás hiánya és a valós lázadás értelmetlensége, ami még többet rombol. Egy ilyen nemzedék nem fog semmilyen realitásokkal foglalkozni, hiszen mióta a világra jött nem kapott semmilyet és ahogy kinyitotta a szemét már ott állt a pódiumon néhány ,,pózoló paprikajancsi" és mindenki gyűlölködött, ha máson nem, hát a boltos nénin, aki lassan ad vissza, vagy a buszon lévő sok emberen. Aztán ha egy napra nem jut elég bántalom, akkor haza lehet menni és meg lehet nézni a sok jó műsort és lehet mindenkit szidni. Ez van ma, persze ezt mindenki látja, csak jól esik leírni. A napjainkban is termelődő történelem, politológia, néprajz szakosok mind masszívan jobb oldaliak a keményebb fajtából, ők fogják majd tanítani az én gyerekeimet... Szomorú, hogy persze behegedtek a sebek, de ettől függetlenül, mivel ma már mindent megmutatunk, a heget is mutogatni fogjuk és a hipochondria nem nagyon fog begyógyulni, mert haragudni, gyűlölni öröm, ez mindig is így volt, csak néha volt értelme, néha meg nem. Lehet, hogy a Trianon szó már nem fog elhangozni, de az akkor szülelett indulatok csak tovább burjánzanak és formát öltenek egy-egy új szervezetben vagy akár gyilkosságban egy más színű ember ellen és mindig lesz miről beszélni. Üdv! Lili