Dtum
Login with Facebookk
Blog
2009|12|13

Hangyák útja - 28-29-30. fejezet

Szerző: Elekes Ferenc

28. Szintesziget

Amikor szóltam Szélyes Sanyinak a repülőgépen, nézzen le az óceánra, ott van az a szép, kicsi sziget, jó lenne megvenni, ő elkezdett kekeckedni. Hogy elázik ott az új kabátja, s ilyesmi. Mondtam neki, márpedig én egyedül nem akarom megvenni, mert én imádom a közös dolgokat. A közös dolgokkal nem jár soha felelősség. Ha eltörik, vagy elromlik valamely közös dolog, annak nincs gazdája. El lehet menni mellette zsebredugott kézzel. Én pedig nagyon szeretek zsebredugott kézzel elmenni az elromlott, közös dolgok mellett. Úgy tapasztaltam, hogy minden magántulajdonnal baj van. Föl sem foghatom, miért találták ki a magántulajdont, amikor azzal olyan sok a baj.
Erre olyasmit mondott ez a Sándor, aki tudvalevőleg nagy viccmester volt, hogy azért csakugyan nem ártana neki is egy ilyen szép, kicsi sziget. Legalább lenne, ahol tartsa a szekercéjét. Nem lopná el senki onnan. Mert ott nem jár senki. Féltette nagyon a szekercéjét. Mindig magával vitte a kicsi szekercéjét, mint más a bicskát, vagy az aktatáskát. Most el volt dugva a csomagok közé. Lent, a repülő hasában.
Az igazság kedvéért jegyzem meg, nem ő dugta el, hanem azok, akik azt a szekercét tőle elvették. Megőrzés végett. És a biztonság kedvéért. Persze, én ebben az indoklásban kételkedtem, mert azt a szekercét ketten csak meg tudtuk volna őrizni, s a biztonsággal sem lett volna semmi baj. Mert csak reá kellett volna tekinteni ennek a Sándornak a beesett orcájára, s egész nyeszlett alakjára ahhoz, hogy belássák, nem kell félni tőle. És tőlem sem, mert én ettől a szegény Gocsovszkynétől megtanultam, hogy semmi hitványságot nem szabad elkövetni ezen a földön.
Azért a szekercés megjegyzése szöget ütött a fejembe. Úgyannyira, hogy Nevijorkig egyébre sem gondoltam, csak ennek a szép, kicsi szigetnek a megvételére.
Szinte meg is vettem. Ott, fent, a levegőben. Szinte. Csak mindig előkerült valami akadály, amiért ez az esemény elmaradt. Először is az volt az akadály, hogy pénzem, az nem volt. És azt sem tudtam, kitől tudnám megvenni, ha lenne is reá pénzem. Lehet, nincs is gazdája ennek a szép, kicsi szigetnek. Gondoltam erre is. Ha pedig nincs gazdája, akkor roppant egyszerű a vásár, leszállok, s azt mondom, enyém ez a sziget. És hogy biztos legyen, csinálok a zsebkendőmből egy zászlót, s kitűzöm oda, arra a szép, kicsi szigetre. A nevemmel együtt. Csakhogy a nevem körül is fölütötte fejét egy probléma.
Mert a nevem ott volt már Nevijorkban. A plakátokon. Tehát oda előbb el kell mennem. Márcsak a nevemért is. Hogy elhozzam onnan. És még azért is, mert ott nem volt, amit keressen. Azokon a plakátokon. Mert azok a plakátok szerintem nem az igazságot hirdették. Azt mondták, amit nekik ez a futballista Lukács Ede diktált. Ha azt diktálta volna, hogy híres karmester vagyok, püspök, vagy hadvezér, akkor azt hirdették volna. Csak föl kell csirizzel ragasztani ott egy plakátot, kifizetni a hely elfoglalásának díját és állíthat akármit egy kéményseprő is magáról. Ezt tudta ez a világjáró Lukács Ede. Teljesen meggondolatlanul és jó nagyot lódítva azt diktálta, hogy én vagyok Erdély legnagyobb költője. Ami még a túlzásnál is nagyobb egy jó arasszal! Ugye, azt a leglustább nevijorki utcaseprő is jól tudhatja, hogy nem én vagyok. Mert Erdélyben annyi a költő, hogy őket megszámlálni sem lehet. Nemhogy igazságot tenni, ki a kicsi költő és ki a nagy költő. Különben is az ilyesmi nem az utcaseprőkre van reábízva, hanem az utókorra. Az utókor pedig úgy kezeli a költőket, mint valami közös vagyont. Mellettük el is sétálhat, zsebredugott kézzel. Ha akar. Amiképpen én is szeretek elsétálni a közvagyon mellett, mégpedig a megszokott közömbösséggel. Ahogy szokás.
Ez a Sándor fölhívta a figyelmemet, hogy nagyon ne kalandozzak el a gondolataimmal, mert itt le sem tudnék szállani. Azon a szép, kicsi szigeten ugyanis nincs repülőtér. És belátható időn belül nem is lesz, mert azon a szép, kicsi szigeten egy repülőgép el sem férne. Nemhogy egy egész repülőtér. Ott csak az ő, féltett szekercéje férne el, s esetleg mi, ketten. Ha véletlenül valamin nem vesznénk össze. Márpedig ő nem hisz abban, hogy mi ketten békességben meg tudnánk lenni azon a szép kicsi szigeten. Mert én csak a magam dolgaival vagyok elfoglalva. Tőlem el is ázhat az ő új kabátja, s a szekercéjével sem sokat törődöm. Olyan a természetem nékem, mondta ez a Sándor, hogy a sziget fölvirágoztatására ügyet se vetnék, csak a nevemmel foglalkoznék állandóan. Mert olyan volt az én jobbik nagyapám is...
A szép, kicsi sziget fölött szinte össze is vesztünk. Szinte, mondom, mert azért nem vesztünk mi össze. Azért nem, mert ott fent, a magasságos fellegek fölött is az én falum jutott eszembe. Pontosabban az jutott eszembe, hogy nekem erre a szép, kicsi szigetre éppenséggel semmi szükségem. Ott van nekem az én falum, amit tiszta lelkiismerettel el is keresztelhetnék Szinteszigetnek. Még jól is hangzik, kiejtésileg. Szintesziget. Ráadásul sokkal kifejezőbb, mint az, hogy Siménfalva. Jobban födi a valóságos helyzetét az én falumnak. És elegáns is! Nincs benne az a nyomorúságot jelentő rész, hogy falu. A sziget, az más! Gyönyörűséges szigetek vannak ezen a világon.
Földrajzilag tekintve az én falum csakugyan szinte sziget. Nagyon el van húzódva a világtól. Aztán ha a Nyikó vize megnő, akkor a hullámai úgy átcsapnak fölötte, akárcsak ama szép, kicsi sziget fölött, amit a levegőből meg szerettem volna venni. Még jó, hogy azt nem vettem meg. Minek nekem két sziget, amikor abból egy is elég?
A Szintesziget elnevezésnek az eleje nem más, mint a Szinte. Ez valóságos telitalálat lenne. Mert hogy csak egy példát hozzak föl erre, az én falumba a földgázt szinte bevezették. Sok évvel ezelőtt. Jöttek valami idegen, táskás emberek, úgy jöttek, mintha mennének valahová, de nem mentek. Megállottak a falu közepén és elkezdtek óbégatni. Hát maguknál még nincs gáz? Miféle dolog, hogy maguk itt fagyoskodnak télvíz idején? És fával fűtenek, ami füstöl és megtelnek a kályhák korommal, s a kémények is ki vannak téve mindenféle veszedelemnek. Hát maguk nem akarnak lépést tartani a korral? Nem akarnak kényelmesebben élni, mint városon? Ahol csak egyet csavarintanak és ömlik a meleg a lakásokban? Hát ez a maguk helyzete tarthatatlan! Valóságos szégyen, mondták ezek az idegen táskás emberek. És járták sorra a házakat. És fölírták azoknak a hiszékeny embereknek a nevét, akik haladni akartak a korral. És elvették tőlük a pénzt a földgáz bevezetésére. És be is vezették csakugyan. Szinte minden valamirevaló ház előtt ott van a földben a gázvezeték. Gáz, az nem jő ki belőlük, mert az valamilyen más lapra tartozik, így mondták. Valami más hatóság fennhatósága alá, ahová nekünk bepillantani sem lehet.
Ezek a Magyariék sokkal nagyobb ésszel rendelkeztek, mint az olyanok, mint én. Mert én is kifezettem a gázcsövek árát és a bevezetést. Magyariék nem. Ők ugyanis közelebb laknak ahhoz a helyhez, ahol ez a szegény Gocsovszkyné lakott s ezzel együtt az igazsághoz is. Megsejtették, hogy nincs igazság az idegen emberek ígéretében, itt belátható ideig gáz nem lesz. Pedig van gáz a csövekben. Szinte eléri a házunkat is. De csak szinte. Ezzel fűteni még nem sikerült senkinek.
Szintesziget.
Most ízlelgetem falumnak ezt az általam kitalált elnevezését. Tetszik is, nem is. Azok a csövek a földben a mi saját tulajdonunk, de úgy viselkednek, mintha mind egy szálig a közvagyonhoz tartoznának. Mi pedig úgy járunk el mellettük, zsebredugott kézzel. Szinte közömbösen.

29. A fecskefészek fölavatása

Olyan kicsiny a mi otthoni világunk, vagyis a ház, az udvarunk, s a kert, hogy ha csak egy eltévedt vakond kidugta valahol az orrát, mi azt is észrevettük. És szóltunk is egymásnak arról, hogy kidugta fejét egy eltévedt vakond. Nehogy véletlenül valamelyikünk titka maradjon ez a nagy esemény.
Minékünk nem voltak titkaink. Néha csodálkozom, hogyan is tudtunk mi titkok nélkül élni abban a kicsiny világban. Olyan sok ideig. Az is talány, miről beszélgettünk naponta, amikor hírt sem hozott senki közülünk, sehonnan. Mert nem jártunk mi sehová. Amikor minden meg volt beszélve. Nem is egyszer! Honnan volt nekünk mindig megbeszélnivalónk? Mert volt, mindig volt amiről beszéljünk. Most is van. Most is van bőven, amit még nem mondtunk el egymásnak. Például azt sem tisztáztuk, hány cigarettavéget dobtam el nemrég az udvarunk valamelyik sarkába. Hogy azt anyám ne vegye észre.
Erről jut eszembe egy apróság, amit még nem mondtam el anyámnak. A cigaretta miatt még maga Gróza Péter is megszidott engem. Ötvenötben.
Egy fényes őszi délutánon ott álldogáltunk egy Nagy Sanyi nevezetű osztálytársammal Kolozsvár kellős közepében. És szívtuk atyásan a cigarettát. És megállott mellettünk egy lapos autó. Kiszállott belőle egy szép, fehérnadrágos úr és megállott előttem. Fölismertem, mert az osztálytermekben az ő fényképe is ott lógott a katedrák fölött. Ő volt az ország egyik első embere.
Azt kérdi tőlem ez a Gróza Péter, van-e nékem tudomásom arról, hogy utcán nem illik cigarettázni? Hallgattam, lesütött fővel. És hogy hovávalósi vagyok. Mondtam. Erre azt mondja, ti bicskás népek vagytok, van-e bicska a zsebedben? Mondtam, én nem hordok bicskát, de cigaretta még van a zsebemben, meg is kínálhatom.. .Erre ez a nagy ember megveregette a vállamat, azt mondta, a cigarettát leszámítva, derék fiatalember vagyok. És visszaült a lapos autójába. Én pedig azóta is hűségesen szívom a cigarettát. Persze, nagyon helytelenül, amint azt az ország egyik első embere is megmondta.
Azokban a napokban kaptam csomagot anyámtól. Hárman mentünk érte a bentlakásból. Rucazsír is volt abban a csomagban. De azt anyámnak soha nem mondtam el, mi lett a sorsa annak a rucazsírnak. Ez sincs még megbeszélve. Jó nagy üvegben volt az a rucazsír, gondolom, egy ketrec ruca volt értem föláldozva. Celofánnal gondosan lekötve. Amiképpen anyám szokta. Valamelyik mohóbb természetű szobatársunk fölkapta azt az üveget, futott véle a mosdóba, mondván, hogy hideg víz alá kell tartani, mert meg van olvadva, így nem lehet kenyérre kenni. A mosdó vizes cementjén elcsúszott ez a mohóbb természetű szobatársunk, s az a sok rucazsír beborította a mosdó padlózatát. Üvegszilánkokkal elvegyülve. Ezt az apróságot soha nem mondtam el anyámnak, hogy ne bánkódjék a ketrec rucáért. Most már elmondhatom, mert már régen nem tart ő rucát a kicsi udvarunkon.
Legnagyobb titokban egy avatási ünnepséget tartottam. Erről sem szóltam soha anyámnak.
Azokban az időkben mindenfelé állandóan avatási ünnepségeket tartottak.
Akárcsak most.
Úgy vettem észre, az avatási ünnepségek a társadalmi rendszerek gyermekbetegségei közé tartoznak. Ahogy megváltozik egy társadalmi rendszer, nem az új építése az első feladat, hanem az avatási ünnepségek rendezése. A hatóságok valósággal kapkodják a fejüket, néznek erre-arra, mit lehetne fölavatni. Ha egy kis hidat pillantanak meg, azonnal fölavatják. Óvodát, iskolát, szobrot, új kaput, zsákutcát, mindent fölavatnak. Hogy legyen fölavatva.
Ezt a gyermekbetegséget kaphattam el én is.
Fényes tavaszi napok jöttek. Visszatértek a fecskék. Lassan elkészült a fészkük is a pajtánkban. Én is segítettem az építésben. Vékony ágakat törtem nekik, szalmaszálakat hordtam fecskéink közelébe, hogy ne fáradjanak az építőanyag beszerzésével. Szép, közös munka volt az a fecskefészek. Amikor anyám nem látta, megálltam a pajtánk ajtajában és gyönyörködtem benne. Gondoltam, fölavatom. Legyen ez a fészek ünnepélyesen fölavatva. Ahogy illik. Az új társadalmi szokás szerint.
Ha lett volna merszem, szóltam volna ennek a szegény, igazságkereső Gocsovszkynének, mi az én tervem ezzel a fészekkel. De nem volt. Gondoltam, jobb, ha titokban tartom a fecskefészek fölavatását, mert esetleg azt hihetik rólam, meghibbantam.
Gyönyörű, színes szalagokat loptam ki a varrógép fiókjából. Talán még egy kettőbevágott vitézkötést is találtam ott, régi szoknyarojtot, masnit. És földíszítettem én azt a fecskefészket. Avatási ünnepséghez illő módon. Aztán egy életlen ollóval valahogy elvágtam azt a szalagot, mely nélkül avatási ünnepséget el sem lehet képzelni. Elvágtam, de megmozdult az a fecskefészek. Nem esett le, de megmozdult. Bánatomban leszedtem a díszeket.
Csapkodva jöttek a fecskék, leszálltak oda a fészekhez, nézték, vizsgálgatták. Úgy látszik, már nem érezték magukat biztonságban a mi istállónkban. Elröpültek messze, vissza se tértek többé.
Ha jól megvizsgálom a mi otthoni világunkat, népsűrűség szempontjából maholnap lakatlan földrésznek is tekinthetjük. Mert egyedül él ott anyánk, s nem egy léleknek való az a világ.
Különösen most, hogy a fecskefészek ünnepélyes fölavatása után még fecskék sem járnak arrafelé.

30. Álljunk meg a nokiánál

Elgondolom, hogy ha én ma ennek a szegény Gocsovszkynének a kezébe adnék egy mobiltelefont, s az megcsörrenne, ijedtében bizonyosan elhajítaná azt a nagy találmányt, s csak azután kérdezné meg tőlem, mi volt ez az ördögi játék. Mármost az a helyzet, hogy ha nem is adhatok az ő kezébe semmiféle ördögi játékot, megígértem, szelleméhez hű leszek, amennyire csak lehet. Ehhez pedig szükségem van egy nokiára. Sőt, egy másik telefonra is. Mert eldöntöttem, megoldom én ezt a manapság sokat emlegetett cigánykérdést. Mert nincs megoldva. Még az sincs megoldva, hogy cigánykérdés van-e, vagy romakérdés. Ott álldogálunk a probléma legelején. Ahol eddig is voltunk. Azt még ez a szegény Gocsovszkyné is túlzásnak tartaná, hogy mi még mindig ott álldogálunk a probléma elején, egy lépést sem haladunk előbbre.
Valamelyik szombaton éppen megyek hazafelé, Mamához. Ahogyan szoktam. Keresztúr végében, az út szélén áll egy ember és int nekem, hogy venném fel. Azonnal fölismertem ezt az embert, mert falumbeli volt. És cigány. Fekete kalapban. Köszöni, hogy megálltam, mert sokan elmentek mellette, de egy autó sem állott meg, pedig hely elég volt bennük. Lehetett látni.
Nagyon sietett a beüléssel, még a kalapját is leverte az ajtó felső része. Mondom, hová siet úgy, üljön be ide nyugalmasabb módon, még elviheti a szél a fekete kalapját...Azt feleli, azért siet, mert nem akarja lopni az időmet. A beüléssel.
Még egy kilométert sem haladtunk és én máris nekifogtam a cigánykérdés megoldásának. Gondoltam, nem köntörfalazok, mert hát falusfelek vagyunk. Mondom, hallgass ide te, Gábor ! Az imént említetted, hogy nem akarod lopni az időmet. Azzal a beüléssel. De ti azért egy kicsit lopósak vagytok, olyan hírek járnak. Azt mondja ez a Gábor, az lehet, sokféle hírek járnak mirólunk a világban. Most jövök éppen Svédországból, egy kicsit összeszedem magam, s megyek is neki egyenesen Kanadának. Ott hátha nem járnak ilyen hírek rólunk. Mert én az ilyen híreket ki nem állhatom. Ha jól megvakarnók az emberek természetét, sok másfajta emberről is kiderülne, hogy lopós! És nem egy kicsit, hanem nagyon! Még miniszterek is lopnak. Pedig olyan fehér az ábrázatuk, mint a hó. Mondom, te, Gábor, még a mi falunkban is az a hír járta a múltkorjában, hogy alszegben, ettől a Demeter Domokostól ellopta valaki a hámot. A pajtából. És reátok gyanakodtak...
Hát maga nem hallotta, hogy azt a hámot egy gyermek vitte el játékból, vagy, hogy otthon reápróbálja a lovukra? De az anyja vissza is vitette azonnal azt a hámot. Oda, ahonnan elvitte az a gyermek. Maga nem hallotta? Ma már a lopás sem úgy megy, mint régen, mert ma már az a Dénes azonnal kideríti, ki a tolvaj. Kérdem, ki az a Dénes, én nem hallottam róla. Azt mondja ez a Gábor, már hogyne hallott volna róla, maga tanult ember, az a Dénes nem egy személy, mint amilyenek mi vagyunk, hanem valami kémia. Csak elővesznek egy elhullatott hajszálat, s abban a helyben megmondja ez a Dénes, ki annak a hajszálnak a tulajdonosa. És a tolvaj már meg is van fogva. Ma már nem úgy megyen a világ, mint régen.
Mondom, nem a déenesről beszélsz nekem te, Gábor?
Hát persze, hogy arról beszélek! Arról a Déenesről, ahogy maga mondja. Csakhogy minálunk, a faluban nincsen szükség erre a Déenesre. Mert például a hám ügyben csak szét kell nézni, kinek van lova, s van-e néki hámja, s a tolvaj már azzal is meg van fogva. Ha valakinek van lova, de hámja nincsen neki, csakis annak kell a hám, nem igaz? Nem kell akkora feneket keríteni mindennek, ha egyszerűbben is el lehet intézni valamit. Ez a hámdolog is szépen elintéződött, maga nem hallotta?
- Hallottál te erről a falunkbéli Gocsovszkynéről, aki már rég nem él, de amíg élt, mindig az igazságot kereste?
- Nem. Én arról a fehérnépről nem hallottam. De arról hallott maga, hogy hányan élnek meg abból, hogy a cigányok igazságát keresik? Belőlünk élnek, de csak szóban keresik a mi igazságunkat, nem a valóságos életünk érdekli őket. Pénzt kapnak azért, hogy harcolnak a mi érdekünkben. De akik érettünk szavakkal olyan erősen harcolnak, azok zsoldos katonák. Pénzért harcolnak, nem ingyen. Na, lássa, ez az igazság. Meg is mondhatná annak az asszonynak, ha élne, aki az igazságot kereste, amíg élt. Aztán ezek az értünk harcolók még el is neveztek minket romáknak. Még azt a szép, cigány nevünket is elvették tőlünk. Hallotta maga a mi falunkban egyszer is, hogy egy bálon romák muzsikáltak? Hogy nem cigányzenét hallgattak mindenfelé a népek? Ugye, hogy nem hallotta...
Mondom, te, Gábor, azért vannak súlyosabb problémák is a nemzetiségi kérdésben. Nem csak abból áll az egész, hogy romák vagytok-e, vagy cigányok. Úgy mondják, nem tudtok beilleszkedni a népek közé... Hogy nektek más törvényeitek vannak, s azok szerint éltek... De vigyázz, mert érünk be a faluba, szólj, hol álljak meg, te, Gábor. Mert elmegyünk a házad előtt, s jöhetsz visszafelé... Azt mondja erre ez a Gábor, majd szól ő nekem idejében, de előbb válaszolni akar arra, amit mondtam..
- Tudja, mit válaszolok? Azt, hogy álljunk meg a nokiánál. A múltkor szépen borozgatunk a kocsmában, magyarok, cigányok, vegyesen, ahogy szoktunk. Maga tudja. Elkezd istenesen szólni a zsebemben a nokia. Azt mondja egy magyar borozgató, a szomszéd széken, neki sonierikszonja van. S az szebben szól, mint az enyém. Amikor hívják. Mondom neki, ez az enyém is úgy szól, ahogyan akarom. S a magáé is úgy, ahogyan akarja. Csak be kell állítani. Nézegeti az én mobilomat, forgatja, nyomogatja, s a végén azt mondja, azért mégis jobb az ő szonierikszonja. Ezen össze nem vesztünk, mert mit számít, hogy egy semmi kis telefon milyen márka? Mobilja ma már minden apró purdénak van. Azért mondtam magának, hogy álljunk meg a nokiánál, mert ez olyan, mintha azt mondtam volna, beszéljünk mellékes dolgokról. Mert a mellékes dolgokon nem szoktak összeveszni az emberek. Akár cigányok, akár magyarok. Aki a békességet és az egyetértést keresi, beszéljen mindig mellékes dolgokról. Mert a fontos dolgok nem reánk tartoznak. A fontos dolgokat azok intézik, akik nálunknál sokkal lopósabbak. Azért is találják ki, mi a fontos, hogy legyen nékik dolguk. Úgy látszik, a mi falunkban mi időtlen idők óta csak mellékes dolgokról beszélgettünk. Azért nem volt soha veszekedés közöttünk. Maga tudja.
Azt én most szépen bevallom, hogy ez a beszélgetés nem éppen így zajlott le. Mert voltak egy árnyalattal durvább kifejezések is a beszélgetéseinkben. És voltak olyan gyáva és tartózkodó magyarázataink is, amiket mind a ketten megéreztünk, de nem vallottuk be egymásnak. Úgy tettünk, mintha mind a ketten politikusok lettünk volna, nem pedig falubeliek.
Most szégyenkezhetünk, hogy mind a ketten kerülgettük a fontosabb részeket. Vagyis a forró kását. Azt nem tudom, ezért őt mennyire furdalja most a lelkiismerete, valahol Kanadában, de engem furdal. Még most is, amíg ezeket a sorokat leírom. Arra is gondoltam, föl kellene őt hívjam azon a nokián, s megmondjam ennek a falumbeli Gábornak, hogy te, Gábor, a lelkiismeretnek az a szokása, hogy furdalja az embert. Már akinek van.

Megosztás:

Jelenleg 0 hozzászólás van a cikkhez.
Hozzászólás írásához kérem jelentkezzen be! Amennyiben még nem felhasználónk, regisztráljon az oldalunkon!


Újdonságok
2018.01.14. - 10 éves a Huszadik Század!
2018.01.14. - 10 éves a Huszadik Század!
Kedves Olvasók! 10 éve jelent meg először a huszadikszazad.hu! Látogatóink akkor egy új, addig nem látott online formátummal találkozhattak az Interneten! Sok idő telet el azóta és portálunk továbbra is töretlenül szolgálja Olvasóink ismeretbővítés&eacu...
DÍJAINK
Az év honlapja 2010 eFestival 2010
Páholy
Sorscédulák a nagy háborúból (Cseke Gábor olvasónaplója) Az Ismeretlen Katona halálát ismerős politikusok okozták.                                        (Juhász Gyula)   Két nagyapám volt. Mint általában mindenkinek. Ma már egy sincsen, s emlékük is egyre halványabb. Ágyban, párnák...
Cseke Gábor olvasónaplója   Már nem emlékszem, sírtam-e akkor, de hogy meg voltam rendülve, az egyszer szent. Hogy is ne lettem volna, amikor egész környezetünk, iskolától az otthonig tele volt tapétázva a...
2013|08|01
A népeket, etnikumokat, fajokat megcélzó anekdotizálás, bár sok esetben érzékenységet sértő, túlzó és igazságtalanul általánosító, mint minden summás ítélkezés, ami figyelmen kívül hagyja a valóság árnyait-fényeit, kétségtelenül tartalmaz a maga...
Fórum
Nády Árpád
2018-03-26 21:46:50
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-02-04 09:26:07
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-02-04 09:25:56
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-02-04 09:25:33
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-01-28 12:31:06
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-01-28 12:26:10
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-01-28 12:23:23
huszadikszazad.hu (robot)
2017-07-18 14:17:09
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98