Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
Blog
2009|11|09

Hangyák útja - 7-8-9. fejezet

Szerző: Elekes Ferenc

7. Kevés a nagy ember

Kérdem mamától, na, milyen volt a Borbélyné ünneplése, mert kellett, hogy legyen valami, ha már betöltötte a százat. Manapság azt is megünneplik, ha egy gyermek betölt három esztendőcskét. Még ha leánygyermek, akkor is megünneplik... Azt mondja erre mama, az a helyzet, hogy sokat téved az ember. Még ő is tévedett, pedig nem szokása. Inkább nem mond semmit, ha valamiről nem tud bizonyosat. Most abban tévedett, hogy ez a Borbélyné nem a százat töltötte be, hanem csak a kilencvenkilencet.
- De megéri a százat, nézd meg, hogy megéri, hát csak érje meg. Akkor helyreigazodik valamennyire a tévedésem is... De te is tévedsz fiam, ha azzal a kiszivárogtatással akarsz valamit megtudni erről a Gocsovszkynéről. Mert róla már nincs, ami kiszivárogjon. Hiába kersesed az ő nyomtalanságának magyarázatát, az ember olyan, hogy ma van, holnap pedig nincs. Mindenkit csak egy ideig emlegetnek, aztán benövi a fű az emlékét is. Hacsak nem volt olyan nagy ember, akit valamilyen oknál fogva elővesz az utókor, mert szüksége van reá.
Az utókor is olyan, hogy el-elbizonytalanodik. Olyankor valamibe bele kell, hogy kapaszkodjék. Kevés a nagy ember, fiam, kevés. És aki ma nagynak látszik, egyszer kiderül róla, hogy nem is olyan nagy. Ott van ez a Páll Dénes, mekkora nagy ember volt, de mekkora! Már nincs, aki a sírját gondozná, ott kint, Borbába, a régi temetőben. Vagy aki az ő emlékét valamiért elővegye. Senkinek nincs szüksége erre a Páll Dénesre. Hiába van neki ott a sírja legelől, tiszta hiába. Gocsovszkyné helyett én inkább arra néznék, hogy tudott így eltűnni egy egész falu. Mármint a régi. Mert eltűnt az is, a régi falu. Megvolt, sok száz esztendőn át, s most, rövid idő alatt olyan más lett, reá sem lehet ismerni... Ez már nem is falu. Nem lehet tudni, mi ez, de falunak nem igazi falu...
Igazat mond, mama, minden szava tiszta igazság, abban még maga Gocsovszkyné sem tudna kihajítanivalót találni - mondom mamának, míg üldögélünk a kopár nyárikonyhában, csakugyan kopár lett ez a nyárikonyha, mióta nincs meg az a vaskályha, amit csak úgy odaadott mama ennek a megsuvadt életű Jancsinak, nem is értem, miért kellett azt odaadni, megszoktuk már, ott volt mindig, reátekinteni is jó volt arra a kályhára, emlékszem, apám egész nap azon kavargatta egy hosszúnyelű fakanállal a nagy, piros fazékban odatett zsírnakvalót, hogy jó legyen a tepertő, ne égjen oda, nem is lesz itt disznóvágás többé soha, sem pedig viccelődések nem lesznek a pálinkázó, késfenő férfiak között, kétértelmű szavakkal sem lesz aki megcélozza a hurkát mosó asszonyokat, nem lesz itt többé semmi, csak ez a kopár nyárikonyha, melynek falán burján-kötések lógnak, hogy száradjanak, legalább teánk legyen télire, nincs itt mire nézni immár, egy otromba szekrény van a kályha helyén, mit keres ott az az otromba szekrény, csak úgy kérdezem magamtól, na, van még az az üveges, régi vitrin, melynek polcain öszemaszatolt poharak sorakoznak, Franck-kávés, rozsdás dobozok, s legfelül egy örökre megállott, pirosszínű orosz csergőóra.
Pont olyan helyre találtam leülni, ahonnan azt a falat látom, amelyre oda van akasztva egy keretezett kép. Kinga, az öcsém leánya rajzolhatta azt a képet, anyám és apám van rajta, gyermeki fantáziával és leleménnyel megrajzolt kicsi kép ez, apám sapkája is csak oda van képzelve, nem volt néki ilyen sapkája soha, semmiben sem hasonlít ez a két ember a valóságos szüleimre, csupán abban, hogy sok a ránc a homlokukon. Elgondolom, pont ez a sok ránc a homlokukon, ez a legkifejezőbb ezen a képen, a leglényegesebb vonásokat fedezem föl ezen a gyermeki rajzon, hiába, a gyermeki lélek a legérzékenyebb műszer a világon, pont oda találtam ülni, ahonnan ezt a képet látom, kilépek a kopár konyhából, körbejárom az udvarunkat, s elfut a tekintetem, el, a mezők felé, friss szántások barázdái tűnnek föl emlékezetemben, olyanok, mint azok a ráncok a szüleim homlokán, de barázdák sincsenek már a mezőkön, odalettek a barázdák, mint apám homlokáról a ráncok, odalesz minden, ahogyan eltűnt a vaskályhánk, vagy ez a Gocsovszkyné, akinek nyomát sem találom, odalesznek a nagynak hitt emberek is, igaza van anyámnak, csakugyan kevés a nagy ember, hát én lennék az az elbizonytalanodott utókor, aki mindenáron bele akar valamibe kapaszkodni? Késő. Utókornak sem vagyok én jó immár.

8. A lányok hajáról


Nézzek inkább a régi falu felé, hagyjam békében azt az elfelejtett Gocsovszkynét, az ember olyan, hogy ma van, holnap pedig nincs - mondta anyám a kopár nyárikonyhában, míg néztem azt a kicsi, rajzolt képet a falon, s találgattam, milyen haja is lehetett ennek a Gocsovszkynének leánykorában... Az igazság és a pontosság kedvéért meg kell, hogy mondjam, az érdekelt volna engem, mihez is hasonlíthatták a leányok haját mifelénk, amikor még megvolt a régi, az igazi falu. Különösképpen a szőke leányok haját, mihez hasonlíthatták? A fésült kenderhez bizonyosan nem, bár puha és bársonyos, mert az fehérségénél fogva fenn volt tartva a vénasszonyok haja számára. A szalma, az igen. De csak a színét tekintve, mert ahhoz túlságosan vastag a szalmaszál, hogy hozzá hasonlatosnak nevezzék egy szép, szőke leány haját. Sorra vettem én a fákat, a szomorúfűztől a szimpla fűzig, a remegő levelű nyárfát, akácot, a hárs finom illatú virágát, a bodzáét, s a füveket is mind sorra vettem, de szebbet nem találtam annál, mint amilyent a nagy, orosz poéta, Szergej Jeszényin talált.

“Zizegő, szép, zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. “


Ezt írja a költő, kedvese hajáról. “Zabkéve-haj “... Hová lettek ezek a szavak, ezek a gyönyörű hasonlatok? Odalettek ezek is a zabbal, a kévével együtt. Akárcsak ez a Gocsovszkyné. Vagy azok az igazi falvak. Ahol zabot arattak és kévét kötöttek. Mert a mai, szőke leányzók már azt sem tudják, melyik a zab és melyik az árpa. Ezt persze, a barna leányzók sem tudják. A kéve sem mond ma már nekik semmit. A zabkéve-hajat még ez az ezüstös, okos laptopom se tudná valamilyen nyelvre lefordítani. Ez a majdnem-mindent-tudó, eredeti, kínai Sony. Nem tudná. Mert ma már nincs ilyen hasonlat a világon. Vagy ha van is, nem értelmezhető.
Nézzek inkább a régi falu felé, mondta nekem mama. De merre nézzek? Ha látni is akarok valamit, meg kell várnom az estét. Ahogyan ez a bölcs filozófus, Constantin Noica tette. Aki még románul is “két nyelven tudott”: románul és arománul. Azt írja ez a Noica: Az éjszakát várom. Lassan közelít, a maga „tudományos csöndjével” a dolgok felett. Elmossa a színeket, feloldja a formákat, csak a nagy összefüggéseket, a valóság igazságának körvonalait őrzi meg. A mindent leegyszerűsítő éjszaka!... Immár megérthetem. Immár látok, mivel sötét van.
Megvárom az estét. S hogy még jobban lássak, a szemem is behunyom. Az a régi falu... Aki nem sétált szántás idején mezítláb, hűvös ekenyomban, vagy estefelé a szikrázó talabor után se lépegetett soha, nem is tudhatja, miről beszélek én most. Hát aki nem rakott meg életében egy szénás szekeret, sem pedig szalmakazalt nem rakott! Vagy boglyát. Vagy akinek nem adatott meg, hogy kévét kössön aratáskor, s nem tudja, hány kéve egy kalangya! Bevallom, én sem tudom, hány hektár egy közepes repülőtér. Csak megsaccolni tudnám. Fogalmam sincs. Az ilyesmit csak azok tudják, akik nem hűvös ekenyomban jártak gyermekkorukban, mezítláb, hanem síkos padlócsempéken, félve, lábujjhegyen, nehogy hanyattvágódjanak. Néha azt hiszem, ez a század is azon csúszik meg, a divatos padlócsempéken, ha már meg nem csúszott.
Régi falu... Gocsovszkyné... Zabkéve-hajak... Hasonlatok... Harmatos hajnalon villanó kaszák, kopott kapák, vásott gereblyék, a sokféle mezei szerszám, az ember legközelebbi rokonai... Hová lettek a valóság igazi körvonalai? Talán már nem is látszanak. Elnyelték őket a formák, a harsány színek, a megapixelek! És ki az, aki jól tudja érezni magát ebben a túlbonyolított, elkényesült világban? Termopán egek alatt? Ki? Csakis az érezheti jól magát ebben a welnessz-világban, akinek már idegen a régi falu. Akinek másféle csillogás az otthona. Elidegenült világban csak az idegen érezheti magát otthon.

9. Ki az idegen?


Nem tudhatom, miképpen érezhette magát ez a Gocsovszkyné a mi falunkban. Abban a süppedő, kicsi házban, a patakunk mellett. Mert idegen volt ő a mi falunkban. Idegen és magányos, nagyon. De soha nem ment el innen. Nem keresett más vidéket, más életet, nem keresett ő semmit. Csak az igazságot. Kizárólag az igazságot kereste. Úgy látszik, elég volt neki az az egyetlen élet, amit sorsától kapott. Emlékét sem akarta továbbvinni még ötven vagy száz esztendeig, valami kimagasló, vagy legalábbis furcsa cselekedettel. Még a nevét sem próbálta megváltoztatni, pedig azt kiejteni sem tudták rendesen ezen a tájon. Eléggé igyekeztek a falumbéliek, a sutának tűnő Ocsovszky elejére tettek egy jó erős Gé betűt, s az első o betűt is hosszan ejtették, így lett belőle Gócsovszkyné. Nevének jelenőséget nem tulajdonított ez a Gocsovszkyné, nem gondolt arra, hogy jön egyszer egy ilyen alak, mint én és csak kínlódik a nevének leírásával. Mert csakugyan valósággal kínlódom, valahányszor leírom ezt a furcsa nevet, hogy Gocsovszkyné. Engem különösen ez az ipszilon zavar. Minek kellett egy ilyen szegény, jelentéktelen asszonynak még ipszilont is cipelnie magával egész életében?
A nevekkel különben is sok baj szokott lenni. Itt van például ennek az Erdélyi Dénesnek az esete. Mert ez az Erdélyi Dénes tulajdonképpen Mircse volt eredetileg. Amikor bejöttek a magyarok, szükségük volt, de azonnal egy derék kinézésű, szigorú bíróra. Ez a Mircse Dénes az volt, derék kinézésű, szigorú ember. Éppen bírónak való. De a magyar hatóságok nem voltak megelégedve ezzel a Mircse névvel. Azt mondták, vegyen föl egy jobban hangzó nevet, s ő lesz a falu bírója. Még ki is találták, milyen nevet vegyen föl, ne törje a fejét rajta ez a derék ember. Legyen ezután Erdélyi. És az is lett. És bíró is lett arra a rövid időre.
Ezt így tudják a faluban. Már aki tudja. Megvénülni sem tudott ez az Erdélyi Dénes, belehalt valamibe. Lehet, az a rövid idő viselte meg, vagy pedig a jólét. De az is lehet, nem a jólétbe halt bele, hanem a nevébe. Mert fordult egyet a világ, s a román hatóságoknak nem tetszett, hogy Erdélyit csinált a Mircse nevéből. Emiatt még meg is verték, mondta ezt anyámnak Juliné. Ott van a sírja, egy majdnem fölhagyott temetőben, a Vári Józsiék kertjén felül, mindjárt balra. Vasráccsal bekerítve. Nem ott, ahol más népek vannak. Valamiért különállóbb helyre temették. Talán, hogy el ne vegyüljön a rendes temető tarka világában. Mert nálunk a rendes temető úgy van berendezve, hogy messziről meg lehessen állapítani az ittlakók fontossági sorrendjét. Legelől a falu volt előljárói pihennek, középen a pórnép, s leghátul a cigányok. Ilyen a beosztás. Mondanom sem kell, az én apám sírja ott van a pórnép között. Annak is a dereka táján. Ott a föld is már arra hajlik, ahol egy mély árok fenyeget, gyakori suvadással.
Ennek a Gocsovszkynének a sírját nem fenyegeti semmi. Se árok, sem pedig suvadás. Az ő sírja ott van a képzeletemben. Mégpedig legelől. A fontos halottaim között. Most helyeztem oda, csak néhány napja. Miután elolvastam Noicának, ennek a derék filozófusnak a szép sorait: Tudom, hogy az élet gazdag. Sokkal több, mint amire szükségünk van. Mily boldogan tudnék élni kevesebbel is... E gondolatok forrása a „kevesebb” igénye. Eszembe jutott másoktól is megtudakolni: mennyi életre van szükségük? De a kérdések mit sem érnek. Meglepő és mégis érthető tény, hogy az emberek nem tudják, mit kezdjenek a gazdagsággal. Észrevették-e, hogy a betegek, a szegény emberek, a kurta életűek és a kevés életesélyűek tudják, hogy mit akarnak? (Cseke Gábor fordítása)
Ezeket a sorokat most legszívesebben fölolvasnám az Erdélyi Dénes sírja mellett, ha valahogy átjutnának a vasrácsokon. S ha tudnám, hogy meg is hallja. Ha pedig nehezen értené, el is magyaráznám. Ott kezdeném, hogy csakugyan, mennyi életre van szüksége az embernek, Dénes? Mert ez a Gocsovszkyné tudta, mennyi életre volt neki szüksége. Így, szegényen, magányosan és idegenül is tudta! Abban a kicsi, süppedő házban. Ami nem is volt az övé. Talán még meg is kérdezném a temetői csöndben: mit gondol afelől, ki az idegen? Mondjuk, egy kicsiny faluban kit nevezhetünk idegennek? Azt-e, akiről csak annyit lehet tudni, hogy az igazságot kereste, s nem törődött hírrel, vagyonnal, névvel, vagy az az igazi idegen, aki még holtában is messzire van ettől a néptől?

Megosztás:

Jelenleg 0 hozzászólás van a cikkhez.
Hozzászólás írásához kérem jelentkezzen be! Amennyiben még nem felhasználónk, regisztráljon az oldalunkon!


Újdonságok
2018.01.14. - 10 éves a Huszadik Század!
2018.01.14. - 10 éves a Huszadik Század!
Kedves Olvasók! 10 éve jelent meg először a huszadikszazad.hu! Látogatóink akkor egy új, addig nem látott online formátummal találkozhattak az Interneten! Sok idő telet el azóta és portálunk továbbra is töretlenül szolgálja Olvasóink ismeretbővítés&eacu...
DÍJAINK
Az év honlapja 2010 eFestival 2010
Páholy
Sorscédulák a nagy háborúból (Cseke Gábor olvasónaplója) Az Ismeretlen Katona halálát ismerős politikusok okozták.                                        (Juhász Gyula)   Két nagyapám volt. Mint általában mindenkinek. Ma már egy sincsen, s emlékük is egyre halványabb. Ágyban, párnák...
Cseke Gábor olvasónaplója   Már nem emlékszem, sírtam-e akkor, de hogy meg voltam rendülve, az egyszer szent. Hogy is ne lettem volna, amikor egész környezetünk, iskolától az otthonig tele volt tapétázva a...
2013|08|01
A népeket, etnikumokat, fajokat megcélzó anekdotizálás, bár sok esetben érzékenységet sértő, túlzó és igazságtalanul általánosító, mint minden summás ítélkezés, ami figyelmen kívül hagyja a valóság árnyait-fényeit, kétségtelenül tartalmaz a maga...
Fórum
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98