Dtum
Login with Facebookk
Blog
2009|12|06

Hangyák útja - 25-26-27. fejezet

Szerző: Elekes Ferenc

25. Tudományos elit

Akinek olyan kevés olvasója van, mint nekem, jól teszi, ha megbecsüli azt a kevés olvasóját. Legalább megpróbálja, hogy ne hazudjék és ne vezesse félre azt a keveset. Mert ha másképpen cselekszik, akkor teljesen egyedül marad, mint az ujjam. És nézheti magát. Én pedig nem látok nagy gyönyörűséget abban, ha csak önmagamat nézegetem.
Amit eddig leírtam, abban hazugságot, vagy félrevezetést még szúrós nézéssel sem tudnék találni. Legföljebb néhány halovány, ártatlan lódítás ha belékerült valahová. De azok oly jelentéktelenek, hogy megmoccintani sem tudnák az emlékeimből összerakott történetek alapját.
Az viszont megállja a helyét, ha beismerem, sok fontos eseményt kifelejtettem. Például nem szóltam arról, hogy milyen színvonalon áll a mi falunkban a tudományos gondolkodás. Nem szóltam a tudományos elitről. Ha nem szólok a tudományos elitről, az a kevés olvasóm azt hiheti, ez a Siménfalva csupán abból a néhány furcsa emberből áll, akiket megemlítettem, az anyám francia tyúkjából, a Porongyokból, holmi orraeső récékből, szürke madarakból, alszegből és felszegből. Vagy mohás kövekből, temetésekből és füstös kocsmákból. Ez pedig nagyon nagy hiba lenne, mert a mi falunkban mindig is létezett tudományos elit, mely megmozgatta az itteni népek képzeletét. Ezek a megmozgatott képzeletű népek pedig reájöttek arra a nagy igazságra, hogy itt azért érdemes élni. Mert itt szabadon szárnyalhat a képzeletük, alszegtől felszegig. Szerintem ez a szegény Gocsovszkyné is azért nem ment el sehová innen életében, mert ha távolból is, de azért figyelte az itteni tudományos előkelőségek ténykedését, s azt érdekesnek ítélte meg.
Azt az eseményt például a saját szemével láthatta ez a szegény Gocsovszkyné, amikor a Joó Elek csűrjének a födele fölrepült a levegőbe. Mert ott lakott ez a szegény Gocsovszkyné, majdnem a Joó Elek házával szemben. Srégvizavi. Annak a csűrnek a födele pedig nem véletlenül röpült a levegőbe, mert nem volt sehol semmi robbanás, vagy gyújtogatás. Tudományos kísérlet röpítette föl azt a tetőt, nem valami hitványság. Ez a Joó Elek ugyanis elhatározta, hogy gépeket mozgató energiát csihol a szélből, s azzal végezteti a házkörüli munkát. Mint amilyen a favágás, szecskázás, őrlés. És megépített egy hatalmas szélmalmot, széles lapátokkal. És azt az alkotmányt fölrakta a csűrjének a tetejére.
A szomszédok finoman szóltak ennek a Joó Eleknek, hogy igen szélesek azok a lapátok, de ez a Joó Elek azt felelte, gyönge szelek járnak errefelé, kicsi lapátokat meg sem tudnak mozdítani, ő ezt kiszámította egy lapos ceruzával. De ahogy fölrakta azt az alkotmányt, olyan szél kerekedett, hogy még a tyúkok is elmenekültek valahová, az udvar sarkába. Aztán röpült a tető, ennek a Joó Eleknek legnagyobb szomorúságára. Azért sokan azt mondták a faluban, ez a Joó Elek mégiscsak tudományos ember. Legalább megpróbált valamit, nem állt tétlenül az udvarán. Kísérletezett. Volt, aki el is ment hozzá, s azt mondta, ne szomorkodjál ezen, Elek, majd a következő szélmalmod beválik, ha a Fönnvaló is úgy akarja. Lényeg az, hogy ez a Joó Elek a helybéli tudományos elithez tartozott, bár szélmalmot többé nem épített a csűrje tetejére.
Aztán itt van ez a Kiss Zsiga. A tanár. Ő már képzett tudományossággal rendelkezett, mert volt idő, amikor reá bízták a keresztúri tanítóképző igazgatását. Nem kicsi dolog, ha egy siménfalvi embert kérnek föl erre a magasztos posztra, mert az egész városban nem találtak nálanál megfelelőbb embert.
Egy időben engem is tanított ez a Kiss Zsiga. Legjobban azt szerettem, amikor a saját motorbiciklijét darabokra szedte, pedig annak semmi baja nem volt. Úgy szedte darabokra azt a motorbiciklit, hogy minden egyes csavart lerakott egy fehér lemezre, sorjába, s azokat megszámozta. A szétszedés sorrendjében. És fölszólított közülünk valakit, rakja össze azt a gépezetet. A számozás szerint. És a végén még be is indult annak a motorja és mi boldogok voltunk valamennyien. Főleg attól, hogy megtanultuk a rend fontosságát. És a gyakorlat mindenhatóságát. Mert azt mondta nekünk ez a Kiss Zsiga, szép dolog mindenféle elmélet, de ha a gyakorlatnak nem kérjük ki a véleményét, akkor bizony hoppon maradhat az egész elmélet.
Én, a magam részéről csupán a rendcsinálásból maradtam hoppon, a gyakorlat most is nagy becsben áll mindig a szememben.
Ez a Kiss Zsiga roppant érdekes ember volt. Otthagyta a sok iskolai megbizatását, s eljött gazdálkodni a saját kertjében. Emlékszem, egy napon magasrangú miniszterek jöttek egyenesen Bukarestből és megállottak a Kiss Zsiga háza előtt. Őt keresték. A répa miatt. Híre ment a fővárosban, hogy ennek a Kiss Zsigának a kertjében akkora répák teremnek, mint egy vödör. Arról akartak a saját szemükkel meggyőződni. És ez a Kiss Zsiga az egyik miniszter kezébe adott egy ásót, vegyen ki egy répát a földből, ha tud. És nem tudta kivenni. Akkora volt az a répa. Pedig pont ő volt a földművelés minisztere! Amikor ez a Kiss Zsiga kipiszkálta azt a hatalmas répát a földből, a miniszter azt mondta, majd küld ő ide egy bizottságot, s azzal megvizsgáltatja, miféle módszer az, amelyből ilyen répát lehet kihozni. Mert azt el kell terjeszteni az egész országban, hadd lássa Európa, milyen ország ez a miénk.
Sajnos, a falunkat kifelejtette ez a miniszter. Hogy milyen falu ez a mi falunk...
Azt talán mondanom sem kell, hogy az a bizottság a mai napig hozzánk meg nem érkezett. Azóta sok víz lefolyt a kicsi patakunkon, s közben ez a szegény Gocsovszkyné is elúszott örökre az idők hullámain.
Nem lennék igazságos, ha most szerénységi meggondolásból kihagynám a helybéli tudományos elitből a saját szüleimet. Mondjuk, apámat kihagyhatom nyugodtan, mert az ő tudományossága átnyúlik a határokon túlra. Jól ismerik a világban. Egyszer azt találtam írni, hogy az én apám nem volt híres semmiről. Erre kaptam egy ádáz levelet öcsémtől, hogy miképpen írhatok effélét, amikor a mi apánk nemzetközileg is elismert tudományos ember volt?
„Aranykezű Ferenc”, így emlegették őt, még a szibériai fogságban is. Én azzal védekeztem, hogy az én apám soha, semmiféle kitüntetést nem kapott a tudományos munkásságáért, arra céloztam, amikor olyan meggondolatlanságot írtam róla, hogy nem volt ő híres semmiről.
Anyámat viszont most nem hagyhatom ki semmiképpen. Mert az én anyám tudományos megfigyelése nélkül a mi falunkban például férjhez sem mehetne egy leány. Akármilyen szép legyen. Férjhez nem mehet, ha nem tud egy nagyon fontos dolgot a világról. Amit az én anyám viszont tud. Mert ha én most egy világkonferencián a tudományos világelitnek föltennék egy szimpla kérdést, nem biztos, hogy valaki töprengés nélkül tudna felelni rá. Azt a kérdést tenném föl a siménfalvi tudományos elit, s egyben az anyám nevében, hogy szíveskedjenek megmondani, milyen módszerrel lehet reátalálni arra a helyre, ahová félretojik egy tyúk? Mert előfordul, elcsámborog a kertben egy tyúk, nem oda tojik meg, ahová szokott. Volt olyan eset, minálunk egy háznál, úgy félretojott a tyúk, hogy egy sereg csirkével jött elő egy idő után. Ott is költötte ki a csirkéket, ahová félretojt! Ez pedig nagy szégyen egy rendes háznál. Egy rendes háznál tudják, milyen módszerrel lehet megtalálni azt a helyet. Különösen, ha férjhezmenendő leány is van annál a háznál. Ez a módszer pedig roppant egyszerű. Mielőtt kotolni kezdene, meg kell fogni azt a félretojó tyúkot és a fenekét be kell szórni egy csipetnyi konyhasóval. Amint elengedjük, megfutamodik az a tyúk és egyenesen oda megy, ahová félre szokott tojni. Mert csípi a fenekét a só és úgy érzi, neki tojnia kell.
Kíváncsi lennék, hányan ismerik ezt a módszert a mai, sokat emlegetett tudományos világban...

26. A tömlec igazgatója

Amióta leírtam azt a felelőtlenséget, mely szerint a siménfalvi tudományos elit sorbaállításakor apámat nyugodtan kihagyhatom, nincs nekem nyudodalmam. Mert apámat nem hagyhatom ki. Még akkkor sem, ha az ő tudományossága messze átnyúlik a határokon, s az ő nevét jól ismerik még Szibériában is. Ez olyan lenne, mintha egy hatalmas lexikonba odaírnák valamely tudós nevét, s alatta megjegyeznék, hogy nem írnak róla semmit. Mert már túlságosan sokat írtak róla mindenfelé, tele vannak a könyvek az ő nevével. Hogy csak nyugodtan ugorjuk át annak a tudósnak a nevét, s inkább nézegessük helyette az apróbb tudósokat. Ez nem lenne helyénvaló. Már csak azért sem, mert soha nem szóltam apámnak egy olyan furcsa és hasznos találmányáról, amely szerintem őt a siménfalvi tudományos elit legelejére helyezi.
Az például szinte semmi, hogy ez a Celsius kitalálta a hőmérőt. Mert miért olyan nagy dolog, ha az ő találmányát az ember beteszi a hóna alá, s az megmutatja, van-e lázunk, vagy nincsen? Ezt úgy is megtudhatjuk, ha a tenyerünket a homlokunkra tesszük.
Ki az a tudós, aki olyan műszert talált volna ki ezen a földön, amivel egy lépésnyi távolságból meg lehet állapítani, hogy például valaki tömlecigazgató, vagy pedig szimpla bűnöző? Nincs a földkerekségen ilyen tudós. Ismereteim szerint. Márpedig ilyen műszert szerkesztett az én apám. Reá sem kell tennünk a tenyerünket valaki homlokára, hogy megtudjuk, miféle emberrel van dolgunk. Olyan érzékeny műszer az én apám találmánya.
Vannak fölfedezések, amelyeknek a lényegéről kevesebbet írnak a könyvek, mint a történetéről. A röntgen is ilyen. Csak odaállunk, átmegy rajtunk valami láthatatlan sugár, s látszik a tüdőnk. Ez a lényege. De annak a sugárnak a felfedezéséről vastag könyveket írtak. Még magát a véletlent is előkelő helyre tették. Hogy mekkora szerepe volt a véletlennek, mely által azt a sugarat fölfedezték.
Illik, hogy az apám találmányának történetéről is szóljak valamit. Legalább futólag. Ez a szegény Gocsovszkyné is bizonyára helyénvalónak találná, hogy szóljak erről valamit.
Készültünk a tengerre, hogy megfürödjünk benne. Mint más. Ott rakosgattuk a tengeri nyaralás fölszereléseit a siménfalvi udvarunkon. Nem sorolom föl, mi mindent raktunk belé az autóba, mert tudnivaló, mi kell a nyaraláshoz. Apám ott ült a kerek kőasztal mellett és nézte, miképpen szorgoskodunk. Amikor már készen voltunk a pakolással, becsaptam az autó ajtaját, nehogy a búcsúzás ideje alatt megszökjék valami onnan. Mondjuk, kiessen a termosz... Nagyokat cuppantottunk szüleim arcára, ők pedig figyelmeztettek, vigyázzunk magunkra. Vezessek lassan és nyugodtan, sok baleset történik az utakon. A tengerbe se menjünk be messzire, mert kiszámíthatatlan a tenger. Ezt apám mondta, mert anyám nem látta még a tengert. Csak ült itthon, mint ez a szegény Gocsovszkyné, mialatt apám járta az északi tengereket, hadifogolyhoz illő kényszerűségből.
Amikor be akarunk ülni, hát nem nyílik az ajtó. Rángatom, nem nyílik. A kulcs bent maradt. Az autóban. Mondom apámnak, nagy hiábavalóság volt ez az egész búcsúzási ceremónia, mert mi itt vagyunk maradva. Most törjem be az ablakot? Hogy lehet betörött ablakkal akkora útra elindulni?
Apám föláll a kerek kőasztal mellől, s azt mondja, mindennek van megoldása, csak reá kell jőni. S hogy reajöjjön a megoldásra, elindult az udvaron hátrafelé. Egyszer csak megjelenik egy méteresforma, vékony acéldróttal s egy harapófogóval. Benéz az autó belsejébe, látom, a szemben lévő kilincs formáját tanulmányozza. Aztán a vékony acéldrót végét begörbíti a harapófogóval. Azt mondja, hogy ha az elgondolása jó, akkor mi hamarosan indulhatunk. A tengerre. Fogja a vékony acéldrótot, szépen bepréseli az ajtó szélinél, a görbített felét beakasztja a szemközti ajtó kilincsébe, egyet húz rajta, s az ajtó kinyílik.
Mielőtt mi nagy boldogsággal beültünk volna, azt mondja apám, ezt a módszert kár lenne itthon hagyni. A vékony acéldrótra bármikor szükségünk lehet. El is helyeztük szépen azt a drótot, a hátsó sárvédő mögé, feszesen, hogy el ne hullassuk, s ne is zörögjön.
Irány a tenger!
Szép este fogadott a tengerparton, a népek már ki voltak öltözve táncmulatsághoz illően, csoportosan mentek valamerre, ahol szépen szólt a muzsika. De ott, a közelben, ahol én megálltam, egy fényes, külföldi autót sokan körülvettek. Főleg tanakodtak, veszekedtek, rángatták annak ajtóit, gondoltam, megnézem, mi bajuk lehet. Ilyen kíváncsi természetem van nekem. Három kicsi gyermek sírt a fényes autó mellett. Az apjuk, az autó gazdája csak kapkodta a fejét, hogy kire hallgasson a sok tanácsadó közül. Az egyik határozottan állította, nincs itt semmi más megoldás, csak az, hogy be kell törni az ablakot, mert másképpen tönkremegy az egész autó. A sok rángatástól. Egy ablak csak egy ablak, mondta, nem egy egész autó. Az autó gazdájának nem tetszett ez az ablakbetörési gondolat, csak fogta a fejét, időnkint fölnézett a csillagos égre. Mert már közelgett az éjfél, s azok a kicsi gyrmekek is kiadósan bőgtek körülötte.
Mondom ennek a bánatos embernek, ha megengedi, én megpróbálom kinyitani azt az ajtót...Tessék, próbálja meg, de ki ne törje nekem az ablakot, mert azt a megoldást már elvetettem, figyelmeztetett engem a bánatos ember. Egy pillanat, mondtam és hoztam a vékony acéldrótot.
Amikor az ajtót szépen, sértetlenül kinyitottam, előmbe állott ez a bánatos ember, megköszönte segítségemet, nyújtotta a kezét és bemutatkozott. Mondta a nevét, amire már nem emlékszem, de arra igen, hogy odatette a neve mellé, hogy ő tulajdonképpen a szolnoki tömlec igazgatója. És olyasmit is mondott, hogy ő sokféle furcsa emberrel találkozott már abban a szolnoki tömlecben, de olyannal nem, aki tengeri fürdéshez autók ajtajának kinyitására való szerszámot vitt volna magával...
Ezzel a tömleci igazgatóval több bajom nem volt, de a körülötte állókkal igen. Akik a sokféle kinyitási módszerükkel mind ott maradtak, megszégyenülve. Volt, aki reám mutatott, mondván, hogy ilyen gazemberekkel van tele a világ errefelé. Ezek képesek gépfegyvert is magukkal hordozni, hátha szükségük lesz a tengeri nyaraláshoz... Ezek mindenre képesek, mondta egy másik, hát a múltkor nem elvitték a banki automatát falastól? Micsoda világban élünk, uram, micsoda világban ...
Nem sokat törődtem én ezekkel a hitvány megjegyzésekkel. Mert én is sokszor tapasztalom, mennyire tele van a világ mindenféle gazfickókkal. Még ott is, ahová csak sütkérezni megy néha az ember. Inkább az járt az eszemben, hogy az én apám találmánya által milyen egyszerűen megtudhattam, ebben a tengeri sokaságban, hogy ki a szolnoki tömlec igazgatója. És a lelkem mélyét büszkeség járta át, midőn a falumbéli tudományos elit magasfokú képzettségéről a velem megesett történet által meggyőződhettem.

27. A kultúra csúcsai

Aki úgy képzeli el a mi falunk kultúráját, hogy az ott üldögélt szomorkodva a Gocsovszkyné süppedező házának küszöbén időtlen időktől fogva, bizony, rosszul képzeli el. Mert az én fiatalabb koromban ez az Ábel nevű, kitalált, furfangos eszű legényke, amikor csak tehette, Farkaslakáról szépen lesétált a Nyikó vize mellett, egészen a mi falunkig. Volt úgy, tovább is.
Hozzánk azzal a hírrel szokott jőni ez az Ábel, hogy aki őt kitalálta, vagyis Tamási Áron, azt üzeni, húzzuk ki magunkat, emeljük föl a homlokunkat, akárcsak ő, s azzal a mozdulattal a kultúránkon is lendítsünk egyet, ha lehet, fölfelé. Hogy lássanak minket. Azért vagyunk nyikómentiek, hogy lássanak, ne csak mi nézzük, a más népek mivel töltik a drága idejüket. És azt is üzeni ez a Tamási Áron, hogy a világgal ne sokat törődjünk, azt ő magára vállalja. Mármint a megfogalmazását annak, hogy mi végre vagyunk a világon.
Ez a furfangos eszű Ábel friss levegőt hozott a havasokról, s azzal ment le egészen Székelykeresztúr határáig, ahol a mi Nyikónk vize a Nagyküküllőbe ömlik.Vagyis a deltába. De nem jött soha onnan üres kézzel vissza. Híreket hozott a Nagyküküllő felől is. Egyszer azzal jött, hogy ez a Kányádi Sándor nagyon föl van háborodva. Nem tetszik neki a világ folyása. Mert például az ő kis folyóját, a Nagyküküllőt, a földgömbre még csak reá sem rajzolták. Pedig tudjátok meg! - fenyegetőzött ez a Kányádi. És még üzent is valamit föl, a havasokba, Fuszulánnak...
Olyan volt ez az Ábel, mint valami jó postás. Hűségesen hordozta a híreket, amikor éppen nem a fát őrizte a hóhullásos havasokon.
Sajnos, a mi falunkban nem sokan kapták föl a fejüket az Ábel híreinek hallatán.
Kivéve Farkas Árpádot, akit valósággal megrendítettek az Ábel hírei. Először is elment a kocsmába. Oda, ahová az én jobbik nagyapám is járt. Ezzel kezdődött minálunk a modern kultúra. Mert ő másnap megírta a Másnapos éneket. Aztán körbejárta a jegenyéket és megírta a Jegenyekört. Bővizű patakok mentén bandukolt ez a Farkas Árpi, s ha már arra járt, megírta, amit látott a Bővizű patakok mentén. Alagutakat ásott a hóban, s megírta azt is, mik vannak azokban a havas alagutakban. És írt ő sok szép verset asszonyok idejéről, befalazott szószékről, szivárgásokról, bolhalakodalomról. Legszebb sorait arról írta, hogy miképpen mosakodnak az öreg emberek. És arról, hogy milyenek a mi suvadásos hegyoldalaink. És hogy néz ki a mi öreg embereink arcának vízrajzi térképe, miféle ráncokat rajzolt oda a múló idő. Még a vadkaporra is kiterjedt az ő figyelme. Aztán megunta ezt a tájat és elbújdosott a Wikipédiába. Ott van most is. Ott ül, sokat hallgat. De mi tudjuk, nem hallgat ő hiábavalóan. Az ő hallgatása sokszor fölért már egy jajkiáltással.
Ha élne ez a szegény Gocsovszkyné, bizonyára büszke lenne reám. Mert a siménfalvi kultúra csúcsain én jártam utoljára. Személyesen. Egyszer ugyanis egy futballista, mozgékony természetű ember, név szerint Lukács Ede elvitt magával Amerikába. Még oda sem értünk, az én nevem már ki volt téve a nyújorki plakátokra. Azt hirdették ezek a plakátok, hogy hé, emberek álljatok meg, mert jön elekes feri, a nagy, erdélyi költő és akkora verset mond nektek, hogy a könnyetek elgurul tőle, végig az ötödik evnyűn, pontosabban sugárúton.
Énnekem erről előzőleg semmit nem szólt ez a Lukács Ede. Még útközben sem szólt nekem ezekről a plakátokról. Talán hiába is teszi, mert nem figyeltem volna reá. Éppen megpillantottam egy szigetet a repülőről, mondom Szélyes Sanyinak, aki mellettem ült, s szintén rajta volt a plakáton, te Sanyi, vegyük meg azt a szigetet. Mert állítólag itt az égvilágon mindent meg lehet venni. Azt mondja Szélyes Sanyi, neki nem kell, mert ha jól megnézem, olykor hullámok csapnak át rajta, s ő nem szeretné, hogy elázzék az új kabátja. A szigetvásárlás ezzel el is úszott, mint amiképpen azok az eltévedt parafadugók és reves csutakok az óceán vizében.
Jól ismertem én ezeket a reves csutakokat. Volt belőlük bőven a mi kertünk sarkában is, s a sötétben világítottak. Apám sokszor megmutatta nekem, milyen érdekes jelenség van a mi kertünk sarkában. S mert tudományos ember volt az én apám, reá is világított a reves csutakok fényének okára. Azt mondta, a foszfortól van. Az van ezekben, foszfor.
Most, amikor a siménfalvi kultúra magaslatairól szólok, ezek a haloványan világító, reves csutakok jutnak eszembe. Mert én ezekhez hasonlítok. Alig látszik az én fényem a mi kultúránk csúcsairól. Pedig nem bújdostam el a Wikipédiába, mint Farkas Árpi tette. Ha jól körülnézek ma otthon, rajta kívül kevesen bújdostak el oda. Aki elment, vagy elment örökre, vagy pedig olyan messze ment, hogy őt senki utól nem éri már. Ez a Magyari Feri például Etédre ment. Végleg. És nagyon régen elment. Őt sajnálom a legjobban. Ma már nincs, aki olyan szépen el tudná énekelni az Akácos utat, mint ez a Magyari Feri. Olyan hangja volt ennek a Magyari Ferinek, hogy éjféltájban, amikor hazafelé igyekezett a kocsmából, ide, a mi utcánkba, az ő szerelmes énekeitől nem csak fölébredtek, de föl is keltek ágyaikból a népek, elhúzták függönyeiket, s kihúzták magukat, lássanak is valamit a mi kultúránkból. Mert ugye, megüzente Ábeltől ez a Tamási, húzzuk ki magunkat, hogy mi is látszódjunk a világban...

Megosztás:

Jelenleg 0 hozzászólás van a cikkhez.
Hozzászólás írásához kérem jelentkezzen be! Amennyiben még nem felhasználónk, regisztráljon az oldalunkon!


Újdonságok
2018.01.14. - 10 éves a Huszadik Század!
2018.01.14. - 10 éves a Huszadik Század!
Kedves Olvasók! 10 éve jelent meg először a huszadikszazad.hu! Látogatóink akkor egy új, addig nem látott online formátummal találkozhattak az Interneten! Sok idő telet el azóta és portálunk továbbra is töretlenül szolgálja Olvasóink ismeretbővítés&eacu...
DÍJAINK
Az év honlapja 2010 eFestival 2010
Páholy
Sorscédulák a nagy háborúból (Cseke Gábor olvasónaplója) Az Ismeretlen Katona halálát ismerős politikusok okozták.                                        (Juhász Gyula)   Két nagyapám volt. Mint általában mindenkinek. Ma már egy sincsen, s emlékük is egyre halványabb. Ágyban, párnák...
Cseke Gábor olvasónaplója   Már nem emlékszem, sírtam-e akkor, de hogy meg voltam rendülve, az egyszer szent. Hogy is ne lettem volna, amikor egész környezetünk, iskolától az otthonig tele volt tapétázva a...
2013|08|01
A népeket, etnikumokat, fajokat megcélzó anekdotizálás, bár sok esetben érzékenységet sértő, túlzó és igazságtalanul általánosító, mint minden summás ítélkezés, ami figyelmen kívül hagyja a valóság árnyait-fényeit, kétségtelenül tartalmaz a maga...
Fórum
Nády Árpád
2018-03-26 21:46:50
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-02-04 09:26:07
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-02-04 09:25:56
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-02-04 09:25:33
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-01-28 12:31:06
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-01-28 12:26:10
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-01-28 12:23:23
huszadikszazad.hu (robot)
2017-07-18 14:17:09
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98