A sport – túl minden nemesen és jón – a népnek szóló, a feszültségeket ellenőrzött keretek között tartó, a cselekvési vágyat szelepként levezető cirkusz is. Gondoljuk csak végig! Erről szóltak a római arénák gladiátor-játékai, a (nem is oly sötét) középkor lovagi tornái, de nem más a Cambridge – Oxford evezősverseny és a modern olimpia sem.

Coubertin báró, az újkori olimpia atyja a sportban a háborút helyettesítő eszközt vélt felfedezni. És a XX. század elején a „modern” sportéletben, így a magyarországiban is, megjelentek a hadseregre, a háborúra utaló mozzanatok. Ma már kissé komikusnak tűnhet, de az egyesületek tisztségviselőit „kapitánynak”, „hadnagynak” és „alhadnagynak” titulálták, és a „hadi gyakorlatnak” nevezett edzéseken tisztelgéssel köszöntötték egymást.

A sport mindemellett lehetőséget adott a társadalmi rétegek közelítésére és összefogásának megalapozására is. Lehetőséget adott arra, hogy az egyébként önerőből felemelkedni képtelen rétegek fiai is fontosnak és hasznosnak, jelentősnek érezhessék magukat.

Persze ez a „közelítés” nem ment könnyedén és egycsapásra. Hogyan is lett volna elképzelhető, hogy a birtokosok a polgárokkal és munkásokkal együtt versenyezzenek, és esetleg legyőzessenek?
Ez nem azt jelenti, hogy sosem volt példa ilyesmire, hiszen például a Budapesti Hajós Egylet hajóin időlegesen felbukkantak molnár- és révészlegények, vagy az NTE keretén belül működhetett a Budapesti Munkásegylet. De ez – a sport számára idilli – állapot igen rövid ideig tartott.

A sportélet nemzetközi változásai egyre erőteljesebben vetették fel a profizmus igényét, és a helyzet megoldására – azóta is ismerős a gyakorlat! – bizottságokat hoztak létre, amelyek hamarosabb újabb bizottságokká burjánoztak, s így egyre többen és egyre hosszabban vitatkoztak például azon, hogy a polgári jellegű lövészegyletet vagy a vadásztársaságot ismerjék-e el „hivatalosnak”. (A bizottságok természetesen az utóbbi mellett döntöttek.) Ugyanez a helyzet állt elő a torna és az atlétika „klubtagságának” vitáiban, az ügető vagy a galopp támogatásának kérdésében.

A sport körüli csatározások nem a szaklapokban és szakmai fórumokon, hanem a politikai hadszíntéren zajlottak. A Pesti Naplóban „Viator” álnéven Esterházy Miksa gróf tört lándzsát az atlétika mellett, és minden egyes cikkére reagált Matolay Elek, az ellenzéki Hon hasábjain, természetesen a tornát tartva az egyedül üdvözítő formának.

A társadalmi elkülönülést legélesebben a falkavadászatban és a lovassportban érhetjük tetten. Az ilyen klubok zártkörűek voltak, hiszen nyilvánvaló, hogy „sportszerűen lovagolni és galopp-pályán futtatni csak a legfelsőbb körök ifjai” alkalmasak. Válaszlépésként megalakult a „Magyar Kocsilótenyésztés és Versenyzés Emelésére Alakult Részvénytársaság” (1877), ami viszont a fiákerosok, fuvarosok, kupecek, ferencvárosi és józsefvárosi vendéglősök támogatásával működött. Meglepi Önöket, ha azt mondom, hogy ők alapozták meg a magyar ügetősportot? Pedig sokáig pályára sem volt pénzük, így versenyeiket a városligeti tó körül rendezték.

Az 1880-as években megkezdődött a modern sportélet szövetségi hálózatának kiépülése és formálódni kezdett a bajnoki rendszer is, természetesen Budapest központtal. Az egyleti összetartozás tudata jelentősen segítette az egyes társadalmi csoportok összefogását és a sportágak fejlődését.

Az 1880-as évek végére a hazai egyleti szerveződés egyedülálló volt a Monarchiában. Versenyeiket „Meeting”-nek nevezték és a tavaszi és őszi idényben rendezték meg, általában „nyílt” és „zárt” formában is. A nyílt versenyeken bárki indulhatott, így ezek jelentették a tehetségkutatás első állomását. A zárt versenyeken vándordíjat vagy bajnoki címet lehetett szerezni. Amennyiben azonban az egyik évben a bajnoki címet a kiíró egyesület sportolója nyerte el, a következő évben azt a versenyt nem indították: így működött az egyletek önvédelmi mechanizmusa.

Nem különböztették meg a különböző korosztályokat, de a fiatalabb vagy tapasztalatlan versenyzőket handicap-pel indították. Az egyesületeknek női szakágaik sem voltak, és a korcsolya, a tenisz, a turisztika és a lovas klubok kivételével nők még nem is versenyezhettek hivatalosan.

Mai szemmel nézve ezek a viadalok meglehetősen furcsának tűnhetnek. Mivel a fürdőcsarnokok fedett medencéiben nem engedélyezték a „versenyszerű úszást”, ezért az ún. „kosaras uszodákban” folyt a felkészülés és a bajnokságok is. A résztvevők a saját tudásuknak legjobban megfelelő úszásnemet választhatták, ami meglehetősen eklektikus képet eredményezett.

A birkózásban, súlyemelésben, ökölvívásban nem voltak még súlycsoportok, a gerelyt nem távolságra, hanem célra hajították, a diszkoszvetésnél nemcsak a távolságot, hanem a pálya ívét is beszámították az eredménybe. A magasugrás dobogóról zajlott, ennek alkalmanként változó magasságát levonták az eredményből. Érdekes módon óvásokról nem szól a sporttörténet, lehet, hogy más módon intézték el a vitás kérdéseket….

Népszerűek voltak az ún. fogadásos versenyek. Az érdeklődők gyakran olvashattak például ilyen hirdetéseket: „Zsőtér Pál úr 100 Ft-os fogadást ajánl, hogy 5 óra alatt Vácról pestre gyalogol”, „Vermes Lajos úr 300 Ft-os fogadást ajánl, hogy Gödöllőről Budapestig bármilyen ló ellen – nyerges
vagy pedig hámos – versenyez kerékpáron”. Hiába, a magyar virtus…

Végső soron elmondhatjuk, hogy a századfordulón kialakultak a magyar sportélet intézményi keretei, a sport pedig a egyre inkább az emberek érdeklődésének fókuszába kerül.