Dtum
Login with Facebookk
Páholy
2010|08|29

Hazai utazók Erdélyben 1.

Szerző: Cseke Gábor

1940-nel kezdődően, amikor Erdély egy része úgymond visszatért az anyaországhoz, ennek az eseménynek megvolt az általános kánonteremtő értéke. Minden, ami “erdélyi” cimkét hordozott, hatványozottan kelendő, becsülendő, figyelemre érdemes volt. Felértékelődött. Ennek az érzelmi divathullámnak a hátán számos könyv is készült, került be a köztudatba, majd csúszott később a homályba, amikor ez a jól kiaknázott erdélyiség egy ideig újra rossz ajánlólevélnek bizonyult a történelem alakulása folytán.

A Hazai utazók Erdélyben című antológia is abban a fél évszázaddal ezelőtti korban készült, és a maga korában nem is tett egyebet, mint kötetbe gyűjtve felmutatta a magyar irodalom és szellem képviselőinek XVIII-XIX. századi csodálatát, rajongását a felfedezett Erdély, az erdélyi állapotok iránt. Akárcsak a mai anyaországiak, az “igazi” hazából érkezők valami sajátosat véltek átélni Erdélyben, amihez azonban hiányzott a tulajdonképpeni kulcsuk. Olyan emberekkel találkoztak útközben, akik jobbak vagy éppen gyatrábbak voltak az otthoniaknál, de mindenképpen másak.

Az 1942-ben kiadott válogatás ebben a puha kötésű, olcsó papírra nyomott formában tudtommal többé nem jelent meg (jelenkori díszes, blickfangos újrakiadásai már a retro divatjának jegyében születtek), az eredeti példányok ugyancsak megritkultak az olvasás és a kereskedés rejtett piacain. A könyv, mely az 1942. évi Kolozsvári Művészeti Hetekre készült, Molter Károly előszavával jelent meg, Lepage Lajos Könyvkereskedésének (Kolozsvár) kiadásában, a borítólapon Andrásy Zoltán rajzával. Összeállította: Szeremlei László.

Baráti alapon jutottam hozzá pár heti használatra a kötethez, s hogy személyes élményemnek legyen valami tartósabb nyoma is, csokorba szedett idézetgyűjteményben igyekeztem sűrítve megőrizni a könyv üzenetét, amelyet a fülszöveg így foglal össze:
“A magyar irodalom rég feledésbe merült legremekebb erdélyi útirajzai, társadalomrajzai varázsolják elénk ebben a gyűjteményben a régi-régi Erdélyt ... A mai modern szociográfia ősei ezek az utirajzok s az azóta is elhalt magyar társadalomtudomány hatalmas kezdetei. A kötet útirajzai... szembenéznek Erdély legfontosabb sorskérdéseivel, kirajzolnak minden erdélyi gondot, hódolnak minden erdélyi nagyság előtt.”

Hogy ez így van avagy sem, ez olvasói megítélés kérdése. Annyi bizonyos, hogy a kötetbe gyűjtött feljegyzések a felismerés erejével hatottak akkor; e benyomásokat azonban hamarosan kiegészítették azok a huszadik századi megfigyelések – Erdély felfedezésének legújabb kori helyzetképei révén -, amelyeket a trianoni, majd a bécsi döntések utáni állapotok megfigyelői és értő elemzői papírra vetettek.

Ahhoz, hogy a jelen felismeréseit megértsük, nem árt visszalapoznunk az időben, régvolt utazások tapasztalataiban és tanulságaiban. Az Erdélyhez való szokatlanul erős kötődés és ragaszkodás a magyar szellemi életben mindig is ellentmondásos, felkavaró és már-már irracionálisan szenvedélyes. Néha az a benyomása az embernek, hogy az egész inkább csak valamiféle póz, comme il faut – vagy mégis tévednék?

Nézzük hát elsőnek, mit is írnak a régiek...

(Cseke Gábor)

*
Molter Károly: Előszó (részlet)

,,Mi volna ha tenger övezné Erdélyt!" – kél a látomása Széchenyinek, pedig epébe mártott pennával szokott keserű tényeket kíméletlenül megírni, nem a képzelet színes változatait. És egyre-másra nyugateurópai tájképekhez hasonlítja szebb helyeinket, régi jó főnemesi divat szerint előbb ismerte meg azokat, mint kettéosztott hazája keleti felét.
Erdély dicséreti, csak ennyi ez a könyv? — Hálistennek, sok a bírálat is benne, de nem volna csuda, ha dicsérő énekként maradna fülünkben. Hiszen hazai és nem hazai utasok azonnal megszeretik ezt a földet, amint szorongó szívvel reálépnek. Harminc esztendeje, hogy idéhívtak s most is emlékszem vén székely kollégámra, amint atyai mókával fölényeskedett: „Keed is alföldi? Még egyetlen döblöcös se ment innét vissza,ha nem volt muszáj! Keed is itt ragad!" — És mostanában, Kelemen Lajosnak egy Marosvásárhely történelmi múltjáról szóló, ízes előadásán lepődtem meg, hogy legalább annyira érdekelt, mint egy bennszülöttet. Hogy hazám ez a föld, amelynek pedig lángját és titkát kifejezni gyönge vagyok. Honommá szépült ez országrész s odaát, a szülőföldemen lettem erdélyi utassá. E könyv nagyhírű hazai utasai — némelyik Erdélyben szeretne maradni — meg se tudják kellően indokolni, miért találják kedélyesebbnek az itteni társadalmat, finom delnőit tiszteletreméltóbbaknak, parasztjait lelkesebbeknek és a vendégbarátságot, mely nem is kínálkozó, tartalmasabbnak. Ha meg a levert szabadságharc után a közhangulatot szomorúnak, a fölperzselt városok és falvak vázait lesújtóknak érzik, akkor is meghittnek, bizalmasnak hirdetik egy-egy erdélyi barátjuk magányát, zugolyát, ahol atyafisáigos fogadtatást és érdekes szellemet találtak.

Kazinczy Ferenc: Erdélyi levelek

Mióta Erdélybe beléptem, magyartól még nem hallottam egyéb szót mint magyart, de egy magyarországi valaki itt is németül szóla velem, s barátaim bíztatnak, ezt fogom majd mondani, mikor Erdélyt idehagyom is. Bejártam Erdélyt, s kénytelen vagyok vallást tenni, hogy barátaim igazat jövendöltek: kivévén a szász földet, velem a külföld nyelvén senki sem szólott, de igen magyarul a külföld szülöttjei.
S itt a társasági együttlétekben is valami szívesebb, melegebb van, mint hazánknak korcs tájékin. A tizenhárom magyar s öt székely vármegyékből álló országban, mindenek ismerik egymást, nagy részben rokonok, s úgy bánnak egymással, mint rokonok, holott némely helyeken a rokont is. idegennek szeretik nézni. Atyám, apám, anyám a nevezet, mellyel a gyermek szüléihez szól, s együttlétökben szüntelenül cseng a mélcsás bátyám vagy öcsém uram, s mélcsás néném vagy húgom asszony. Az igen bátor bátyám s öcsém uram, s a hideg uram öcsém s rettegő uram bátyám, így meg vannak nemesítve vagy elkerültetnek.

Gr. Széchenyi István: Naplói, II. kötet
(fordította Szeremlei László)


Kolozsvárt öt felekezet van s csak egy közös temető. Ha a vallás a legnagyobb szellem gyümölcse s a vallásosságnak a türelem a legmagasztosaibb hazája, akkor bizonyára sohasem láttam figyelemre méltóbb helyet Kolozsvárnál... Nagyváradtól Kolozsvárig hetvenöt forintot adtam ki, bécsi értékben.
A gubernátornál étkeztem karcolatlan ezüsttel. Nem erdélyi fitogtatás ez? Különben kitűnő és vendégszerető emberek. A lovak, amiket eddig láttam, sokkal jobbak, mint gondoltam.
Délután fennt voltam a Fellegváron, ahonnan áttekinthető egész Kolozsvár. Este szinház. ... Kolozsvár Trapanira emlékeztet.
...Porumbákon, két postakocsi állomásra Nagyszebentől, találtam Bruckenthal Károlyt. Ez az ember az első pillanatban annyira megtetszett, hogy szívélyes, jó modora miatt felajánlottam a tegeződést. Később észrevettem, hogy kicsinyes, korlátolt ember; a végén meg kiderült, hogy hitvány csaló. Hogy engem te-nek vagy önnek szólít, ez közömbös. De mégis tanulság számomra, hogy ismeretlen embereket nem. szabad túl gyorsan megajándékozni barátságunkkal.
Szombatfalván Bruckenthal báró pompásan lakik; ebből a birtokból valami csodálatosat lehetne csinálni. Mindazokon, akiket Erdélyben megismertem, megfigyeltem, hogy az első pillanatra szívesen barátkozik velük az ember, mivel vendégszeretők, később azonban kicsinyes eszméik, tudatlanságuk és előítéleteik miatt elviselhetetlenek. Látszik, hogy a törökök szomszédjaik. A felvilágosultságban kevés a különbség s a mohamedánokat bizonyos tekintetben okosabbnak tartom honfitársaimnál, ha tudnák, bizonyára rossz hazafinak minősítenének ezért. De mit tehetek arról, hogy ez így van s hogy világosan látok. A holló is a papagályt szebbnek látná magánál, ha nem ostoba és önző szemmel nézné.

Árokalji (Szentiváni Mihály): Reminiscentiák 1837-ről.
Nemzeti Társalkodó, 1839, Kolozsvár


A brassói nép típusát főleg a nyilvános helyeken volt módom vizsgálni s többször a sétatéren, mely a vár nyugati felén a barcai s háromszéki kapuk közötti részein vonul el a várost a külvárostól elválasztó térnek (glacis). Ezen hely kettős fasoraival, mulatóival s keleties nyalánkságaival gyűlhelye a brassói nagy és kis világnak. Van valami sajátszerű a brassói emberben; egyvelege ónak és újnak, divatosnak és nem divatosnak, az európai feszültségnek s a keleti kényelmességnek, a meghunyászkodásnak s a derültségnek s általában közönségesek azon arcvonások, melyeket olyan embereknél találunk, kik a múltból sok keserves tapasztalásokat hoztak át a jelenre s a jövendő mosolygó tündéreinek nem igen hisznek. S avagy csoda-e ez oly városban, mely a művelt világ véghatárán állván, egyfelől alkotmányánál, ha nem is míveltségénél fogva szabadelvű, nyílt társalkodású nemzettel, másfelől kereskedése által oly népekkel áll viszonyban, melyeknél mindeddig bizodalmatlanság, béketűrés, vakengedelmesség s hallgatás a fő-fő erények? Ezen nézetekből ítélve Brassó népességre, gazdagságra s talán önállásra elsőbb Szebennél, de az általános miveltséget tévén a hasonlítás mérlegébe, Szebené az elsőség. Szeben vidámabb, élénkebb, nyájasabb; Brassó bizonyos keleties komoly s aggodalmas bélyeget hord; Szeben lakosaival csakhamar megismerkedünk; sőt meg is szeretjük azokat s óhajtunk velük maradni; Brassót is becsüljük, de úgy vagyunk vele, mint komoly kedélyű barátunkkal, örömest találkozunk vele, szeretjük is szívünkben, de egy ebéd után nem egykönnyen maradunk vele.

Teszéri (Táncsics Mihály): Honi utazás.
Rajzolatok a társasélet és divatvilágból. 1837, Pesten.


Nyelvre nézve kétféle emberek lakják Kolozsvárt; magyarok és németek, mert az utcák nevei magyarul és németül vagynak felírva; ugyanis azt a bolondságot alig tehetni fel róluk, hogy a magyarok számára van a német felírás is; vagy ki tudja mi célból van? Talán a magyarnak már gyógyíthatatlan betegsége mindent két vagy még több nyelven tenni föl. Említethetnének még kivételül azok is, kik az örményeket nem csúfolják s hozzájuk hasonló embereknek nézik, egyébiránt ezek száma kicsi.
Életmódjukra nézve hasonlítanak más, európai városok lakósihoz: kiknek jobb módjuk van, vagy pedig míg győzik, cifra batárokban látogatókba vagy pompájukat mutogatván sétálni járnak; későn feküsznek, későn kelnek, későn reggeliznek, későn ebédelnek, későn vacsorálnak s későn veszik észre, hogy semmijük sincs, vagy hogy fülig vagynak adósságba s még kevesebbjük van a semminél.
Valamely különös nemzeti beljegyet vagy karaktert hasztalanul keresni a magyar nyelven kívül: mert mindenhez alkalmazzák magukat, mi egyéb európai városokban divatoz.
Csudálatosabb, egyszersmind hevesebb érzés nem támadhat könnyen egy Pestről jövő, jobb érzésű s meleg keblű emberben, mint midőn itt a dámákat csak magyarul beszélni hallja s azt hiszi eleinte, hogy el van varázsolva. Azonban ezen ékes érzés fájdalommá változik át, t. i. az fáj a kebelnek, ha a magyar nyelvet egy helyen divatba lenni látván, örülnie kell! De kezdenek itt is már franciásodni, németesedni és még isten tudja, micsodásodni; hanem szegények elkéstek, mert most fognak hozzá, midőn a magyarországiak a nagy krízisen lassanként átmenve, józanodni kezdenek; node sejmmi, a magyarnak a majmozás minden nemét, úgy ezt is meg kell próbálnia, ha bármily messze lakjék is s bármily későre is, mert ő maga által kifejlődni nem akar!...
A természet széppé alkotá Kolozsvár vidékét, de a szorgalom és ipar semmit sem — vagy igen keveset — tőn annak szebbítésére; a Jósika-féle, Schütz és még némely kisebb kerteknek némileg rendeztetésén kívül nekem egész Kolozsváron legregényesebbnek tetszettek: a Fellegvár oldalán vésett lyukházikók, midőn belőlük este a homályos kis mécsek a Szamoson át pislogtak s azt gondolám gyakran, hogy azok, kik ott fönn a mécseket pislogtatják lyukaikban, boldogabbak;, mint az alattuk lakó városbeliek vagy legalább bizonyosan oly boldogok, mert természeti egyszerűségükben megelégedetten ezek sorsát, hiú fényét és pompáját nem irigylik. Oh, de csalódtam!
Vágytam a barlanglyukakat közelről látni, mi végre teljesedett. Fájdalmamra győződtem meg arról, hogy e sziklák lakói megelégedetlenek, következőleg nem is boldogok. Gondolja-e az olvasó, miért nem boldogok ők? Majd egy sziklaüreget leírok. A kősziklába oly öblösre van vésve, hogy az alacsony embernek meg sem kell hajolnia, midőn az ajtón belép; több lépést azonban nem tehet, mert egyfelől a tűzhely, azaz inkább kandalló a sziklából kivágva, melybe egy fazék beletér — többre nincs szükség — másfelől az ágy, vagyis a pandal alatt oly formán kivésett és faragott kőpad, hogy feküdni lehessen rajta; tovább nem mehetni, előbbre nem léphetni, az ajtó egészen ki nem nyílik, mert mögötte egy szekrény vagy láda vagyon, melyben eleségüket tartják. A kandalló mellett vagyon egy másik, ez asztal gyanánt szolgál, íme az egész ház s bútora. „Hát miért nem boldog az ily kőlyukban vagy barlangban született s lakó ember, — kérdi végre a kíváncsi olvasó — talán őt is a nagyobbravágyás dühe szállotta meg? Talán a hiú fény vakítá meg, ragadá el békéjét és lelki nyugalmát?" Nem, nem azért nem boldog ő, hanem azért, mivel nem foghatja meg, nem éri föl eszével, miért kelljen neki is annyit fizetnie, mint egy másiknak, ki lent a völgyben tágasabb és csinosabb házban lakik? Kinek egy kis kerte is van, ki nem kénytelen síkos időben a hegyre tüzelőt cipelni föl, ki nem esik el a sziklán úgy, hogy majd csaknem veleje loccsan ki. Ez kínozza őt, emiatt nem boldog szegény!
Lejövén a hegyről egy-egy nagy könnycsepp hulla néha-néha szemeimből.

Kőváry László: Székelyhon. Kolozsvár, 1842.

Marosvásárhelynek tehát múltja nincs, nem is lehet oly városnak, mely e két korszak után születik, mely hat faluból csak tegnapelőtti században együl s királyi várossá 1616-ban emeltetik. Annál jobb reményünk van a jövőjéhez. Nincs ugyan kőfallal körítve, mely ősi címerként tiszteletre gerjessze az ősiség bálványozóit. De gondolom hasztalan is az már, nem kőfal védi többé a polgárok tűzhelyeit, oltárait, hanem a haza tántoríthatatlan szerelme s gondolom nem is szorulandunk rá, alig születik több Napóleon feldönteni az európai álladalmak mérlegét s nem is vagyunk frank-nép, hogy ma is kőfalba helyezzük, kőfalra bízzuk a fővárosi nép és király bátorságát és szabadságát. S valamint a várakat és várfalakat, úgy a céheket is szükségtelenné tette a kor, s a haladás szelleme mindenikre kimondá a végítéletet...
Szabad művészet, szabad műipar azon két karja az emberi észnek, mely a jobb jövőben felemleli a nemzetet: nem zsoldos várfal, nem egyedáros céh! ...
Az újabb időben Vásárhely geniális fők termésiért is említendő; főleg mechanikus művészeivel az erőművek szigetországa is büszke lehetne. Ismeritek a férfit, ki tákot több ezer darabból készített s guitarret apró, elszedhető részekből... Ismeritek a foglyot, ki egy kis kertben újjáteremti a labyrintot, ki Vásárhelynek zenéskutat állított, ki a vizet tükörré varázsolá, ki magától-fonó guzsalyt, önmozgású szekeret készített, ki egy tapintásra papirt, mással belőle jól talált bankjegyet teremtett... Ismeritek a férfi atyját, ki bírja az emberi ügyességek kulcsát: harcol három ellen s kardja forgatásával magát ezüst lappal vonja bé; ki iskolában alig tanul, atyja nyelvszabályokra visszaigazítá s ki mint fiatal, már mérnökkapitány s mint kevéssel korosabb párviadalaiért nyugalmazott... E fiú atyja a tőlünk ismeretlen, a külföldtől bámult mathematikus, ki mint ember, felmelegít, mint hegedűs elbájol, mint professzor elragad, mint költő kétségbeejt, ki szellemléptekkel járdal a planéta-rendszerek napjain s mint egy mágnetizált beszél a halálról, a lélek túlvilági útjairól, az istennek naprendszerek tüzpontjáni lakásáról. Hová nekünk is vissza kell egykor folynunk, hol elvesztve egyéniségünket, elvesztjük lételünket s kiszakad kezünkből a halhatatlanság reménykapcsa, melyhez annyira ragaszkodunk... Felesleges mondanom, hogy kikről ezeket írám: Rajka, Bodor s a két Bolyai. Az első bizonyos kikutatás következtében szerényebb volt, semmint Vásárhelyt maradhasson, Kolozsvárra jött; a másik bankjegyeinek máig is foglya s most szabadításáért örök-világló lámpát igér: a harmadik falun lakik s így csak az öreg Bolyai van Vásárhelyt. Lakása egy puszta telek, rozzant épület; udvarán a gyom és csoda szekere minden gazdasága. Szobája ékszerei; hegedűje, kréta-figurák, kemence-minták. Mert feledém mondani, hogy mint polgár újabb meg újabb kemence-mintákkal gazdagítja honát, melyeket többnyire magának kell össze is raknia, mesteremberek ügyetlensége miatt. Jelenleg olyanon dolgozik, mely mint szájon forog, egy ívnyi papírral fog melegíteni. Annyi azonban bizonyos, hogy Ruszbergnek mintáival dolgot és hasznot adott. Barnult falán képei legkedvesebbjei: Gaus, német hon óriása, Shakespeare, a természet gyermeke és Schiller, a természet unokája... Ily szobában ül egy keresetlen asztal mellett a másvilági növény. Durva nadrág, hosszú csizma, kopott mellén, fejét flanel ujjas, széles konnyadt karimájú kalap minden öltözete: mégis e fénytelen emberen nem győzsz bámulni s nyájas képe, hosszú őszibe indult haja tisztessé tesz, magával ragad s csak az órák ütése mondogatja: ne lopd idejét s hagyd a feláradt lelket ismét magábaszállni. E lángelméket mi látók s Vásárhely általak látogatottá lett, mint a kert, melyben aloe nyílik. Isten tudja mi hosszú egy század a szellemvirágok aloejának s mégis mi csekély becsűek az emberek! Csak itt ismerjük meg mi puja még a magyar! Ha elholtak — futkosunk szobort emelendők nagy elméinknek: míg élnek — gúny, irigység, magvetés küzdelmök koszorúja...

Erdélyi János: Uti képek. Regélő Pesti Divatlap, 1843

Arad oláh, rác, német, magyar keverék. Az időtájban, hogy ott jártunk, magyar színészetet akart néhány buzgó nemzeti szellem betelepíteni, — mert színháza van, — de belőle semmi sem lett. Egyébiránt Arad iparűző város, kereskedése az egész Tiszán túl legnagyobb. A Maros itt már igazi hasznavehető folyó; a bor és gabonában dús megyének székvárosa egyszersmind középponti városa az iparmozgalmaknak is. Háromszázezer köböl gabona szállíttaték éppen akkor piacáról, én hiszem, mert hiteles ember által igen hitelesen mondaték. Bor dolgában Ménes, Magyarád ország-, sőt világszerte híresek. Épületei, különösen a piacon, melyre nagy széles utca visz Békés felől, legújabb stílben építvék; egyébiránt van sok zig-zúg rácfészek, szoros és csintalan utcái, melyek járda nélküliek; rajtok a sár, mint Kunságon a vermek, feltöltetik, megszárad s újra por lesz, mint minden a világon.
Aradnak hamarább volt kaszinója, mint Pestnek, de már el is oszlott s nem bír új életre vergődni. Van rabdolgoztató intézete a megyének; van takarékpénztár, kisdedóvó s egyéb jótékonycélu egyesületek, legnagyobb dísze pedig, mert a szenvedő emberiség nyer enyhülést általa, egy igen jól épített s még tovább építendő körház, mely leginkább két nemeskeblű hölgy buzgóságának, kitartó érvének (energia) üdvös teremtménye. Gyorskocsi-intézete fel bírja magát tartani s nagy könnyebbség a Pest és Arad között utazónak.
Az aradi vár, kisebb mint a komáromi, de épen úgy építve sáncok közé, melyeket a Marosból azonnal vízzel tölthetni meg.
Van gondoskodva népi kedvtelésekről, mulatságokról is. A liget, a buja növényzetű gazdag fajú liget erre való. Vannak több fürdői, nem orvosi ugyan, hanem tisztasági célokra szentelve.
De ki tudna mindent felszámolni? Nekem egy általános átpillantásra volna kedvem, szólván Aradról s az körülbelül ebben foglaltatik. Ha Magyarországon nem volna szükség örökké szemben tartani a nemzetiséget s a széles fogalmú emberiség szempontjából kellene logikázni, szíveskedni, úgy Araddal könnyen eligazodnám, mert hol ennyi jótékony eszme valósult meg intézetekben, mikre szív és pénz egyiránt szükséges, ott az emberiség ügyéért tett vagy teendő küzdéseik, első lépése csak például szolgálhat a másodikra. Valami titkos epedés van mindnyájunk lelkében a nemzetiség iránt. Mindig azt hiszem, az ember véges volta bizonyos korlátok közé szorítja még a szeretet szent indulatát is, különben miért szeretné jobban édes övéit, gyermekit és hitvesét, mint másokat? De nem emberben kell-e szeretnünk az emberiséget, nem egyesekben minden embereket?...

Szilágyi Sándor: Közlemények Erdély Bem előtti s alatti életéből. Pest, 1850

...E nép tetteiben igen kegyes. Fogadásait vagy a vallási ceremóniákat rendesen és szigorúan megtartja. Például itt is, mint Zalatna környékében, az útfélen egy sasfára kártyust kötnek, melybe naponta friss vizet tesznek utazók számára.
— Miért teszik azt? — kérdem.
— Halottjaik emlékéért. — Kaptam, feleletül.
— S megtartják pontosan?
— Akkora szigorral, hogy ha körülményei gátolják a fogadás tevőt, szomszédja által még is tétet.
Csakhogy e szomszéd rendesen egy órajárásnyira lakik.
A mokányok öltözete hasonlít a többi oláhokéhoz. Széles öv, fényesgombú báránybör mellény, condra-harisnya, hosszúra növelt haj a férfiaké. Nők igen szeretik a cifrát. Szűk, fejtős ing, mely a domború kebelpárt kitünteti, számtalan sorba fűzött gyöngy és pénzek, vörössel tarkázott katrinca, lábukon condrajharisnya, sajátos öltényeik-
A férfiak restek, a nők élénkek, azok lágyak, ezek tüzesek, azok vérengzők, ezek odaolvadók, azok a szerelemben tompák, ezek féltékenyek - honnan a két nem közt ekkora különbség?
Esti hét óra lehetett, midőn a havasok legmagasb csúcsát elértük. Alattunk, mellettünk fenyvesek, csak e csúcs állott magasan, miként ha a táj kürtője lett volna. Végignézve ormáról, gyönyörű földkép vagy inkább földabrosz terült el szemeink előtt. A láthatárt ugyanis a távol kékjében elvesző hegyek zárták el, a Meszes, Volkuj, Monostor, Retyezát s topánfalvi havas. S a téren Kolozsvár, Zsibó és más falvak toronycsúcsai vagy kétes homályban feltűnő épületei, az átkígyózó folyamok, az elterülő erdők egészítik ki képét...
Télen át e havasok közt nagyszerű medve- vagy farkasvadászatok szoktak rendeztetni. A múlt évi télen az uradalom haszonbérlője L. L. úr vadászatain 3 medvét ejtének el.
Csaknem egész Kolozsvárt e két havas tartja fával.
A középben, a Lekuj torkában egy regényes és nagyszerű helyen emelkednek a fátvágó oláhok lakai. Házaik előtt egy hegy aljában több száz ölfát látánk rendbe rakva. E fákat szétdarabolva a bércekről az úgynevezett zsilipeken bocsátják le.
...Áldottak az órák, melyeket ott a szép természet keblében tölték el!

Mocsáry Lajos: A magyar társasélet. Pest, 1855.


S én mégis azt mondom: e nyelv minden tökéletesedése mellett most sem oly szép akár kötései, akár hangjára nézve, mint azon magyar nyelv, melyet Erdély lelkes leányai beszélnek; mely nélkülöz minden akadémiai, minden, a sajtó utján kifejlett pallérozódást s csupán anyától leányra szállva tartotta fönn magát jelen korunkig. S ne mondjátok, hogy hiszen szép ajakról bármi szépen hangzik; az erdélyi magyar beszéd kellemes, szép és gazdag, bármi hideg itészettel taglaljátok. Nyelvnek valódi kellemet nem ad semmi akadémikus; nyelvet, mint népdalt csak az azt beszélő nép teremt; a nyelv az ember legbensőbb, legrejtettebb természetének kifolyása s milyen a nép szelleme, olyan nyelve is. Az erdélyi nyelvet egy nemes faj teremtette, mely századokon át folyvást ezzel fejezte ki érzelmeit, gondolatait s melynek, habár külsőségeit érintette is idegen befolyás, de valódi belső lényegébe soha be nem hatolt.
Erdélybe is becsapkodott a külföldieskedés, a honit megvetés és szégyenlés nyavalyája, de soha nem terjedt el oly általános mételyként, mint a nagyobbik hontestvérben. Távolabb volt annak forrásától, módja korlátoltabb volt s a csodás közlekedési eszközök ismeretlenek valának. Az erdélyi főnemes, mint kevésbé vagyonos honn tartózkodott, míg a dúsabb magyar arisztokrata külföldön keresett itthon nélkülözött élvezetet. És ugyanezen honnmaradtságnak köszönheti, hogy a társadalmi műveltség Erdélyben általánosabb, mint nálunk.

Jókai Mór: Regényes kóborlások Erdélyben. Vasárnapi Újság, 1858.

1858
Abrudbányának a piacán állunk. Az egyik templom a katholikusoké, a másik a reformátusoké, rom mindkettő, a harmadik tornyát most födelezik, ez az unitárius atyafiaiké. A város többi része is ilyen, minden három épület közül kettő még rom...
Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémes eseményekkel s Isten csodáival, amik azokból kiszabaditák: most már hozzá vannak szokva emlékeikhez, most már azt is megszokták, hogy utcán piacon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről meg amarról emlékezetesek előttük s egymásnak köszönnek és azt mondják: „Norok bun", hanem aki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a lelkén. Megjegyzem, hogy egész Abrudbányán nem láttam egy öreg embert, vagy öreg aszonyt.
Másnap az abrudbányai hetivásárt tekintők meg. Itt szoktak rendesen összegyűlni a román világ celebritásai. Bálint, a kitüntetett esperes, egy patriarchális mosolygó képű arc, ki már messziről köszön jó ismerőseinek; a Borkesz testvérpár, akik közül az egyik most is viseli .Vasvári pecsétnyomógyűrűjét emlékül, a másik pedig arról nevezetes, hogy a kálvinista templomnak ő szereste ezt a mostani regényes kinézést; különben előkelő kocsis-emberek mindaketten; az utóbbi vitt bennünket később saját lovain Vidrára (már nem tudom, hogy saját lovai voltak-e?) igen nyájas, tréfás emberek. Ide jár fel Jánku Ábrahám is, a havasok egykori királya, igen megviselt állapotban; apja mindenéből kitagadta, a legnagyobb szegénységre jutott, úgy jár-kel, egyik házról a másikra, s nem tudja, hogy mihez lásson? — Itt látjuk meg a híres Husztékucznét is, ki egy időben csizmaszárral mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában, most pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes legális iccével a piacon. Minden visszatért a normális állapotba.
Megnéztük az aranybeváltó-hivatalt is. Hétfőn reggel a környékből jön ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának eredményét. Tiszteséges férfiak előcsavargatják a zsebkendő szegletéből az aranyport, amit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik nyereményét, bocskoros románok szedik elő a tüszőből a mogyoróformára összegyűrt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vízből kifogott sárarany; azt fizetik mind arannyal-ezüsttel. Ez az abrudbányai ipar. Ahogy más ember gabonát szerez a földből, úgy keresik ők abból elő az aranyat s azt viszik piacra. Ez a hivatal egy év alatt hat mázsa aranyat s harmadfél mázsa ezüstöt vált be, pedig még K.-Fehérvárott is váltanak be egy részt, a beváltott aranyat gömbölyű mintákba öntik s úgy küldik a pénzverdébe. Egy olyan kis ágyúgolyó 10—12 pfrtot képvisel, hanem így az öregévei nem lövöldöznek. Fontja az aranynak így 444 frtba számítódik...
Vidráról tudnunk kell annyit, hogy az olyan falu, amibe délután két órakor megérkezve, négyig mindig befelé mentünk: másnap reggel hetedfélkor kiindultunk belőle, tizenegyig mindig kifelé mentünk és csak akkor értük el a végét. Egy-egy házcsoport mérföldnyi távolságban van a másiktól s azt rendesen egy atyafiság lakja; hét külön temploma van a falunak, mert ha egybe kellene minden lakosnak járni, a szélsők szombaton indulhatnának el a vasárnapi prédikációra s hétfőn érnének róla haza.
Itt egy patak mellett láttuk üldögölni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja bámult arcát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. Valaki kérdezte tőle, hogy nem jön-e fel a sógorához, a vizesés mellé. Nem fogadta el a kérdést. Nem akar ő most senkivel beszélni; ő vele sem törődik senki. Amióta ő szegény emberré lett és kopottan jár, azóta nem nagyon becsülik. Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik, közben emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélytől szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szivekben látó Isten ítél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.

*

Megosztás:

Jelenleg 0 hozzászólás van a cikkhez.
Hozzászólás írásához kérem jelentkezzen be! Amennyiben még nem felhasználónk, regisztráljon az oldalunkon!


Újdonságok
2018.01.14. - 10 éves a Huszadik Század!
2018.01.14. - 10 éves a Huszadik Század!
Kedves Olvasók! 10 éve jelent meg először a huszadikszazad.hu! Látogatóink akkor egy új, addig nem látott online formátummal találkozhattak az Interneten! Sok idő telet el azóta és portálunk továbbra is töretlenül szolgálja Olvasóink ismeretbővítés&eacu...
DÍJAINK
Az év honlapja 2010 eFestival 2010
Páholy
Sorscédulák a nagy háborúból (Cseke Gábor olvasónaplója) Az Ismeretlen Katona halálát ismerős politikusok okozták.                                        (Juhász Gyula)   Két nagyapám volt. Mint általában mindenkinek. Ma már egy sincsen, s emlékük is egyre halványabb. Ágyban, párnák...
Cseke Gábor olvasónaplója   Már nem emlékszem, sírtam-e akkor, de hogy meg voltam rendülve, az egyszer szent. Hogy is ne lettem volna, amikor egész környezetünk, iskolától az otthonig tele volt tapétázva a...
2013|08|01
A népeket, etnikumokat, fajokat megcélzó anekdotizálás, bár sok esetben érzékenységet sértő, túlzó és igazságtalanul általánosító, mint minden summás ítélkezés, ami figyelmen kívül hagyja a valóság árnyait-fényeit, kétségtelenül tartalmaz a maga...
Fórum
Nády Árpád
2018-03-26 21:46:50
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-02-04 09:26:07
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-02-04 09:25:56
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-02-04 09:25:33
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-01-28 12:31:06
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-01-28 12:26:10
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-01-28 12:23:23
huszadikszazad.hu (robot)
2017-07-18 14:17:09
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98