Dtum
Login with Facebookk
Páholy
2013|03|14

Mit üzen a Malmaison foglya? (Cseke Gábor olvasónaplója)

Szerző: Cseke Gábor

1.

 

Bevallom: eleinte ezt a címet elsősorban blikkfangos hangzása miatt biggyesztettem írásom homlokára, fontosnak tartván, hogy lehetőleg minél többen elolvassák az alábbiakat. Még akkor is, ha nem értenek vele egyet. Egy biztos: közömbösek nem maradnak.

Aztán, ahogy a gondolatok és a tényanyag összeillesztésében haladtam előre, úgy bizonyosodtam meg mind jobban arról, hogy a címből indul ki minden, s ha nem is teljességgel oda tér vissza, de illő foglalata annak a kései számvetésnek, amit dr. Petru Groza (bizonyos időszakokban nagy előszeretettel akár Gróza Péter is) néhai erdélyi ügyvéd, politikus, volt román miniszterelnök történelmi szerepe kivált belőlem.

Írásom tárgyának apropója roppant prózai: a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár új, illőbb környezetbe való tavaly év végi elköltöztetése után, az igen gazdag állomány végre egy helyre került és sokkal áttekinthetőbbé vált. A megnyitó ünnepség alkalmával, a könnyen megközelíthető szabadpolcok között járkálva-nézelődve, időnként találomra ki-kiemeltem egy-egy szerény, idő koptatta kötetet, s így került a kezembe dr. Gróza Péter: A börtön homályában (Corvinus kiadás) című vaskos könyve is.

Megfigyeltem, hogy a börtönnaplók eredendően népszerű olvasmányok: elvégre nem mindennapi emberek, nem mindennapi helyzetben született nem mindennapi gondolatait tartalmazzák. Ez esetben azonban mind a szerző, mind a börtöntéma együttesen is az újdonság erejével hatottak, legalább is számomra. Úgy vettem magamhoz a könyvet, hogy reméltem: általa ki tudja milyen, addig kevéssé ismert információk birtokába kerülök. Mindennél jobban égtem a kíváncsiságtól: mit üzenhetett e könyvvel olvasóinak a magyarság által is jól ismert politikus – méghozzá egy börtön mélyéről?

 

2.

 

Mihelyst olvasni kezdtem, az illúzió lepkéje elsorvadt és maradt a pőre valóság: az egykori, a második világháború utáni Románia első demokratikus kormányának nevezett Groza kabinet vezetője, dr. Petru Groza börtönkrónikája 1945-ben jelent meg (magyar nyelven is), a vonatkozó események viszont alig egy bő hónapot fognak át: az Ekésfrontot vezető dévai ügyvéd 1943. december 26. és 1944. január 30-a között – kereken hetven éve – volt a bukaresti Malmaison börtön lakója, amelyet a közvélekedés akkoriban amolyan "úri fogdaként" tartott nyilván, ahol a börtönlakókat ugyan rács mögött tartották, de sorsuk távolról sem volt annyira embertelen, mint a közönséges büntetésvégrehajtási intézmények zömében.

A bukaresti Malmaison – büszke nevével III. Napoleon szépséges franciaországi kastélyát idézi – valamikor, a XIX. században Cuza román fejedelem utasítására a Bukarest védelmére rendelt lovasság laktanyája volt. Később egyéb fegyvernemek is helyet kaptak a kaszárnyában, továbbá egy katonai törvényszék, majd állambiztonsági fogda is működött benne. A negyvenes évektől kezdve egészen a hatvanas évekig, a politikai elit bebörtönzött tagjait tartották itt fogva, hosszabb-rövidebb ideig, s ha kellett, akár kegyetlenül meg is kínozták őket. (A dokumentumok szerint, egyebek mellett itt vallatták Iuliu Maniut, Ion Mihalachét, Nicolae Penescut és Corneliu Coposut, a Nemzeti Parasztpárt kiemelkedő vezetőit is).

Groza az Ekésfront vezetőjeként került a titkosrendőrség kitüntető figyelmének középpontjába azáltal, hogy a romániai kommunista párt egy csoportjának lebukásával olyan bizalmas iratok kerültek a karhatalom kezébe, melyekből következtetni lehetett, hogy a kommunisták az Ekésfronttól rendszeres pénzügyi támogatást kaptak. Ennek tisztázására, illetve a Grozáék politikai besározása végett tartották fogva Bukarestben pár héten át a Déván élő ügyvédet, aki a Malmaison kényszerű vendégszeretetét kihasználva, illetve a "ház" kivételező könnyítéseivel élve, papírra vetette börtönemlékeinek summáját.

A történelmi igazsághoz tartozik, hogy a könyv piacra kerülése szorosan egybeesik azzal az 1945. márciusi dátummal, amikor is Bukarestben hatalomra került az úgynevezett Groza-kormány, s ország-világ előtt segített azt kommunikálni, amit nem csupán a korabeli jelszavak, hanem későbbi szlogenek is évtizedeken át hirdettek: dr. Petru Groza/Gróza Péter kabinetje az egész romániai lakosság érdekeit képviseli és védi, a lehető legdemokratikusabb módon.

 

3.

 

A rendelkezésünkre álló források, bár többféle megközelítésben is igyekeztek felfedni e nem mindennapi politikusi személyiség ellentmondásos, összetett szerepét Románia huszadik századi történelmében, a román és a magyar nép közötti kapcsolatrendszer alakulásában, erősen hézagosak és rendszerint egysíkúak; vagy inkább dr. Petru Groza pozitív szerepét emelik ki adott történelmi időkontextusban, vagy pedig a mai, a rendszerváltozás utáni nézőpontból politikai szereplésének konjunkturális, demagóg jellegét hangsúlyozzák, a kommunisták szekértolójának és kiszolgálójának tartják. Jellemző, hogy az 1989 december végi romániai változások egyik első "fegyvertényei" közé tartozott a bukaresti, illetve a dévai Groza-szobor ledöntése. (Beke György Groza faluja c., 2002-ben a Hitelben közölt riportjában jelzi, hogy a dévai szobor talapzatát kezdetben Sztálinnak szánták, de a szándékból már nem lett valóság a személyi kultusz megbélyegzése miatt, ezért aztán az 1958-ban elhunyt Petru Groza bronzalakja került a talapzatra.)

Ki is volt ez a magyarul igen jól beszélő, magyar iskolákban nevelkedett, román ortodox papi családból származó, sikeres ügyvéd, aki az első világháborútól haláláig terjedő pályafutása során – a megfigyelők szerint – minden politikai kutyaszorítóból szerencsésen és sértetlenül került ki, s aki a börtönéletbe is éppen csak belekóstolt? Beke György említett riportja számos kérdést gyűjt össze s vet fel maga is ezzel kapcsolatosan, kortársak vallomásaira, nyilatkozatokra és többé-kevésbé megalapozott állításokra hivatkozva.

Fő kérdése az: lehet-e hinni annak a Grozának, aki a trianoni döntés után, merészen szembe menve nemzettársai törekvéseivel, ügyvédként azokat a magyar nagyurakat védi, akiknek felosztott birtokaiból román szabadparasztokat jutalmazott a bukaresti hatalom? (Igaz, hogy ügyvédként nem sok kliensének tudja megadni a győzelem elégtételét, viszont az eredménytelenül elvégzett ügyvédi munkát is honorálni kellett, Groza tehát rendszerint nem maradt hoppon.)

Komoly szerelmi kapcsolat alakul ki ez időtájt a Déván műkedvelősködő magyar-örmény operettprimadonna, Kabdebó Duci és a fiatal ügyvéd között, ám a férfi családja ellenzi viszonyukat, s a csalódott díva Kolozsváron, Janovics Jenő társulatánál keres és talál vigaszt. (A kapcsolatból születik 1923-ban Kolozsvár egyik majdani vezető színésznője, Bisztrai Mária.)

Később, úgy egy évtized múlva, ugyanazoknak az erdélyi parasztoknak az élére állva, akik ellen pereskedett, a Maniuékkal szemben álló Ekésfrontot szervezi, s az erdélyi magyar haladó erőket egyesítő MADOSZ-szal szövetkezik... Egyesek állítják, hogy rövid ideig a jobboldallal is kacérkodott. Averescu marsall kormányaiban két ízben is miniszteri tárcát kapott... A háború kitörése után bekövetkezik aztán a kommunistákhoz való közeledése, amelynek végkifejleteként 1945 tavaszán a moszkvai vezetés őt szemeli ki arra, hogy a Románia számára vesztesnek ígérkező háborúból végül szerencsésen kikerülő ország „demokrata miniszterelnöke” legyen.

E felvillantott, jócskán "meredek" fordulatok Groza életútján érthető, hogy ma is fölkeltik mind a román, mind a magyar történészek kíváncsiságát. Beke megfogalmazásában: "Román kutatók 1989-et követően gyakran latolgatják, hogy miért éppen ez a viharos múltú polgári politikus lett Moszkva választottja 1945 márciusában a román kormányfői tisztségre. Éppen azért, mert polgári politikusként “kezesség” lehetett a Nyugat számára, hogy nem a pártdiktatúra, hanem a demokrácia felé vezeti Romániát? Rugalmas politikus, aki nem tiltakozik, ha helyette Moszkva igazán bizalmi emberei kormányoznak? Szempont lehetett az is, hogy “magyar múltja” csillapítja az erdélyi magyarok fájdalmát, amiért ismét kisebbségi sorba taszítják őket?"

A kérdések jogosak, ugyanakkor töprengésre késztetnek. Beke Györgyhöz hasonlóan pedig ezúttal mi is spekulálunk.

Annyi bizonyos, hogy nemzettársai zömének szemében Groza nem volt eléggé román. Számos olyan gesztusértékű tettet lehet a szemére hányni, amivel úgymond kilógott a sorból, "elárulta" nemzetét. Másfelől, a magyar köztudat – leszámítva a múló rokonszenvhez kötődő népszerűséget – ma megbélyegzően minimalizálja, sőt elutasítja Groza közeledésének tényeit a magyarsághoz, színjátékként, képmutatásként könyveli el az ügyvéd magyarbarátkozását, amelyből egyes magyar ismerősei (pl. Balogh Edgár, de mások is) teremtettek valóságos Groza-kultuszt, s e kultusznak ma is tapasztalható maradék nyomai ott vannak az erdélyiek tudatában. Maga az a tény, hogy igen sok forrásban a volt miniszterelnök magyar nevével lelhető fel s maradt fenn a köztudatban, egyesek szerint azt jelzi, hogy Grozából valakik tudatosan próbáltak "jó magyar embert" faragni (ahogy például Verne Gyuláról sikerült a puszta elnevezéssel sok emberben elhitetni, hogy – magyar identitású), de ő erre méltatlannak bizonyult.

Így igaz: a románnak nem túl jó, magyarnak nem eléggé magyar Petru Groza / Gróza Péter törvényszerűen osztozott azoknak a sorsában, akik a két karakteres, jól elkülönülő entitás között megpróbáltak közvetíteni és közelíteni, a szokásosnál nagyobb empátiát mutatni mindkét irányba. Született ügyvéd volt, ami minden cselekedetén megnyilvánult. Nem a frontális küzdelem, nem a kiállás, a politikai következetesség stratégiáit követte, hanem taktikázott, helyezkedett, az ellenfél gyenge pontjait keresve, mindegyre a pillanatnyi esélyeket kalkulálta. Mindezek a sajátos karakterjegyek megtalálhatók a Malmaison börtönben írt feljegyzések mélyén, még akkor is, ha a papírra vetettek stílusa meglehetősen dagályos, patetikus. Olykor az az érzésünk, mintha a szerző egy tükör előtt állva, a közönségnek játszana. Üzenhet-e számunkra egyáltalán valami komolyat a Malmaison foglya?

 

4.

 

Számomra a börtönnaplóból ma is igen tanulságos az a rövid kitérő, amelyből kiderül: Groza fokozatosan és az átélt események közvetlen hatására ébred rá arra, hogy a faj, az etnikai eredet önmagában nem értékhordozó, csak annyiban, amennyiben általános emberi kvalitásokkal párosul. A börtönben lengyel elítéltek szomszédságába kerülvén, összebarátkozik velük, megismeri szokásaikat, gondolkodásmódjukat. Az alábbi bejegyzés is ennek az élménynek a lenyomata...

 

(Faj, etnikai eredet, stb.) * Séta után Tulatzko barátommal együtt meglátogattuk a két lengyel nőt. Cellájuk ajtaja nyitva áll: éppen a kis szekéren levő üstből mernek maguknak. Jó étvágyat kívánunk nekik.

Befejezünk egy beszélgetést, amellyel észrevétlenül egy délelőtt telt el. Ilyen módon elfelejtettem, ami közvetlen közelemben és tőlem távol történik...

A rendelkezés: „mindenki a cellájába" végigsüvít a folyosón; visszahúzódom a cellámba és írni kezdek. Még egyet megtudtam Tulatzkotól: Ciprian Porumbescu, a nagy román zeneszerző szintén lengyel volt. Golebronzkynak született, nevét később változtatta meg. Még egy oldal az igazság könyvében, amely bizonyítja, hogy az értékek a faj határain túl emelkednek, a biológiai vonal által megállapított határon, amely túl primitív és túl szűk ahhoz, semhogy korlátokat szabhasson az emberi lángelmének.

Vajjon kivel lehetne helyettesíteni a magyar irodalomban és történelemben a magyarok legnagyobb költőjét és ugyanakkor az 1848-as forradalom lelkesítőjét: Petőfit, aki görögkeleti szerbnek született és bölcsőjében Petrovics nevet viselt? Kivel helyettesíthetnék a németek a „nem-árja" Heinét? Hát a spanyolok Thetocopulost, „El Greco"-t?

Lapozzátok végig az emberiség művelődési és gazdasági történetét és számítsátok ki a veszteséget, amelyet egyes népek és általában az emberiség szenvedett volna, ha bölcsőjében megfojtana vagy máglyán elégetne minden más-etnikai eredetű, vagy más-fajú embert. Az űr, amely egy ilyen elképzelt csonkítás következtében tátongana, akkora lenne, hogy nem lehetne betömni az összes „fajtiszta" fejekkel.

Jelen pillanatban a faji kritériumnak vehetjük, de nem embereknél, hanem állatoknál, ahol egy yorki sertés fölébe helyezendő a „mangalica" fajtának, anélkül, hogy ez az első felsőbbrendűségét, „über alles"-t jelentené.

Gobineau az ő „Értekezés a fajok egyenlőtlenségéről" szóló művével nagy tévedés spekulánsa volt, amelyet aztán Hitler százszázalékos őrületté fejlesztett. Én azt mondanám: tiszta őrület (vagyis műrost nélküli).

 

5.

 

Erőteljes anekdotikussága és kihegyezett áthallásai ellenére hitelesnek kell tekintenünk a börtönnapló ama fejezetének (Güzü) üzenetét is, melyben egykori magyar kollégiumi élményeit felidézve, leírja megismerkedését a később egyik legjobb barátjává váló Serestély Béla költővel. Mindketten – még a Trianon előtti időkben vagyunk – szászvárosi Kún-kollégium kisdiákjai, kiszolgáltatva a szigorúan merev konviktusi rendnek és a benne élők perfid indulatainak.

 

Így kerül elő a szinte elfelejtett tárházból egyik volt osztálytársam emléke... Serestély Béla a poéta.

Szőke, halvány arcának körvonalai mind tisztábbak és immár közelemben érezve őt, görcsösen kapaszkodom belé társnak e nyomott hangulatú estén, nehogy újból magamra hagyjon.

Máris ott kergetőztünk élénk villogással az ódon Collegium udvarán, az iskolanyitás első napján, nekiindulva a gimnázium első osztályának.

A nagy kazal szalmából vaságyainkhoz jól feltöltve szalmazsákjainkat és nyomogatva, hogy puffadt, kerekded alakjait lepréseljük, — a gyermekcsapat hamarosan összegabalyodik és se vége se hossza csínyjeinknek...

Ettől holtrafáradtan hív össze szobáinkba „silentium"-ra az öreg kis harang visító nyelve. 8-as számú szobánkban (akaratlanul mostani „szobám"' számára gondolok, de hamarosan elkergetem e zavaró gondolatot) körülüljük kilencen a bicskákkal agyonfaragott hosszú, kerekded asztalt, a „publicá"-t. Felette a fehérre meszelt mennyezetről lelógó petróleumlámpa szagosan világítja körül sorban a falak melletti emeletes vaságyakat, a vastag falba mélyen beépített kolostorszerű ívboltos folyosóra nyíló öreg faajtót, a szemben levő fal mellé szerényen meghúzódó külön két kis asztalt, egy-egy sor könyvvel, amelyek előtt a felfigyelő „primárius" 8-ik osztályos, az öblös hangú, két méter magasságú Bodor Aladár, későbbi tanárom, majd a pesti rádión igen aktiv propagandista, egyetemi (úgy gondolom) magántanár, foglal helyet.

A két órán át tartó „silentium", kötelező csend és néma tanulás, amely mellett egy légy zümmögése szinte uralja a szobát, nagy próbára teszi az első diáknap izgalmaitól fáradt nebulókat, akik csak most ismerkednek meg a klasszikus fegyelmi collégiumi internátus szigorú korlátozásaival.

Nem csoda, hogy az álommal inam szakadtából birkózva — elaludtam... Beleestem az első kihágásba: aludni, — horribili dictu — a silentium alatt a „publicánál"!

Erős oldalbalökés riasztott fel álmomból: Serestély Béla barátom lökött oldalba, riadtan meresztve ő is két kék szemét reám, ösztönösen számolva azzal, hogy nem maradok adósa, miután napközben saját bőrén tapasztalta ki izmaimat s verekedő hajlamaimat.

„Ébredj fel, mit alszol, mint egy güzű!" szólt hozzám gépiesen zavartan, szinte súgva.

„Güzü?!"

Akkoriban, mint régi román papi család sarja, dákó-román soviniszta tradíciókkal terhelt légkörben nevelkedve, magyar nyelvismereteim nagyon kezdetlegesek voltak. Nem illet túl jól és túl sokat magyarul beszélni.

Mindenesetre a két „ü" számomra kemény ízt adtak az ismeretlen szónak. Bizonyára egy durva sértés, amelyet nem lehet megtorlatlanul elviselni. Tehát: hirtelen pofonvágtam Serestély Bélát. Az ódon háló és tanulószoba boltíves falai között, a szigorú collegiumi fegyelem jegyében, néma csendben, suttogás nélkül lepergő esti silentium órák alatt, amikor az asztal körüli hallgatag tanulást csak egy-egy légy zümmögése zavarta meg, egy egészséges pofon csattanása hallatlan, talán csak évszázadonként előforduló esemény. A nemzedékek során fegyelmezett diákok el sem képzelték, hogy ilyesvalami lehetséges.

Az egész asztal körüli gyerekcsoport fölriadt, a külön kis asztalnál könyve fölé hajolt, a hosszú pápaszemes szobafőnök, Bodor Aladár felé meresztve szemeiket. Várták most már velem együtt, cselekedetemnek végzetes következményét. Ez nem is késett.

A primarius hirtelen talpon termett Csak ekkor láttam milyen óriás. Hozzám lépett, magasra emelve 2 méteres termetéhez szabott jobb karját. Összehúztam magamat, s vártam, hogy lecsapjon, úgy látszik azonban meggondolta magát, ez amugyis poéta lelkű későbbi tanárom, — s leeresztve karját, odaszólt Serestély Bélához: „pofont kaptál, hát azonnal add vissza!"

A később szintén költővé vedlett, amugyis vékonypénzü Béla barátom e parancsnak szolgaiasan eleget tett és jobb tenyerével félénken végigsimogatta bal arcomat. Én bensőmben teljesen meg voltam elégedve, viszont azonban primáriusunk újból haragra gyúlt, látva, hogy megbüntetésem ily formában nem sikerült s talán öntudat alatt hajtva a nagyok ösztönétől, a gyengébbekkel, kicsinyekkel elbánni, — ráförmedt Bélára: „Te szamár, hát ez pofon? Te ilyet kaptál?"

Majd hozzám fordulva: „Te Groza, adj még egyet neki, hadd tanulja meg, mi az a pofon!"

És én voltam elég oktondi ahhoz, hogy kívánságának eleget tegyek. Most már felbátorítva, hatalmasan újból pofonvágtam Bélát, ki sírásra fakadt.

E naivságomra ráfizettem. A primarius most már kitanította Bélát.

„Látod, most megtanultad, mi az a pofon. Tehát ebből adj vissza neki annyit ahányat akarsz."

Poéta ide, poéta oda, a sírással vegyes dühbe gurult is emberré vedlett, s miután nem volt szabad védekeznem, egymásután rakta mindkét arcomra két kezével a pofonokat fokozott gyakorlottsággal. Ettől a zuhatagtól most már magam is sírásra fakadtam.

A tízórai csengetés szalmazsákos vaságyainkba kergetett, és mint módosabb fiú a felső ágyba (évi 8 forintos), Béla a szegény piskii notárius fia az alsóba (4 forintos), amelyet nyikorgó kerekein húzott ki a felső alól.

Egy ilyen jól megrendezett sírás után mély, gyermekálmainkba merültünk.                    

Reggel 5 órakor a harangszónál félálomban csúsztam le a magas ágyból, rálépve a még alvó Béla lábaira. Reám meredt fölnyitott szemeivel és én bocsánatot kértem, — „nem akartam".

A harag még romlatlan lelkeink melegében hamar felengedett, miként a hó a sugárzó napfényben, s hajlamoson a teljes kibékülésre, Béla hozzám szólt: „Nem baj, de miért ütöttél pofon az este?"

„Hát te miért böktél oldalba, de ez még hagyján, miért sértettél meg azzal, hogy,  — hogy is mondtad — güzünek címeztél?"

„A primárius, miközben aludtál reám parancsolt, hogy ébresszelek fel egy oldalbalökéssel, s kérdezzelek meg, hogy miért alszol, mint egy güzü. Mit tehettem mást, mint hallgatni parancsára".

„Hja, úgy, — hanem mondd csak te Béla, mi az, hogy „güzü"?

„Magam sem tudom" — válaszolt Béla.

Elámultam. Hát mi két értelmetlen, naiv kis gyermek agyonpofoztuk egymást valamiért, amit egyikünk sem ért, oly dologért, amelyről fogalmunk sincs, amelyet csak hórihorgas primáriusunk tud és rendez meg, kedvtelésből, avagy ami nem kevésbé vigasztaló reánk, az erősebb hatalmi vágyából.

Keserű lett a szánk íze, s napközben kísértve a gondolattól, keresgéltük a güzü szót szótárakban, amíg reá nem akadtunk. S csak akkor várt reánk az igazi kiábrándulás: a güzü szó, dacára a két ü-nek nem is olyan sértő. E nevet egy kis félénk vörös mezei egérke viseli, kedves, teljesen ártalmatlan állat, amelynek csak egy hibája van; sokat alszik.

E kis történetet, amely egy időben elmosódott emlékezetemben, Serestély Béla barátom elevenítette fel, jegyezzük meg a napot, 1938 január 1-jén hozzám írt levelében újesztendei jókívánságul.

Ő most is költői lélek, s mint emlékszem, így vezeti be sorait:

„Emlékszel Péter? Collégiumunk öreg igazgatója, minden tanév végén így vezette be ünnepi záróbeszédét: „Hullatja levelét az Idő vén fája", elfelejtve, hogy az előző esztendőkben ezt már többször elmondotta, vagy talán belénk akarta vésni a múlás gondolatát..."

„Tudod-e Péter, hogy immár 44-szer hullatja a vén fa levelét, azóta hogy mi a collégiumi első estén megismerkedtünk, illetve mint illik, összepofozkodtunk a „güzü" miatt? Oly alaposan, hogy azután ámulva állapítottuk meg, hogy egyikünk sem tudta, mi az a „güzü"...

„De a ráébredés e valóságra aztán, mint szinte természetes reakciója az emberi léleknek, ennél közelebb hozott minket és e pofozkodás egy egész életre megalapította barátságunkat".

Elmerültem Béla barátomnak e hosszú szép levelén, a múltnak emlékeiben, s tovább fűzve gondolataimat, válaszoltam neki postafordultával:

„...felidézted boldog gyermekkorunk emlékeit, kedves Béla barátom, elmerengtem rajtok s az idő múlásán, de csak rövid időre, miután én kevésbé vagyok költő, s megmaradok annak, ami vagyok, javíthatatlan politikusnak s megrögzött híve eszméknek, amelyekért ma még nehéz, viszontagságos harcot kell folytatnunk, de holnap valósággá válnak".

"A mi fajta mesterségünk annyira vérünkké válik, hogy mindenütt és mindig a mindenkori élet legapróbb élményeit, vagy eseményeit, amelyek mellett a nálunknál boldogabb halandók észrevétlenül haladnak el, — eszméink bűvkörébe vonjuk, megvilágításában vizsgálgatjuk, elemezzük. Ne csodálkozz tehát, hogy kisdiák élményünk is népi elvonatkozásban foglalkoztatja most agyamat s ezuton megindulva, a magyar és román két kis diák afférján, a két nép, a magyar és román nép összezördülésének szimbólumává válik és kettőnknek egykori kis verekedése eszméink lencséje alatt mikroszkopikusan, tükrözi vissza népeink nagy tragédiáját".

A történelem során haj, de sokszor pofozkodott össze e két nép, amelyet az emberiség nagy terített asztalánál, hiszen földgömbünk oly busás gazdag, a végzet ép úgy egymás mellé ültetett, amiként egykoron minket a szászvárosi vén collégium „publicájánál". Keserűvé tette egymás életét dolgokért, amelyeket nem ismert s nem értett, ügyért, amely nem az ő ügyük volt, hanem másoké, a hatalmasoké — hiszen az egyén és a kollektív lélek ösztönös hajlamai oly azonosak — mint a mi verekedésünk is végeredményben az óriás Bodor Aladár prímáriusunk ügye volt.

De erre csak későn jöttünk reá. Ha előbb tudtuk volna, bezzeg nem telt volna kedve a nagynak, a hatalmasnak s megkíméltük volna magunkat is kölcsönösen a bajtól...

Vizsgálgatva közös történelmünk lapjait, leépítve e történelemből mindazt, ami romantika vagy célzatos hamisítás, összetűzéseink okait és eredményeit, kinyomozva azon érdekeket, amelyeket ezen összetűzéseinkkel öntudatlanul szolgáltunk, hej, de sokszor véreztünk ügyekért, amelyek mindkét nép részére — „güzü" — volt.

De folytatom 1938. évi újesztendei levelemet, — „Kedves Béla barátom, amily szomorúsággal állapítom meg mindezt a múltra vonatkozóan, épp oly tragikus biztonsággal látom előre azt, hogy, sajnos, nem is olyan messze a sovinizmus, faji gyűlölet, világuralmi törekvések és hogy egy néhány őrült, történelmet csinálni akaró „vezér" háborús készülődései légkörében, még egyszer összepofozkodni. E két nép még egyszer fogja magát egymásra uszíttatni egy világuralmi vágytól hajszolt harmadik által. A történelem egy ujabb lapot tartogat a végtelen szenvedéseknek annyi ember szerencsétlenségének mindkét nép részéről, egymást gyűlölve, egymás sírját ásva, azért, hogy későn, közös szerencsétlenségünk füstölgő romjain megállapítsák, hogy mások érdekében történt mindez, mások vak eszközei voltak.

Azonban amily biztonsággal látható előre ez újabb pofozkodás, ép oly rendíthetetlenül bízom abban, hogy méreteinél, különös történelmi adottságánál fogva ezen összepofozkodás oly tanulságos lesz, eredményeiben annyira felvilágosító, hogy egyszersmind az utolsó lesz.

Rá fog jönni most az egyszer e két nép, hogy mindaz, amiért egymás szenvedését okozták, nekik kölcsönösen „güzü" volt!

E rájövés lesz a nagy nap a két nép életében, határkő, amely az egymásra találás, a békés együttélés, jó szomszédi viszony, egymást kiegészítő békés termelő munka új korszakát jelzi...

 

A tanulság nyilvánvaló, s nincs miért megfejeljük a szerző által hozzátoldott, aktualizált elmélkedésekkel, további konklúziókkal. E bevallott népbarátság koronatanúja, a költő Serestély Béla, aki végül is nem futott be látványos irodalmi karriert, s mindvégig vasúti tisztviselő maradt, tíz évvel élve túl barátját, biztosan ma sem tiltakozna fenti beállítás ellen, hiszen az életnek ugyanazt az iskoláját járta ki, mint egykori osztálytársa, tovább inkasszálva a meg nem érdemelt történelmi pofonokat.

 

6.

 

A vaskos börtönnaplóban a szerző külön fejezetet (Két nép szenvedése) szentel a a román–magyar együttélésről szóló gondolatainak. Feltételezem, hogy ez a tucatnyi könyvoldal az, amiért a könyvnek (jóval) később újabb kiadása látott napvilágot magyar nyelven: 1986-ban, a Közös dolgaink c. sorozatban jelent meg a Gondolat kiadónál, s fontos hivatkozási pont olyan jeles költőnk eszmei fejlődésében, mint amilyen Kányádi Sándor.

Vörös István a költő 75. születésnapjára írt tanulmánya (A "röstellt" versek természetrajza. Kányádi Sándor pályakezdéséről. Tiszatáj, 2004 május) bőven idéz e fejezetből, mint a román-magyar együttélés máig érvényes alapelveiből: „Azt mondtam: ez a két nép a történelem keresztútjain mindig mint ellenség találkozott akkor, amikor érdekük szerint egymás mellett kellett volna állniok. Történelmük tárgyilagos vizsgálata kétségtelenül ehhez a következtetéshez vezet – mint ahogy a történelem vakmerő és elfogult meghamisításának sikerült elsötétítenie a nemzedékek ítélőképességét, amikor mesterségesen táplálta az örök ellenségeskedés és gyűlölködés hagyományát. […] Amikor átléptem ezeket a szűk határokat [a családi nevelés hasonló szemléletű korlátairól van szó – V. L.], felvettem az érintkezést a széles nagyvilággal, bejártam az akkori civilizáció nagy központjait és mindenek-felett tágabb látókört és távlatot nyertem – a sötétség szétszóródott és a gyűlölet elolvadt, mint a hó a napon. […] Sikerült rájönnöm ilyen módon, hogy a román és a magyar nép közötti megértés nemcsak hogy lehetséges, de – mivel a szomszédság és a történelmi együttélés adva van – a kölcsönös boldogságot célzó, lényegbe vágó feltétel és geopolitikai jellegű parancs.”

 

A tanulmány ennél is tovább lép: a Kányádi-féle Groza-idézés – a Beke-féle riporttól eltérően – hangsúlyozottan tanúságtétel is egyben. Nem a jelen szemüvegén át ítéli meg a tegnap történteket, hanem a kor viszonyaiba helyezve idézi fel, amit maga is személyesen átélt, hallott, gondolt, tapasztalt annak idején a románnak nem elég román, magyarnak nem elég magyar Grozáról. Tény, hogy Kányádi még jól emlékezett: az egykori miniszterelnök szorgalmasan eljárt a kolozsvári színház előadásaira, ahol a lánya főszerepeket játszott, de gyakran lehetett találkozni vele a Bolyai egyetemen is, ahol a szünetekben szóba állt a diákokkal. Kányádi mesélte azt is, hogy Groza elmondta nekik: Sztálin koporsója mellett együtt álltak díszőrséget Rákosival, s a váltás után mondta neki, van egy kérése hozzá. Mire Rákosi: Groza Péternek nem lehet olyan kérése, hogy ne teljesítsem. Groza: érettségi találkozónk lesz, szeretném, ha ott lenne Nagybaczoni Nagy Vilmos is. Az eredmény: „előkaparták” onnét, ahol deportálva volt, engedték megnőni a haját, a külsejét rendbe hozták, és ott is volt a találkozón!

Illyés Gyula vélekedéséről sem szabad megfeledkeznünk, aki 1945 augusztusában, a pár hónapja miniszterelnökként ismert Grozával való tárgyalás után a bukaresti rádiónak így nyilatkozott:  „Groza Péterben bátor demokratát, nagyvonalú államférfiút, a dunai népek megbékélésének őszinte hívét ismertem meg, nemcsak a román dolgozók, hanem a magyarok is nyugodtan rábízhatják sorsukat."

Tény, hogy dr. Petru Groza se szerzőként, se politikusként soha nem tagadta meg, nem magyarázta ki és nem csűrte-csavarta felismerhetetlenné azokat az eszméket, amiket a Malmaisonban (még ha részben számításból is) papírra vetett és azután is hangoztatott. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy a dogmatikus rendszer keretei közötti személyes tehetetlenségét erényeként kellene elkönyvelnünk.

 

7.

 

A Két nép szenvedése c. fejezet terjedelmes első része annyiban időszerű, hogy a már ismert történelmi helyzetben az 1848-49-es forradalom és szabadságharc közép-európai tanulságait boncolgatja, latolgatja. Most, a március 15-iki események emlékező felelevenítésének napjaiban a Groza józan és mértéktartó hangja nyugtatólag hat mindkét nép szélsőségesei ellenében. Szó sincs benne a lassan már-már megszokottá váló "vérvádról", mi szerint a magyar szabadságharcosok 40 ezer ártatlan románt mészároltak le Erdélyben, sem ama csúsztatásról, hogy az aradi vértanúk tulajdonképpen az erdélyi románság véreskezű gyilkosai lettek volna. Dr. Petru Groza határozottan állítja: a monarchia vezetői, a Habsburgok századokon át ravaszul kijátszották egymás ellen a különböző népeket. Csakhogy...

 

"A népek emlékezőtehetsége rövid – állítja naplójában Groza – és ezt a gyengeségét tökéletesen kihasználják ezeknek az ellentéteknek haszonélvezői országon belül és országon kívül.

Csak így volt lehetséges, hogy egy nép életében aránylag rövid idő múltán Horea lázadásának drámai esetét minden tanulságával együtt elfeledték és a történelem megismétlődött egy ugyanolyan tragikus végű forradalomban. Jancu mócainak kiábrándulása, melyet ugyanazoknak a Habsburgoknak hálátlansága idézett elő, összesűrítetten jelentkezett a „hegyek királyának" tragédiájában, aki összeomlott a felelősség terhe alatt abban a pillanatban, amikor a romantikus hősiesség és a hiszékeny becsületesség köde szétfoszlott és átadta helyét a kegyetlen valóságnak, amely ennek a romantikus felfogásnak tökéletesen idegen elemekből állt. És ezeknek az új tanulságoknak ellenére a hiba 1918-ban megismétlődött.

Továbbra is ennek a fatális felfogásnak az útján akarunk haladni, mindörökké visszaesve és elfeledve a múlt tanulságait? El fogunk hát bukni mindannyian, akik felelősek vagyunk a múltnak ezekért a hibáiért?"

 

Kérdéseire az 1940-es esztendő eseményeinek alakulásában keresi a választ. De vajon megtalálja-e? Kövessük együtt gondolatmenetét:

 

"Próbálom rekonstruálni az 1940. augusztus 31-1 bécsi döntés tényeit a tárgyilagos vizsgálódás szemüvegén keresztül, minden előítélettől és szubjektív indokolástól menten.

A vasrács, amely a külső világtól és ezáltal a „döntés" által megindított szerencsétlenségek tömegének árnyékától elválaszt engem, amely döntés számtalan román és magyar család boldogságát tette tönkre, részre nem hajló és minden hétköznapi felfogástól mentes ítélet magasságába emel engem.

Az avatatlanok kiabálása nem hatol be ide. Tehát vizsgáljuk meg a tényeket.

Mindenekelőtt ezt a „döntést" mi, románok kértük (illetve Gigurtu, Valer Pop, Manoilescu stb.), minden fenntartás nélkül eleve alávetve magunkat az elfogadott bírák döntésének.

Amikor azután jellegének megfelelően, a megfelebbezhetetlen és végleges ítéletet egyszer kihirdették, kiáltoztunk a fájdalomtól, szabad folyást engedtünk az ebben megvalósult igazságtalanság fölött érzett felháborodásunknak és utólagos reparácíókat kerestünk saját számlánkra, az ítélet keretein kívül. Beszédes példákkal rendelkezünk éppen azok számára is, akik ebben az ügyben a legérdekeltebbek.

A szöveg például világosan előírta, hogy a közjavak, az összes állampolgárok, — tehát a köztisztviselőkkel bezárólag — a helyükön maradnak mindaddig, amíg az ítélet rendelkezéseinek keretében a leltározást és a magyar vagy román állampolgárságnak meghatározott időpontig való optálását illetőleg a végleges szabályozás megtörténik. Mi ellenben, a kormány rendeletére, annak óhaja szerint, mindent, amit tudtunk, hamarosan kiürítettünk, mielőtt még a magyarok elfoglalhatták volna a bírák által nekik ítélt területet. Előttünk végeláthatatlan oszlopokban vonultak teherautók, vonatok, szekerek, az átadott Északerdély felől, a megmaradt Délerdély felé, megrakva bútorokkal, iskolapadokkal, klinikai felszerelésekkel, leszerelt kórházakkal, fantasztikus változatosságban. Két nappal a döntés után a román kormány áthelyezte a magyar származású állami kishivatalnokokat és csakis ezeket, a megmaradt Délről — a magyar államnak átadott Északra, azzal a rendelkezéssel, hogy negyvennyolc órán belül induljanak el kijelölt helyükre. Élénken él emlékezetünkben a fájdalmas jeleneteknek végtelen sora: a szerencsétlenek csomagjaikkal a hátukon indultak el, miután ilyen váratlanul kellett elválniok öveiktől, fészküktől, kis holmijuktól és a tűzhelyüktől, ahol egy egész életének a fáradtságával összekuporgattak maguknak valamit, amely életből 23 évet töltöttek a tőlük most ilyen brutálisan szabadulni akaró román állam szolgálatában. Minden utcasarkon találkoztam velük; vasutasok, pénzügyi és igazságügyi tisztviselők, férfiak és nők, akik könnyes szemmel kérték közbelépésemet, hogy ne dobják ki őket az ősz küszöbén állásaikból és családjuk köréből, amely nem követhette őket az ismeretlenbe. Közbelépéseinkre a szolgálatban lévő főnökök ezt a sztereotip választ adták: „el kellett menniök, mert a miniszter úr távirati rendelkezésével áthelyezte őket." Sőt mi több, egyes hatóságok írásbeli nyilatkozatokat mutattak fel, amelyekben a magyar származású tisztviselő áthelyezését kérte, a nyilatkozatot aláírva. Megengedem, hogy akadtak ilyenek is, akik az Északerdélybe visszatérő magyar uralom gondolatára felforró vérük hangja hívására — siettek, hogy ott egy órával hamarább boldogabbnak érezzék magukat. De a bécsi szöveg, amelyet aláírásukkal elfogadtak és elismertek a román állam szomorú emlékű képviselői, mindkét félre nézve kötelező közös eljárást írt elő arra az esetre, ha az emberek az egyik vagy másik állam állampolgárságára igényt tartanak. Bírói és az ítélet kötelezettségeinek szempontjából — kétségbe nem vonva a jóhiszeműséget — világos, hogy a román kormánynak határozottan vissza kellett volna utasítania az ilyen áthelyezési kérvényeket, amelyek a román uralom alatt maradt állásból egy másik, magyar uralom alá került állásba való átmenetelt célzott.

De a kérvények közül sokat kikényszerítettek a magyar származású tisztviselőktől abban a pánikban telt légkörben, amely az Északerdély elrablása miatt felindult románok uralma alatt maradt magyarokat körülvette. A hatósági ember, különösen a rendőrség és sziguranca embere, kegyetlenül rámeredt a kisebbségi tisztviselőre,  ez pedig aláírt és sírt. A döntés utáni második napon jelen voltam a szomszédos Piski községben a háromszázat meghaladó magyar származású vasutas áthelyezésénél,  akiket  nagyobbrészt  még  gyermekkorukból ismertem, minthogy állandó érintkezésben voltam a vasúti személyzetnek ezzel a régi telepével (több mint két évtizedig voltam tiszteletbeli elnöke a C. F. R. mechanikusok otthonának, stb.). Megállapíthattam, hogy ezeket a szerencsétleneket túlnyomó részben kényszerítették az aláírásra s ezek egyhangúan könyörögtek családjaikkal együtt, hogy hagyják őket a helyükön. Természetes volt ezeknek az elkeseredése, amely a szegény,  füstös  telep   csendes utcáit a könnyek völgyévé változtatta. Minden egyszerűségük ellenére tisztában voltak vele, hogy azok az átadott Északerdélyben levő helyek, ahová áthelyezték őket, nem voltak betöltetlenek, így tehát a magyar állam ezt kísérő hozzájárulása nélkül az utcán maradnak. Mint ahogy így is történt. Hónapokkal a döntés után ezek közül sokakkal találkoztam, akik Kolozsvár utcáin nyomorúságban, állás nélkül lézengtek.

A kölcsönös gyűlölet hullámai, amiket az ostoba bécsi döntés kavart fel, elárasztottak minden értelmet, elsötétítettek minden  agyat  és  lehetetlenné tettek minden olyan igyekezetet, amely a megindult folyamatot megállíthatta volna. Anélkül, hogy a megkínzott nép észrevette volna, megkezdődött többek között az áthelyezések kevés intelligenciáról tanúskodó ravasz játéka a román kormány részéről. Ezt a játékot mint azoknak a bűnöknek egyikét fogják majd megbélyegezni, amely annyi család szerencsétlenségét és annyi otthon szétdúlását okozta...

A bécsi döntés után a román „Monitorul Oficial" megkezdte a magyar származású tisztviselők áthelyezési rendeletének közlését, hogy ilyenformán „törvényes" formát adjon a befejezett ténynek (az igazság az, hogy ezeket a tisztviselőket már jóval előbb túlküldték a határon). De, hogy meglegyen a "forma", a bécsi döntés végrehajtása fölött „őrködő" német-olasz bizottság előtt, a román kormány — amely tudta, hogy ezek az áthelyezések nem felelnek meg a szövegnek — a „Monitorul Oficial"-ban szeptember 10-én, tehát Bécs után megjelent rendeletekkel, 1940. augusztus 16-i dátummal keltezte. Így tehát a román kormány egy döntés előtti keltezést használt, mintha ezeknek az áthelyezéseknek semmi közük nem lett volna az akkor még előre nem látható bécsi döntéshez. Ha a mi nemzeti önérzetünk — túltéve magunkat bármilyen emberi, vagy keresztényi felfogáson, túl a nemzeti sovinizmust határain — elő is írná, hogy együttműködjünk a román kormánnyal, ez a kormány elzárja az utat ezzel az előrekeltezéssel, amely kegyetlenül leleplezi ravaszságát.

Íme a hibák, sőt több mint hibák — bűnök, amelyek keservesen megbosszulták magukat.

A magyar kormány, élén Teleki gróffal, aki tragikusan fizetett hibájáért, amikor önkezével vetett véget életének (a bécsi bukásnál jelenlevő híres kiküldötteink közül egyik sem röpített golyót a fejébe, hogy ezzel pecsételje meg a történelem előtt az ő hibáik folytán keletkezett szerencsétlenséget) reagált ezekre a próbálkozásokra, amelyekkel a hátsó ajtón igyekeztünk valamit megmenteni abból, amit Bécsben elvettek tőlünk. Próbálkozások, amelyekkel saját butaságunkat akartuk helyrehozni.

Csökönyösen tartva magam a tárgyilagos ítélet vonalán, mentesítve magam a barátaimat, különösen az értelmiségieket fogva tartó szenvedélytől és előrelátva a katasztrófát, amely tényleg be is következett mindkét részen, mellőzve mindent, ami egy azonnali kontroll szemüvegén keresztül befolyásol: alaposan megvizsgáltam a tényállást a helyszínen, mind nálunk, mind pedig Magyarországon, az elragadott Északerdélyben, ahol a bécsi döntés után három nappal és utána is többször jártam. Ezt annak a véletlennek köszönhettem, hogy személyes kapcsolataim és az akkori magyar kiválóságok között iskolatársaim és barátaim voltak.

A magyar kormány ugyanolyan hibásan, a maga részéről a bosszú útján indult el. Teleki gróf az Északerdéllyel frissiben „kiegészített" Magyarország miniszterelnöke, a bécsi döntés után rögtön, ennek a tartománynak fővárosába, Kolozsvárra jött. Ő sürgeti a találkozást és a magyar uralom alatt maradt romára nép vezetői elfogadják, hogy megállapodjanak egy modus vivendi-ben. Dr. Hatieganu volt miniszter, Dr. Dunca volt főispán és mások szertartásosan felöltötték a hagyományos frakkot és elébe mentek a magyar miniszterelnöknek. Teleki gróf magas kultúrájú, de állandóan szentimentális ember, aki inkább érzelmi, mint hideg értelmi vonalon politizált (ez megnyilvánult tragikus végében is) — inkább meleg volt, több mint barátságos, valószínűleg a Bécsben elért magyar sikerektől felmelegítve. Ezt a realitást érezhette Dr. Dunca akkor is, amikor ugyanez a „gentleman" gróf néhány nappal később családjával együtt átrakatta az új határon. Az ő esete jellemző a többi összes esetre, amely abban az időben történt. Ennek az esetnek a felelevenítése folytán olyan tájékoztató forrást fog alkotni a történelmi tények és következtetések tekintetében, amely majd kedvez a fény behatolásának a történelmi arányú hamisítások sötétségébe. Dr. Dunca ügyvéd, nagybirtokos, Kolozsvár volt román főispánja, hasonlóan sok máshoz, feleségével, gyermekeivel és egy bőrönddel a kezükben megjelent Déván. Ide menekült kiutasítása után, amelyet — a pár pillanattal előbb átélt események hatása alatt — következőképpen mesélt el nekem:

A magyaroktól elfoglalt Kolozsváron történt fogadás alkalmával Teleki gróffal váltott barátságos kézszorítás után a románok azzal a meggyőződéssel tértek vissza otthonaikba, hogy a kormány és az új magyar uralom testvéri megértés és az együttlakó és szomszédos népek közötti békés együttélés szellemében fog haladni és a múltra fátyol borul. Ez a reménykedés rövidéletü volt. A magyar kormány hirtelen változtatott magatartásán és villámgyorsan ütött. Nem lévén más jegyzék, a hatóságok nagy sietségükben a telefonkönyv segítségével számos román családot szólítottak fel, hogy két órán belül hagyják el az országot. Nem szabad egyebet magukkal vinniök, csupán egy kis bőröndöt és egy pokrócot. Telefoncsengés szórta szét a barbár módon sújtott családok közé a megütközést és rémületet.

Közöttük volt Dunca dr. családja is. Ez későn kapta meg a rendelkezést és csak háromnegyed órája maradt az indulásig. A tragikus fordulattól megdöbbenten bolyongott Kolozsvár állomásán a kiűzött románok között, várva bevagonírozására. Egyszerre csak a hatóság egyik képviselője kiragadta a többi köréből: „Uram, önt Teleki gróf kéreti a telefonhoz, aki Budapestről szeretne önnel beszélni." Először egy nagy kérdőjel, azután a világosság halvány pislogása és remény osont az elszürkült lelkekbe. Visszatérés lenne? Lehet-e majd beszélni azzal, aki a szakadék szélére taszított ezrek sorsát tartja a kezében, hogy ugyanez a kéz az utolsó pillanatban segít?

A gyötrő kérdésre lesújtó a felelet: „Dunca doktor úr, azért hívtam önt a telefonhoz, hogy megkérjem, közölje azokkal ott túl, hogyha tovább is folytatják disznóságaikat (vagy valami ilyesmit) és a mi határainkra dobják a zsarnokian áthelyezett tisztviselők tömegét, akiket nem tudunk elhelyezni, akkor még drasztikusabb megtorláshoz folyamodunk és a magunk részéről még több románt teszünk át a határon." Teleki gróf lecsapta a készüléket — és Dunca doktor megindult a tehervonat felé, bezárva és összepréselve a marhavagonba a mindenüket elvesztett románok szomorú tömege mellett, hogy azután a tordai alagút mesterséges határánál mindnyájan egy brutális testi motozásnak legyenek alávetve. Értéktárgyakat kerestek, briliánst, pénzt...

Dr. Lupant, a kolozsvári klinika asszisztensét a magyar csendőr egy erőteljes csizmarúgással segítette át a határon, eltörte gerince alsó csigolyáit és párhónapos kórházi kezelésre tette alkalmassá.

Körülbelül így bántak az állampolgárokkal és vagyonukkal bizonyos hatóságok — románok vagy magyarok — egy olyan uralom alatt, amelyet alkotmányosnak és törvényesnek hirdettek a civilizált világ előtt. A kormányok és az illetékesek, akik az ezen a meredeken való lesiklásokat védelmükbe vették, amelyek végzetesen vesztettek mindkét részről a megtorlások túllicitálására, nagy felelősséget vállaltak magukra e két nép történelme előtt, amelynek annyi könnyét sajtolták ki s leírhatatlan szenvedéseket zúdítottak a szerencsétlen kettévágott Erdély lakosaira.

A felelősek tudatalatti lénye megérzi ennek a felelősségnek esedékességét; innen van a szüntelen igyekezet mindkét részről, hogy saját embertelenségeiket a mások elvetemültségével igazolják.

Elloptam a szomszédom tyúkja alól egy tojást, a következő éjszaka — igazi „megtorlás" — ő ellop egy ökröt az istállómból. „Jól van szomszéd, egy ökröt lopsz el?" „Te kezdted." „De én csak egy tojást loptam el tőled!" A vitát, bármilyen érdekes, a végtelenségig lehet folytatni, de az alapja elvitathatatlan marad: mindketten tolvajok, tehát elítélendők még akkor is, ha az egyik bizonyos mértékig megfontolandóbb mint a másik.

Ennek az elítélése mindkét nép részére egy újjáépítésnek aktusát fogja alkotni. A hibák megállapítása, melyet nyomon követ a felelősek megbüntetése, emlékkövet emel majd az utóbbi években mindkét részen átélt szerencsétlenségek tömege fölé és arra buzdít majd, hogy letérjünk a végnélküli ellenségeskedés útjáról, amelyből sohasem mi, hanem mindig mások húztak hasznot — és induljunk el a másikon: a népek közötti megértés útján, a felsőbbrendűség és az uralom kölcsönös igénye nélkül."

 

8.

 

Nem olvastam még román embertől ehhez hasonlóan kiegyensúlyozott, tárgyilagos színvallást a második bécsi döntés kérdésében. Szinte a szemünk előtt zajlik a kezdetben korrektnek hitt és remélt békebíróság fölötti dühkitörés és a szemet-szemért, fogat-fogért replikázó indulatok eszkalációja. Nem telik bele sok idő, és már senki sem nevezheti ártatlannak magát ebben a konfliktusban. Az adott és a kapott ütések, az egymáson ejtett sebek azt bizonyítják, hogy Trianon egyáltalán nem oldott meg közöttünk semmit, továbbá a bécsi igazságtételt is fölösleges volt kierőszakolni, ha végül is a második világháború, majd Párizs és az azóta tartó, hol nyílt, hol burkolt kötélhúzás lett a végeredmény.

Dr. Petru Groza / Gróza Péter valójában nem volt akkora történelmi személyiség, mint amekkora az alakja köré szőtt kultusz, legendák és anekdoták nimbusza sejtetni engedné. Börtönnaplója után ítélve viszont kettős kötődésében odáig jutott kultúrember, aki a román és magyar nép érdekeivel azonosulva tud és mer pártatlan lenni egy olyan korban, amikor ez a képesség csak nagyon keveseknek adatott meg. Ez az, amivel máig hatóan üzenni tud nekünk a Malmaison alkalmi foglya az 1943-44-es év fordulójáról. A többi: vanitatum vanitas...

Vagy olyan tisztaság, bűntelenség utáni eredendő vágy, amit Groza barátja, Serestély Béla egy örökszép versében így fogalmazott meg:

 

SERESTÉLY BÉLA:

A hó, a hó...

 

A hó, a hó, a hó, a hó...

 

Égi szita szitálja lassan

és hull és hull és egyre hull,

angyalpárnákból lágy pihék

szállongnak szakadatlanul,

égi kezek csak egyre ontják

befödve gyászt és vért és pompát

csak hull és hull, mindegyre hull

s már minden fehér hóba fúl:

a háztető, a rét, a domb,

toronytetőn a fénylő gomb,

a temető, a szántóföld

fehér halotti leplet ölt,

az országút, a híd, a tó,

mind, mind vakító, tiszta hó,

a templom és börtön felett

halld hancúrozni a Telet,

hogy pattan csípős ostora,

belé reng kórház, oskola,

a hó mint pajkos, rossz kölök,

a két szemed közé röhög

s mint csintalan, vásott gyerek

veled szünetlen incseleg,

arcodba vág, nyakadba hull

és paskol irgalmatlanul,

szegény, fázós, didergő fák,

mint posztot álló katonák

míg Tavasz-káplár úr nem int,

hóköpenybe strázsálnak kint,

őrizve ők az utakat,

hol csilingelő szán szalad

az ólomszürke ég alatt,

honnan a hó szakad... szakad...

 

Már napok óta egyre hull

és szünetelni nem akar,

és bitófát és Golgotát

egyforma szűzlepel takar,

és erdőszélen őz nyomát

és tolvajét, ki lopni járt,

fehér leplével elfedi

a hófehér hó egyaránt,

szekér, ha máma erre jár,

holnapra nincs nyoma se már,

mert szüntelenül hull a hó,

a hó, a hó, a hó, a hó...

 

Ó tiszta hó, ó szűzi hó,

veled az Úr lelke izent,

e szűz fehérség jaj de jó

és jaj de jó e szűzi csend!

ó szálljatok lágy hópihék,

nyílj ablakomon jégvirág,

csak így tudom elhinni még,

hogy van egy tisztább, szebb világ,

ahol a könny, a gyász, a vér,

a bűn s erény: fehér, fehér...

Ha jön a kékszemű Tavasz -,

e csélcsap, ifjú, vad kamasz,

úgyis mindennek vége már

és jön a lucskos sár, a sár

s a kék, mosolygó ég alatt

egy csepp fehérség sem marad...

Ó áldott, szűzi, tiszta hó,

mindig így élni volna jó,

bűnt nem tetézve szüntelen,

- fehéren, tisztán, bűntelen...

 

Utóirat:

A Malmaison épülete megszűnt megtorló intézménynek helyet adni, s hogy le ne bontsák, ma a lehető legcivilebb intézmény: egy éjszakai klub működik benne; termeinek, celláinak rideg, morbid környezetében önfeledten, a múlttal mit sem törődve szórakozik a bukaresti fiatalság....

 

Csíkszereda, 2013. március 13.

Megosztás:

Jelenleg 0 hozzászólás van a cikkhez.
Hozzászólás írásához kérem jelentkezzen be! Amennyiben még nem felhasználónk, regisztráljon az oldalunkon!


Mini galéria
Groza portré (1945) Groza gondolat Groza első kiadás Cella Börtönudvar Malmaison klub Bukaresti Malmaison
Újdonságok
2013.01.14. - Öt éves a huszadikszazad.hu!
2013.01.14. - Öt éves a huszadikszazad.hu!
Kedves Olvasók! 2008. január 14-én jelent meg először a huszadikszazad.hu, főoldalán egy ismertetővel: Üdvözlet az Olvasónak! Köszönjük, hogy velünk tartottak és reméljük, továbbra is útitársaink lesznek. További jó időutazást kívánok Min...
DÍJAINK
Az év honlapja 2010 eFestival 2010
Páholy
Sorscédulák a nagy háborúból (Cseke Gábor olvasónaplója) Az Ismeretlen Katona halálát ismerős politikusok okozták.                                        (Juhász Gyula)   Két nagyapám volt. Mint általában mindenkinek. Ma már egy sincsen, s emlékük is egyre halványabb. Ágyban, párnák...
Cseke Gábor olvasónaplója   Már nem emlékszem, sírtam-e akkor, de hogy meg voltam rendülve, az egyszer szent. Hogy is ne lettem volna, amikor egész környezetünk, iskolától az otthonig tele volt tapétázva a...
2013|08|01
A népeket, etnikumokat, fajokat megcélzó anekdotizálás, bár sok esetben érzékenységet sértő, túlzó és igazságtalanul általánosító, mint minden summás ítélkezés, ami figyelmen kívül hagyja a valóság árnyait-fényeit, kétségtelenül tartalmaz a maga...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98