Cseke Gábor, író, költő, újságíró (blog: urszu2)

" />
Dtum
Login with Facebookk
Páholy
2008|06|30

Fotográfiai tévelygéseim

Szerző: Cseke Gábor

Véletlen vagy sem, a huszadikszazad.hu mostanig nem túl sokat idézett a fényképészet akkori állásáról. A jóhiszemű ember, aminek magamat tartom, ebből arra következtet, hogy a téma korántsem érett meg arra, hogy kuriózumok és mindenféle (ma már nevetséges) trükkök ismertetésén túl közfigyelmet érdemeljen.
Pedig azért tudjuk, hogy a fotózás és annak technikai feltételei nem kimondottan a huszadik század találmánya, kezdetei és első virágzása a XIX. század derekára esnek, és akárcsak a filmezés hőskorában, a magyar fotográfusok az elsők között veszik komolyan a fényképező masinát.
Jó szintézis és mementó mindehhez az 1910 júniusi válogatásban közölt Farkas Zoltán-féle beszámoló a Műcsarnokban megrendezett nemzetközi fényképészeti kiállításról, amely "majdnem az összes nemzetek fényképezésével..., az összes törekvésekkel, technikákkal megismertet", s arra figyelmeztet, hogy a fotográfia, a fotografálás addig meglehetős hangsúllyal inkább megélhetési vagy műkedvelő szinten, gyakorlatias okokból vagy szórakozásból terjedt el az egész világon, s gyakorlatilag arckép- és tájmegörökítésként működött, akkorra már művészeteket ostromló, figyelemre méltó tendenciákat is felmutathatott.
Jellemző, hogy a XIX. század szellemi tekintélyei közül sokan egyszerű technikai kalandnak, trükknek fogták fel a fényképezés mágiáját, ami előtt nincs miért hasraesni. Anton Fendrich német esztéta például természetkleptomániának nevezte a fotográfus munkáját, Charles Blanc író szerint: „A fénykép mindent utánoz, de nem fejez ki semmit. Vak a szellem világában.” Hasonlóképpen vélekedett Daumier is, a jeles francia karikaturista: „A fotó csak vak eszköz, mely minden kifejezési készséget nélkülöz.” Ehhez képest Bálint György esztétikai értékítélete már a fotóművészetben észlelt későbbi látványos előretörésen alapszik. Szerinte ugyanis „Daguerre találmánya új művészettel gazdagította az emberiséget, és bebizonyította, hogy mindig az ember, a ťszemélyiségŤ a döntő, és nem a gép… Minden látszat ellenére nem az ember válik géppé, hanem a gép válik emberivé.”
A ma embere - és itt szigorúan a XXI. századról beszélek - mosolyog mindezen, mindenhatónak és magától értetődőnek vélvén a géppel történő képírást, s a fényképészetből ma már szinte kizárólagosan a digitális technikát látja, gyakorolja, akkora természetességgel és demokratizmussal, mint ahogy telefonál vagy bankkártyával fizet az ember. A valamikor hagyományos és jó anyagi megélhetést biztosító fotóműhelyek és -stúdiók, ha itt-ott fenn is maradtak, erősen muzeális beállítottságúak. Miközben lassan már az igazolványképek is a hivatalos intézmények által működtetett elektronikus fotólaborokban, egyenesen plasztik okmánykártya hordozóra készülnek, manapság gyakorlatilag szinte mindenki készíthet felvételeket meghitt pillanatairól, családi eseményeiről, megörökítésre ítélt látványokról. A mai fotólaboratóriumok pedig ezt az iszonyúra duzzadt igénynek igyekeznek technikával és rész-szolgáltatásokkal lehetőleg elébe menni.
Tudom, ezek közhelyek a ma emberének, s megtalálhatók majd minden, fotótörténeti elmélkedés elején, számomra viszont, aki eddigi életem javát a huszadik században voltam kénytelen letudni, figyelmeztetés is, hiszen az ötvenes évek elején történt személyes ismerkedésem a fényképezéssel még majdhogy nem ugyanazokat a technikai problémákat vetette föl számomra, mint tehette azt a tizes években, teszem azt a nagyapám és az apám esetében. Pedig hát, amint azt utólag, a fotótörténet kulisszáiba történő bepillantás után megállapíthattam, a fotóművészet - amely levetette a tizes években még amatőrnek nevezett jellegét - éppen az első évtizedekben erősödött meg s állította pályára nagyformátumú klasszikusait (akik egyben a megújítói is lettek), és most csak a magyar vonatkozású, ám nemzetközileg is előkelően jegyzett "névsort" rekonstruálnám meglehetősen hézagosan és kapásból: Szathmári Papp Károly, Veress Ferenc, André Kertész, Brassai, Capa Róbert, Székely Aladár, Moholyi-Nagy László, Mai Manó, Klósz György, Escher Károly...
Nekik és annyi sok más társuknak, kollégájuknak, konzseniális szakmabelijüknek, mire én kézbe vettem az első boxgépet, ami a lehető legegyszerűbb és legolcsóbb tömegcikk volt akkoriban, a fotografálás már élet-halál kérdés, művészet, önkifejezés volt. A nagy klasszikusok világlátási stílusa immár nem csak ecsetjük, vésőjük, ceruzájuk nyomán, kézjegyük révén azonosítható, hanem kamerájukkal alkotott fényképeik is nyíltan árulkodnak róla.
Nemrég egy történelemre kihegyezett népszerű tévécsatornán a huszadik századi háborús konfliktusok kimagasló fotósairól szóló műsorban párhuzamosan mutattak be bizonyos eseményeket megörökítő művészfotókat és az ugyanazon eseményekről forgatott filmfelvételeket. Megdöbbentő élmény volt tudatosítanom magamban a szembeszökő tanulságot, hogy míg a film térben és időben, mélységi mozgásában, folyamatában, meglehetősen nagy redundanciával képes csak megragadni a történések lényegét, addig a jó felvétel olyan pillanatmetszet ugyanabból a térből és az időből, mely a maga mozdulatlanságában képes megmutatni nem csak az előzményt, hanem azt is, ami történni fog - anélkül, hogy megkötné a fantáziánkat, sőt, egyenesen ránk bízza a beazonosítást... És mindjárt a vers és a regény analógnak tűnő viszonya ötlött fel bennem, s jöttem rá, hogy a művészi fotóban megtestesülő líra, még ha dokumentáris, epikus vétetésű is, a végtelen sorozatban felvillanó pillanatokból választja ki a számára legkifejezőbbet. Azt az egyetlenegyet, amibe belefagy, megsűrűsödik minden.
Többször leírtam, közelebbi barátaim untig hallották már, hogy valamikor nagyon szívesen lettem volna gyakorló fényképész, az ifjúkori rajongástól kezdve a kezdő lehetőségig ugyanis minden adva volt egy szerencsés induláshoz. Akkoriban mifelénk, a romániai Erdélyben – természetesen szovjet példára - a népi demokrácia úttörőszervezete is előszeretettel szorgalmazta (a szabadidő hasznos eltöltése jegyében) a minden nagyobb erdélyi városban létesített úttörőházak kebelében az ún. fotókörök szervezését, amelyek keretében értő szakemberek , a kor technikai adottságaihoz képest egész jól ellátva tanították a gyerekek egész tömegeinek a fotózás ábécéjét, a fotóanyagok és -vegyszerek használatát, a laboratóriumi segédeszközök (másoló- és nagyítógép, előhívólánc, képvágó, keretezés, sötétkamra stb.) kezelését, s miután sikerült ezáltal sokakat megfertőzni, a legjobbakat visszatartva, a többieket azzal az ambícióval eresztették szélnek, hogy mindez csupán a kezdet, az alap, hiszen mindenki berendezhet odahaza egy öntevékeny kis sötétkamrát és megpróbálhat autodidakta módon tovább lépni. Nekem személy szerint e magános kilépéshez már nem maradt elég türelmem, a fotózás járulékos, kikerülhetetlen melléktevékenységei számomra mindig is bosszantó kötöttséget jelentettek, s a fürdőszobánkban késő este berendezett ideiglenes, unos-untalan felállításra, majd lebontásra ítélt sötétkamrát rendre átengedtem öcséimnek, akik szívósabbnak bizonyultak, de végül ők is elhagyták a pástot.
Valakinek a fotózás mellett kitartani ugyanakkor nem csekély anyagi ráfordítással járt, ezt igen sokan a tevékenység üzleti lehetőségeit kihasználva próbálták biztosítani: bármilyen rendelést elvállaltak, akármilyen sokszorosító igényre válaszoltak; a fénymásolás technikája akkor még elérhetetlen volt mifelénk, a nyomdai sokszorosítás szigorúan beszabályozott és ellenőrzött állami tevékenységként működött. Hogy mennyi (rossz minőségű) korabeli énekes sztár és filmcsillag már-már a felismerhetetlenségig újramásolt képe ázott minálunk is, a fürdőkádunkba állított laboratóriumi tálakban, ma már senki se tudná megmondani, azt viszont igen, hogy abból futotta aztán filmre, papírra, vegyszerre meg egyéb kamaszálmokra, amiket itt most nem részleteznék.
De hát ez amolyan törvényt megkerülő, illegális tevékenységnek számított, ami fölött általában szemet hunytak a hatóságok, alkalomadtán, megfélemlítési szándékkal viszont nem egyszer példát statuálva le-lecsaptak a nagyban üzletelőkre, a bedolgozói hálózatokat működtetőkre. A naiv magánzókat nem bántották ugyan, sorsukat viszont a kemény konkurencia pecsételte meg.
Már mint újságíró kerültem ismét izgatóan közel a fotó mindennapi világához és műhelyeihez, félig-meddig szakmai kényszerűségből és kiváncsiságtól is hajtva. Újra felbátorodott érdeklődésemet az táplálta, hogy a hatvanas évek erdélyi sajtójának (mai szemmel már-már minősíthetetlen, gyatra és szűkös) képanyaga abban a hamis illúzióban tartotta a gyanútlan embert, hogy a fotó nem más mint illusztráció, amely képi igazolásul szolgál az újságban leírt agitatív szavakhoz, persze csak akkor, ha fér, mert a szerkesztői gyakorlat úgy tartotta, hogy a betű szentségét sosem írhatja felül semmiféle képszerkesztői igény, sőt, ha a szöveg (nagyon gyakran) túlfőtte magát, a tervezett illusztráció helyéből büntetlenül és töprengés nélkül le lehetett csípni, akár a kép megcsonkítása árán is. Hiszen a táj - táj maradt akkor is, ha a klisévágó kés lemetszette a gerinc felét, az élmunkásportrén pedig mit sem változtatott (a szemünkben), ha a fél füle s netán a hajzata bánta a térszűkületet...
Nem volt becsülete a fotónak, ezt itt nyugodtan kimondhatjuk, se társadalmilag, se a szakmailag. Ezernyi tiltás kötötte a fotóriporter kezét, szokványos események szokványos képeit várták tőle tökéletes technikai kivitelezésben, hogy aztán úgy szabják-nyessék, ahogy a pallérozatlan ízlés nem szégyelte...
Akkor, ebben a csömörös pillanatban figyeltem föl komolyabban a fotóra mint szakmai tevékenységre. Lapunkhoz, a Bukarestben megjelenő magyar ifjúsági hetilaphoz (Ifjúmunkás, megj. 1957-1990 között) akkoriban sikerült odavonzanunk a román fővárosban tanuló fiatal magyar képzőművészek egy érdeklődő részét. Közülük is az egyik, szárazajtai Pusztai Péter érdekes keveréke volt a földhözragadt konkrétumból építkező, attól viszont egyidejűleg meredeken el is rugaszkodó grafikus fotósnak és fotós grafikusnak. E találkozásból mondhatom, életreszóló barátság és szakmai kapcsolat is lett közöttünk, s ekként sikerült fogalmazni tavaly, montreali kiállításának meghívójára a dióhéjba foglalt jellemzést: “Képeit nézve örökké azt hittem, azok eleve adottak, s a látvány valóságát tulajdonképpen neki köszönhetjük. Fotóit mintha jóelőre megtervezné, komponálná, grafikáihoz viszont nem átall kész formákat elsajátítani. Ideális csempész: ide is, oda is viszi, ami érték és kelendő... Zseniálisan grafikázik, de boldogan szűri össze a levet a fotográfiával (őszerinte ez a dialektikus szürrealizmus). A fotó a kincsesbánya, a grafika maga a szabadság. Csoda, hogy nem tudja, melyik oldalra álljon? Ha lehorgonyozna valahol, mindent elveszítene. Így, szűntelen mozgásban, ma is minden az övé: a rácsodálkozó felfedezés, az első éjszaka joga (ius primae noctis), majd az azt követő gyötrődés, pedig a képek mintha készen, védtelen ártatlanságban jönnének világra. Egy biztos: sose hazudnak.”
A marosvásárhelyi képzőművészeti középiskolában a grafika szakon, ahol barátom is végzett a hatvanas évek elején, akkoriban – elsősorban a tanárok magánszorgalmú ambíciójának köszönhetően - nagyon komolyan vették a fotóművészeti oktatást, s falai közt a fényképezés szeretetével beoltott gyerekek intézményesen is megkapták azt az impulzust és törődést, ami az én gyerekkori rajongásomhoz önmagában nem bizonyult elegendőnek. Hosszú időn át vele együtt dolgozva, rendre az ő kezére és szemére bízva a lapot, ébredtem rá, hogy a fotós egyáltalán nem tévesztendő össze azzal az emberrel, aki fényképező masinát tart a kezében és egyre-másra fényképeket készít - az ilyen ember legfeljebb a gép kiszolgálója, maga is betanított masina, vagy még annyi sem -; hanem a fotós igenis az, aki pillanatképekben, kivágásokban, sajátos, megismételhetetlen elrendeződésében látja a világot, aki önálló üzenetet közvetít képével, ami épp úgy immanens érték, mint bármely alkotás. Tőle tanultam meg bízni és egyenrangú társat látni a fotósban, továbbá azt is, hogy nincs olyan kép, amit a szerkesztői olló ne lenne képes - a javára - megvágni, ugyanakkor a jó fotó az, amihez a szerkesztői olló egyszerűen képtelen hozzáférni. Tulajdonképpen még végzős akadémista volt, s nem átallt fotóriporteri megbizatást vállalni a lap mellett, rendre kicserélve annak grafikai kinézetét, egyre nagyobb tekintélyt szerezve képanyagának.
Az ő révén kerültem kapcsolatba az akkori nagyváradi Tavirózsa fotóklubbal, amely annak idején azzal vált ki és tűnt újító szelleműnek a szakszervezeti mozgalom keretébe terelt amatőr fotóművészet többi egyesületének tömegéből, hogy kétévente megszervezte az először bemutatott – a “premier” - fényképek országos versenyét és tárlatát, a Premfotót, amelyből aztán a rendszerváltás után világszerte ismert és elismert nemzetközi biennálé nőtte ki magát. Akkor már a bukaresti országos magyar napilapnál, az Előrénél dolgoztam, az akkori viszonyokhoz képest laza munkabeosztásban, s a lapot képviselve jutottam el kiváncsian az első Premfotóra, ami számomra nem csupán a zsűrizett képek tárlatának ünnepélyes megnyitásából és az azt követő díszvacsoráról szólt, hanem további, hétköznapi ismerkedésből a fotóklubbal és ami számomra a legfontosabbnak tűnt: a fotókkal. Nem tudom eléggé megköszönni a Tavirózsa vezetőinek azt a bizalmat és türelmet, amivel a verseny anyagához engedtek közelíteni. A mindenkori tárlatnyitót követő hét ugyanis kötelezően azzal telt el, hogy a fotóklub kis váradi irodájában alaposan átnézhettem a pályázat teljes anyagát - magyarán, a jéghegy csúcsa mellett a víz alatt rejtőző nagyobbik részt is -, azt, ami nem került a falakra s egy idő után postán visszaszármazott szerzőikre. Ugyanakkor szerre látogattam a klub fotósainak műtermeit, meghallgattam személyes gondjaikat, szakmai törekvéseikről szóló töprengéseiket, fotókat gyűjtöttem, új kapcsolatokat kerestem... Jó néhányszor megismételtem ezt a műveletet, a Premfotónál lassan bennfentesnek, amolyan “tárca nélküli” kollégának számítottam, amiért aztán, egy ünnepi pillanatban, önkéntes drukkerségem okán megkaptam a klub tiszteletbeli tagja címet is. Buzgóságomnak gyakorlati haszna is lett: szerzői adatok és címek birtokában, szerkesztőként személyes levelet írtam minden, általam figyelemre méltónak vélt pályázati munka szerzőjének, a felkéréssel, hogy legyen az újság fotós munkatársa, küldjön be reprezentatív válogatást műveiből közlés végett egy akkor még nemlétező rovatba, amit éppen az általam kért fotókból szerettem volna elindítani.
Nem remélt szerencsém volt a főszerkesztőmmel, akit meglepő módon csöppet sem kellett győzködnöm a fotóművészeti rovat indításának hasznáról. Mivel arról volt szó csupán, hogy hetente nyújtsunk megfelelő teret két színvonalas amatőrfotónak a hétvégi művelődési mellékletben, s mert nem csak az ötletet, hanem magát a kész anyagot is bemutattam neki, sok-sok hétre előre, könnyen rábólintott. Nem remélte, mint ahogy én sem, hogy a személyre szóló, szétküldött levelek olyan kedvező fogadtatásban részesülnek a fotósok körében, akik hamarosan elárasztották munkáikkal a szerkesztőséget, a rovatnak pedig visszhangos sikere lett. Ekkor derült ki, milyen megnyilatkozási éhség él a társadalmilag amúgy igen rövid pórázon tartott fotóművészekben, hogy mily kevés lehetőségük van a nyilvánossághoz, s tulajdonképpen a saját levükben főve, megoldatlan problémáik közt vergődve, félig-meddig ösztönösen vegetáltak. Mert létezett ugyan országosan a művészfotósokat összefogó szakmai egyesület, de inkább öntevékeny sóhivatali alapon. A fotó ideológiai felügyeletét a szakszervezeti művelődési mozgalom alá rendelték, ebben a keretben működtek az úgynevezett fotóklubok, amelyekben csekély tandíj fejében el lehetett sajátítani a fotótechnikát és a fotóesztétika néhány elemét, majd a klub tagjai a tehetségesebbeket igyekeztek közösségükbe terelni, inasként pátyolgatni, utánpótlásnak befogadni. Ott, ahol pezsgő klubélet folyt, az eredmények se maradtak el, néhány népes fotóklub annyira kimagaslott a mezőnyből, hogy országos biennálékra, később nemzetközi szalonok megrendezésére is vállalkoztak - Bukarest, Marosvásárhely, Nagyszeben, Temesvár, Kolozsvár, Brassó, Csíkszereda, Krajova, Nagyvárad voltak a romániai fotósélet főbb gócpontjai. Általuk kapott lábra, élt és virágzott a Sötétkamra címmel működtetett állandó rovatom, amelyhez hosszú éveken át a hazai fotósok - s nem is akármilyenek: országos és nemzetközi versenyek díjazottjai - versengve szállították az anyagot, olyannyira, hogy segítségükkel a napilap Évkönyve hamarosan hallatlanul gazdag fotóművészeti fórummá is vált. És igaz, hogy az első és az utolsó oldalakra mindig az unalomig ismert hivatalos és jellegtelen politikai-termelési képek kerültek, a lap belsejéből viszont rendszeresen előköszönt az élet is, ha csak egy-egy keresetlen, remek látvány vagy kompozíció formájában is.
Ez volt az az időszak, amikor 1982-ben megjelent regényem (Bármely rendelést vállalok. Kriterion könyvkiadó, Bukarest) egyes szám első személyben monologizáló hősét úgy indítottam útnak, hogy a kezébe adtam egy, a bolhapiacon olcsón megvásárolt régi fényképezőgépet, hogy azzal próbáljon sok-sok megpróbáltatás és kockázat révén megélhetést szerezni magának. A könyvet, amelyben a fényképészet tulajdonképpen csak ürügy és eszköz volt az ábrázoláshoz, s amelyben az iránta való vonzódásomat próbáltam szublimálni, fotós barátaim megkülönböztetett érdeklődéssel fogadták. Egyikük, aki ma az egyik képzőművészeti egyetem fotóesztétikai professzora, így írt nekem: “Nem is gondoltam volna, hogy ilyen alaposan ismered a fotós életet és a fotográfia boszorkánykonyháját. Magunkra ismertünk!” Nekem akkor ez a megjegyzés több volt minden esztétikai dicséretnél...
Az így összegyűlt fekete-fehér papíranyag egy részét féltett kincsemként őrzöm, ebből készült az az Öböl című válogatás,amely egy összefüggő gondolat- és érzelemritmust kifejezve, albummá állt össze (megtekinthető a http://picasaweb.google.com/gcseke/BLAntolGiaAzElReSTTkamraRovatBL19801985
címen). A szerzők egy része azóta az örök vadászmezőkre költözött, mások felhagytak a fotózással. Kevesen vannak már, akik aktívan, technikában és szellemiekben megújulva tovább léptek. És közben indultak újak, felbukkantak fiatalabbak, a lehetőségek - akárcsak a határok - kinyíltak, a digitális technika más értékrendet sugall és hív életre, a fotóklubok intézményes támogatása és ösztönzése megszűnt, így azok is felmorzsolódtak, a Tavirózsa viszont nem véletlenül élte túl a fotóséletet ért megrázkódtatást. Mindenkori menedzsere, Tóth István nyomdatechnikus és fotós, a Premfotó egyik életrehívója a 89 után felbomlani látszó fotóklub hóna alá nyúlt, anyagilag is vállalkozó gazdája lett, galériát működtet, nemzetközivé szélesítette a Premfotó szalont, román-magyar fotós rendezvények elindítója és szorgalmazója, s nemrég, amikor a romániai fotós szövetség is felbomlani látszott, átvállalta annak újjászervezését s szakszerű működtetését.
Valami eltűnt, de valami meg is jelent. A felbomló klubok helyett a képzőművészeti és a kommunikációs felsőoktatásban mind szélesebb körben jelenik meg Romániában a fotó-videó-számítógépes képfeldolgozás szak, egyre több a fiatal szakember, a tehetséges fiatal művész, s az élet úgy hozta, hogy sikerült közel kerülnöm ott, ahol ma élek egy olyan fotográfiai műhelyhez, mely a lezárult huszadik század és az éppen beindult huszonegyedik éveiben rohamosan eltűnő vidéki kiskörnyezet tárgyi-szellemi világát kész dokumentáltan feltérképezni és megörökíteni. Tapasztalatuk szerint ijesztő méretekben vész oda, kallódik el, cserél illetéktelenül gazdát, kerül jó pénzért távoli vidékekre az a fotográfiai kincs, mely a fényképészet hazai gyakorlatának kezdete óta otthonainkban felhalmozódott. Ez pedig ugyanolyan felbecsülhetetlen időlenyomat életünkről, jelenlétünkről - nevezzük akár tanúságnak is -, miként folklórunk maga, mely élő formájában mára alaposan megtépázva, kifakulva, de nagyobbrészt mégis csak átmentve (Bartók, Kodály és utódaik révén) identitásunk letagadhatatlan és meghatározó része.
A régi fotóval kissé más a helyzet; a kép eredetije mindig egyetlen személyhez, műhelyhez kötődik s legtöbbször talán már bottal üthetjük a nyomát. De egy képhordozóról már a maga idejében - legyen az üveglemez, film és egyéb fényérzékeny anyag - számos kópia készült, személyes használatra, emlék gyanánt, amelyek aztán egy-egy család hányatott életében kényszerűen követik a hagyaték kiismerhetetlen, legtöbbször mostoha sorsát, s ilyen téren inkább a kacatok közé sodródnak, amik csak fölöslegesen foglalják a helyet, penészesek, ki tudja, mi mindent s mennyi ismeretlen embert, helyszínt, életjelenetet ábrázolnak nagy- és dédszüleink életéből. Amíg létrejöhet egy, az erdélyi fotókincset feltérképező és begyűjtő, összehangolt fotográfiai múzeum, amelyet mintegy első, megvalósítható lépésként egy internetre épülő virtuális múzeum létrehozása előzne meg - ez pedig nem olyan egyszerű feladat, hogy egyetlen megyei tanács vagy kulturális intézmény máról holnapra, komoly anyagi-műszaki háttér megteremtése nélkül fölvállalhatná -, a még kisebb lépések politikáját ajánlatos követni...
De erről az új kalandról és tanulságairól talán egy másik alkalommal...
Cseke Gábor
Csíkszereda, 2008. június 26.

Megosztás:

Jelenleg 0 hozzászólás van a cikkhez.
Hozzászólás írásához kérem jelentkezzen be! Amennyiben még nem felhasználónk, regisztráljon az oldalunkon!


Újdonságok
2018.01.14. - 10 éves a Huszadik Század!
2018.01.14. - 10 éves a Huszadik Század!
Kedves Olvasók! 10 éve jelent meg először a huszadikszazad.hu! Látogatóink akkor egy új, addig nem látott online formátummal találkozhattak az Interneten! Sok idő telet el azóta és portálunk továbbra is töretlenül szolgálja Olvasóink ismeretbővítés&eacu...
DÍJAINK
Az év honlapja 2010 eFestival 2010
Páholy
Sorscédulák a nagy háborúból (Cseke Gábor olvasónaplója) Az Ismeretlen Katona halálát ismerős politikusok okozták.                                        (Juhász Gyula)   Két nagyapám volt. Mint általában mindenkinek. Ma már egy sincsen, s emlékük is egyre halványabb. Ágyban, párnák...
Cseke Gábor olvasónaplója   Már nem emlékszem, sírtam-e akkor, de hogy meg voltam rendülve, az egyszer szent. Hogy is ne lettem volna, amikor egész környezetünk, iskolától az otthonig tele volt tapétázva a...
2013|08|01
A népeket, etnikumokat, fajokat megcélzó anekdotizálás, bár sok esetben érzékenységet sértő, túlzó és igazságtalanul általánosító, mint minden summás ítélkezés, ami figyelmen kívül hagyja a valóság árnyait-fényeit, kétségtelenül tartalmaz a maga...
Fórum
2018-11-20 05:10:27
2018-11-20 05:05:05
Nády Árpád
2018-03-26 21:46:50
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-02-04 09:26:07
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-02-04 09:25:56
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-02-04 09:25:33
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-01-28 12:31:06
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-01-28 12:26:10
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-01-28 12:23:23
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98