Hősök idézőjelben
1
Friedrich Dürrenmatt, az irodalmi Nobel-díjas svájci kópé egyik munkájában (talán az V. Frankban) olvasható ez a cinizmusával kijózanító erejű mondat: „Az igazság nem rentábilis.” Vagyis az igazság nem kifizetődő, az igazság nem jövedelmező. Szép.
Emlékeznek még, mivel kezdtem itteni (huszadikszazadponthus) rovatvezetői pályafutásomat? Nem hát. Felidézem azt a szöveget: „Sokak álláspontja, hogy történelem – mint olyan – nincs, csak történetírás van, az egykori, lejegyzett politikai események, társadalmi mozgások ilyen vagy olyan szempontú, ilyen vagy olyan láncolatba rakása.”

Dürrenmatt a mondatban nem kérdőjelezi meg az igazság létezését. Nem is teheti, hiszen mindenkinek van (közhelyül: saját bejáratú) igazsága. Éppúgy, mint hazugsága.
A hazugság egyik bevett, a sajtóban gyakori két változata a tények elhallgatása és a tények félreértelmezése. Ez utóbbi olykor félelmetes méreteket ölthet. Ölt is.

Vegyük példának az idő végtelensége és hatásának szívós továbbélése szempontjából egy nem is olyan régi példát, a 2. magyar hadsereget. Nem kifejezetten sikertörténet, bár… És itt kezdődik (tulajdonképpen folytatódik, mert a kezdetek óta megvan) a sajtó felelőssége. Itt és most csak az írott tömegkommunikációs orgánumokra figyelmezek, figyelmezhetek. Természetesen, most sem szikár felsorolása következik az eseményeknek, s különösen nem újraértelmezési kísérlet. Azt a pro és kontra (például Nemeskürty István, Sára Sándor stb. és a szélsőbal, szélsőjobb stb.), azaz egységes értékrend hiánya, illetve állandóan változó jellege miatt ide-oda cikázó vélemények lehetetlenné teszik. Tisztában vagyok azzal is, hogy a háborúban nem csak a Múzsák hallgatnak, de kussolásra ítéltetnek az újságírók, filmesek, tévések is. A katonapolitikai érdekek parancsoló erejűek. Én is közöltem olyan cikkeket, amelyekben kijelentik, hogy az ellenség megtévesztése végett nem árulnak el ezt vagy azt.

Katonai érdekből és a közvélemény megnyugtatása miatt például az 1943. január 12-én meginduló és a 2. magyar hadsereg totális vereségével végződő szovjet offenzíváról egy hetilap január 15-i száma ilyen címmel közölt cikket: „A magyar arcvonalon tovább tartanak a nehéz és váltakozó harcok”. Ekkor már szó sem volt váltakozásról. Illetve csak szó volt róla.

Újságíróink (legalábbis annak az egynek) dicséretére legyen mondva, az olvasók már februárban értesülhettek a katasztrófáról a Hősi halált halt Csukás repülőalezredes című nekrológba ágyazva. (Ideválogattam, elolvashatják.)

Jellemző, hogy Paulus vezértábornaggyá emeléséről megemlékeztek, de arról, hogy a benne bízó Hitler parancsa ellenére megadta magát, és arról, hogy az elkeseredett német katonák február 2-án Sztálingrádnál letették a fegyvert, egyetlen szót sem írtak. A lapok a világháború menetét megfordító szovjet győzelem után is német sikerekről, taktika visszalépésekről, arcvonalrövidítésekről „számoltak be”.

2
Ha már idézettel kezdtem az elsőt, idézzek a második gondolatsor elején is, mégpedig nem kisebb nagyságot, mint József Attilát. A tanú című filmjébe Bacsó Péter is beépítette a Szállj költemény… kezdetű versének harmadik szakaszát. „Szólitsd, mint méla borjuszáj / a szorgalmas szegényeket – / rágd a szivükbe – nem muszáj / hősnek lenni, ha nem lehet.”

Mit jelent a hősi halál szókapcsolat? Mielőtt szerény véleményemet kifejtem, engedtessék meg nekem egy picike kitérő. Ezen orgánum időfelfogása, időkezelése szerint nemrég (1942 augusztusában) halt meg Horthy István. Mégpedig hősin! (Biztosan a foglalkozása, hivatása juttatta eszembe pont őt, hiszen gépészmérnök és repülő főhadnagy volt. Mellesleg kormányzó-helyettes a apja, H. Miklós mellett.) Nos, az ő haláláról is legendák – azaz bizonyos szempontú tények – születtek. Van, ki német ármányról beszél, mivel H. I. nem titkolta németellenességét, s szép számmal voltak angolszász barátai, ismerősei, van, ki részegség okozta balesetről, s olyan is akad, aki kétségbe vonja halála helyét (Alekszejevszka) is, és azt állítja, hogy a szolnoki híd alatti vagány átrepülési kísérlet okozta vesztét. Hős volt?

Hős volt-e a sosem látott nagybátyám, Feri bácsi, akitől az utolsó tábori lapot – emlékszem zöld színére és cenzúrázott szövegére – ’42 végén kapták meg nagyszüleim? S igaz-e a lapra nyomtatott szöveg: „Magyar élet ára az orosz halála”?

Hősök voltak-e a 2. magyar hadsereg Don-kanyarban elesett katonái? És csak a magyarok, németek, olaszok, románok? Nem! Minden háború minden halottja csak egy ember, aki önként vagy parancsra ment (megy) ki a vágóhídra! E tényt semmiféle ideológia nem szépítheti, nem kozmetikázhatja elfogadhatóvá. Amiként igen falsul hangzott a „Parancsra tettem” mentegetőzés a felelősök szájából. A kiskatona mentheti a bőrét ily módon, mert nem volt egyéb lehetősége a korbáccsal, vagy az azonnali halállal szemben (Milyen rémísztő olvasni a korabeli dokumentumokban a felkoncoltatik igét!), a führerecskék, a ducecskék, a nemzetvezetőcskék, a conducatorocskák, s a többiek a rangsorban – nem.

Az eddigiekből kiolvasható, de megismétlem: nem voltak hősök, csak háborúban szenvedett, meghajszolt s végül elpusztult magyar, német, olasz, román katonák. S nem voltak hősök a győztesek elesett sokmilliói sem.