Cseke Gábor, író, költő, újságíró (blogok: urszu2, fotótanú)

 

 

" />
Dtum
Login with Facebookk
Páholy
2010|05|04

Tragédia a ködben avagy miért késik Trianon

Szerző: Cseke Gábor

Két éve is megvan már, hogy Trianon árnyékában töltöm a napjaim, gondolataimra mindegyre a történelem ama sorsdöntő pillanatának hálója vetül. Pedig nem szavalok róla, nem búsongok és nem is révedezek, az öklömet se rázom - bár egyesek szerint illene, sőt nagyon kellene -, egyszerűen csak azt szeretném megérteni, hogy mi történt 1918-19-ben és azután, egészen máig, ami miatt a gyomor makacsul visszaöklendezi ezt a többször is lenyelt, de jóformán megemésztetlen, keserű gombócot?
A vonatkozó történelmi adattár, a folyamatábra ismerősek. Az esemény köré fonódott, azt beburkoló egyre tömöttebb érzelmi felhő úgyszintén. A huszadikszazad. hu portál révén pedig napról napra, hétről hétre, évről évre sikeresen ismerkedem sajtóban mindegyre megmutatkozó utóéletével, utóhatásával. Hiszen minden, ami Trianon után következett, nem egyéb, mint ugyanannak a szakadásnak, csonkulásnak, nemzeti szorongatottságnak a hosszan elnyúló, nyomasztó árnyéka, atmoszférája és dimenziója is egyben. Az ebből való időről időre megkísérelt kitörés, az átmeneti belenyugvás, a közömbösség, majd az újra fellángoló (felélesztett?) békétlenség, revíziós indulat pedig, mint valami ködszerű permet nyirkos bizonytalansága, az élet szinte minden megnyilvánulásán otthagyja a nyomát...
Szövegeket kóstolgatok-válogatok, irodalmi művek után nyomozok, amelyekben rejtezni-túlélni sejtem a Trianonnal tovatűnni vélt, elsüllyedt világ értékrendjét, reményét és erkölcsét. Miközben azok is éppen úgy érdekelnek, melyek a túllépést, az előretekintést, a köldökzsinór végleges elvágását szorgalmazzák. Tudom: a téma már sokakat megszólított, töprengésre késztetett, a két világháború között, és azután is. De mind az irodalom művelői, mind a kérdésben tudományosan búvárkodók is valahogy mindig csak nekifutottak a kérdésnek, mert mire kiérlelhették volna a tanulságokat, Trianon új és új alakot öltött, gyökerében kifogásolt ítéletét ráadásul végzetesen megerősítették a második világháború utáni béketárgyalások is. Ami által a történelem csúfosan megismételte önmagát, a reményteljesnek vélt játszmában a magyarság ismét a vesztes oldalra sorolt be, s e kettős kudarc után a zűrzavar és a kivezető út keresése talán még kétségbeesettebb és ellentmondásosabb.
A legfontosabb magyar szó
Krzysztof Varga, lengyel-magyar vegyes házasságból származó lengyelországi író nemrég Turulpörkölt címmel visszhangos regényt írt a magyar nemzetkarakterológiáról. Jól ismeri a magyarországi viszonyokat, az ezredforduló utáni években hosszabb időt töltött Budapesten, a 2006-os őszi zavargások idején tudósított az eseményekről, s ekkor született nemrég magyarul is megjelent, irónikus hangvételű munkája. Alapállása erősen rokonszenvező, de egy pillanatra se kíméli a magyarokat: úgy tapasztalta, mintha "a magyarok tudatosan ásnák önmagukat egyre mélyebbre a nemzeti frusztrációjukba." A nagyszámú turulról szólva - mely a könyv egyik vezértémája - nem mulasztja el megjegyezni, mennyire fura a számára, hogy a XXI. században a politikai, társadalmi, gazdasági viták mitológiai szimbólumokhoz nyúlnak vissza. Egy másik meglátása szerint úgy tűnhet, hogy "Trianon a legfontosabb magyar szó. És Trianonban az a legszomorúbb, hogy ezt a tragédiát nem tudták sikerekkel gyógyítani. Nem számítva az ötvenes években a futballban elért eredményeket, nem arattak igazi sikert a magyarok. Pedig életmentő volna valami vitathatalan eredmény a gazdaságban, vagy a sportban, amire mindenki büszke lehet. Ami mentálisan erősebbé tenné az országot." Szerinte a megoldás csakis a Kolumbusz tojásához hasonlóan egyszerű lehet: "El kell engedni az ilyen tragédiákat. A lengyelek zöme ezt már megtette. A saját életével, a családjával, a munkájával, az üzletével foglalkozik, nem a nemzeti sorskérdésekkel."
Mielőtt szót fogadnék, és "elengedném" a témát, megállok az irodalomnál, amely a magyar sorskérdésekben mindig is hallatta a hangját (az más kérdés, hogy milyen szinten és milyen eredménnyel). Tünetértékű ugyanis, hogy a trianoni sokkot az első húsz esztendőben gyakorlatilag inkább a líra volt képes az események súlyához és jelentőségéhez mérten elviselni s viszonylag gyorsan le is reagálni. (Megemésztésről nem beszélnék, mert mint később majd kiderül, ahhoz nem elégségesek a költészet eszközei...) 1996-os tanulmányában (Trianon és az irodalom) Pomogáts Béla globális nagyvonalúsággal állapítja meg, hogy a magyar költők, írók világszemléletüktől és pártállásuktól függetlenül egyazon "őszinte fájdalommal beszéltek a trianoni Magyarország nyitott sebeiről, az elszakított magyarság mostoha helyzetérő1 és fájdalmairól", ám példái, amiket idéz vagy amikre hivatkozik, szinte kivétel nélkül költői alkotások, olykor publicisztikák és nagyritkán elbeszélő próza. Abban viszont tökéletesen helytálló az értékelése, hogy mindenek előtt az elveszített területekről származó írástudók panaszszavára hívja fel a figyelmet, illetve arra, hogy a trianoni trauma hozta létre, gyöngyözte ki az elcsatolt területek kisebbségi magyar irodalmait is, a maguk sajátos élmény- és tudatvilágának megfelelően.
"A trianoni fájdalmak hatották át az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki magyar írók műveit - szögezi le -, sőt azt is megállapíthatjuk, hogy a kisebbségi magyar irodalmak igen nagy részben éppen a trianoni fájdalmakból születtek. Kolozsvár, Nagyvárad, Pozsony, Kassa és Szabadka magyarjai mindenképpen úgy érezték, hogy a trianoni rendelkezések a magyarság ezeréves nemzeti létét sodorták veszélybe, és az új határok elvágták a természetes, megszokott és nélkülözhetetlen kulturális és személyes összeköttetéseket. A kisebbségi sorsba kényszerített magyar író egyszersmind magára is maradt, hiszen elválasztották a nemzeti kultúra éltető közösségétől és ha íróként és magyarként fenn akart maradni, neki magának kellett írói alkotásai által új emberi közösséget létrehoznia. A kisebbségi magyar író ezért nemcsak történelmi csalódottságának, sérelmeinek és gyötrődésének adott hangot, hanem annak a felelősség- és küldetéstudatának is, amelyre a nemzeti közösség újjáalakításának és a nemzeti identitás fenntartásának erkölcsi parancsa kötelezte."
A két világháború közötti korszak Magyarországában Trianon mint téma nem hogy nem volt tabu, hanem a mindegyre erősödő, a harmincas évek második felében politikai aktivitásba is átcsapó revíziós mozgalom még ösztönözte is az alkotókat az igazságtalannak tartott döntés ostorozására, a kérdés napirenden tartására. Éppen ezért tűnik paradox jelenségnek az, hogy az első és második bécsi döntés között született,a trianoni tragédiába ágyazott első nagylélegzetű regény, Méliusz József Város a ködben c. műve számos gáncs és viszontagság, szám szerint tizennégyrendbeli próbálkozás és ugyanannyi elutasítás után végül is csak 1969-ben láthatott napvilágot, s azóta sem nyerte el megérdemelt helyét irodalmi értékrendünkben.
Mi állhat e kalandos kudarc hátterében? - a továbbiakban ezzel kívánok foglalkozni, de mint majd a későbbiekből kiderül, a témát most sem sikerül "elengedni", mert a szálak ismét csak Trianonhoz, a tragédia percepciójához vezetnek.
"Humoros lenne, ha nem lenne tragikus"
1937-ben, amikor a bánsági születésű Méliusz (Nelovánkovits) Józsefben (1909-1995) először fogalmazódik meg a könyv megírásának gondolata, még éppen hogy túl van teológiai tanulmányain, költői indulásán (az Erdélyi Helikonban) némi újságírói-szerkesztői gyakorlat is áll mögötte, s rövid idő alatt eljut a marxista meggyőződésig. Megnősül, szülővárosában telepedik meg, miközben katonai szolgálatra Bukarestbe hívják be, ahol számos kiemelkedő, baloldali érzelmű román íróval kerül kapcsolatba. Felvidéki, majd nyugateurópai utazásai tovább erősítik baloldali szellemi kapcsolatait (Fábry Zoltán, Thomas Mann), a Gaál Gábor-féle Korunk munkatársa lesz, ő képviseli a lapot a Vásárhelyi Találkozón (1937).
A regény történetét szerencsére, nem nekünk kell rekonstruálnunk: megírja azt az író saját maga 1968-ban, mintegy tanulságul, hiszen kicsin múlott, hogy első munkája, amivel végül nem kap bebocsátást az irodalomba, nem semmisült meg az átélt viszontagságok közben. "A kézirat története, legalább is szerintem, kegyetlenül tanulságos, és nemcsak regényes. Tanulságos egy viszonyulás történeteként az írói vízió és az irodalmi erkölcs, a politikai kényszerhelyzetek és az irodalmi, irodalmon kívüli közszellem között az idő változásaiban."
Eredeti szándéka szerint szociográfiai vétetésű, saját tudatfejlődését ábrázoló, lírai családregényt képzel el, s terveit megosztja Gaál Gáborral is, aki nem csak biztatja, de rövid idő alatt ki is hegedüli belőle a készülő könyv első mutatványait, sőt közli is azokat a Korunkban. Úgy tűnik, sínen a Méliusz projektje, s már csak írni kell, írni, ami eleinte azért okoz különösebb gondot, mert a fiatal író túlságosan is magasra állítja maga előtt a mércét: kezdetben Ludwig Renn ún. "beton stílusa" a minta, de aztán felbukkan a láthatáron Roger Martin du Gard családregénye (A Thibault család), majd Marcel Proust időkezeléses emlékezete nyűgözi le (Az elveszett idő nyomában), s ezek az olvasmányélmények alakítják, bonyolítják az első világháború négy esztendejét átfogó emlékezésfűzér regényes építkezését. Minden esetre, a Gaál Gábor-féle biztatás meghatározó impulzus, hiszen még a címadás is az ő ihletett útiélményéből születik, amikor egy ködös hajnalon Temesváron át Aradra utaznak közös felolvasásra. Méliusz ott is készülő regényéből olvas föl, aminek a végére 1940-ben, valamivel a második bécsi döntés előtt tesz pontot.
De ez a pontkitevés, sajnos, nem végleges. Méliusz tétova, bizonytalan. A szokottnál is jobban számít Gaál Gábor tanácsaira. De a Korunkat 1940-ben betiltják, az író Dél-Erdélyben reked, s a rendőri megfigyelés miatt csak nagy ritkán és közvetítőn keresztül, szóbeli üzeneteket váltanak Gaál Gáborral. (A közvetítő: Gróza Péter ügyvéd, aki Románia majdani, Petru Groza néven ismert, a királyság eltörlése utáni "vörös" miniszterelnöke...)
A kéziratot Méliusz Moszkvába juttatja, Gábor Andorhoz, abban a reményben, hogy az Új Hang kiadja. Néhány részlet meg is jelent a könyvből, de közbeszólt a háború s Moszkva ostromának zűrzavarában a kézirat elveszett. Egy másolata Dési Huber István festőn keresztül 1940-ben eljut Illyés Gyulához, aki lelkesedik a könyvért, de felhívja a szerző figyelmét a néhol erőteljesen érződő Proust-hatásra és további nyesegetést javasol, Egyúttal kiadóhoz irányítja, mondván, hogy a Nyugat örökébe lépett Magyar Csillag a háborús papírínség miatt nem vállalkozik hosszabb írások - legyen az bár csak regényrészlet - közlésére.
Méliusz, aki rajongva tiszteli Illyést, kritikai véleményét is örvendezve nyugtázza, miközben újabb gond gyötri: neki kell feküdnie a regény alapos átgyúrásának. Eközben az Erdélyi Helikon kiadójától (Erdélyi Szépmíves Céh) is választ vár, ahová szintén benyújtotta kéziratát, Molter Károly lelkes ajánlásával, aki támogatná a kiadását, de a Céh mélyen hallgat. A regény közben kéziratban terjed a baloldali mozgalomban. A Brassóban élő Szemlér Ferenc baráti lektorálását Méliusz jó szívvel elfogadja, sok javításával egyetért.
Illyés Gyulától Budapesten a kézirat a Révai Kiadóhoz (Illés Endre) kerül, a válasz elutasító. Közben véget ér a háború. Mindenütt zűrzavar. Méliusz Temesvárról Kolozsvárra költözik, csatlakozik Gaál Gáborhoz és köréhez. Gaál a frissen megalakult Józsa Béla Atheneum igazgatója lesz, a regény bekerül a kiadó tervébe. A kiutalt papírkvóta kevés, mire Méliusz az, aki javasolja, hogy a Város a ködben helyett adják ki kevesebb ívszámú, a háború éveiben született Sors és jelkép című történelmi riportját, amely ráadásul - akkor úgy tűnik - a pillanatnak szóló időszerűséggel is bír.
Illés Endre újra kézbe veszi a regényt, de kiadására nem vállalkozik, mondván, hogy a Révai egész sor, korábban már megvásárolt életmű kiadásával adós szerzőinek, ilyen körülmények között a Város a ködben ki tudja, mikor kerülhetne sorra...
A kézirat további (tranzit)állomásai: Szikra Kiadó (Darvas József közvetítésével) - vállalja a kiadást, de váratlanul le kell adnia a szépirodalmi művek kiadási jogát; Athenaeum - nem adja ki; Egyetemi Nyomda Kiadója (Bölöni György beajánlásával) - nem válaszol; Új Idők Kiadó (Benedek Marcell révén) - 1949-ben értesítést küld: "Miután irodalmi intézetünk felszámolás alatt áll és így kéziratának kiadására itt már nem kerülhet sor, kérjük, szíveskedjék kézirata elvitele iránt intézkedni." Ezzel le is zárult a regény anyaországi pályafutása.
"Ami ezután következik - olvashatjuk Méliusz vallomásában - humoros lenne, ha nem lenne tragikus." Mert pár évi működés után megszűnik a Józsa Béla Atheneum, s a tervben szereplő regény átkerül a frissen megalakult Állami Kiadóhoz, amely 1949-ben egy névtelen denunciáló véleményezés alapján mind az írót, mind művét nyilvános gyűlésen szabályosan "kicsinálja". A referátum patikamérlegre helyezi a kézirat minden "pozitív" és "negatív" elemét, a zsdanovi esztétika erősen vulgarizált elvárásainak szellemében, s döntő vádként a tétlen kispolgári humanizmus bélyegét süti mind a műre, mind a szerzőre, mint akik úgymond "visszasírják" a Monarchiát...
E lesújtó fordulat azonban csak intő jel mindahhoz, ami ezután következik: Méliuszt ugyanis 1949-ben az erdélyi magyarság több legális, rendszerhű vezetőjével együtt (Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár, Szász Pál, Csőgör Lajos) letartóztatják és koholt vád alapján, ítélet nélkül 1955-ig fogva tartják Bukarest mellett (Jilava). Szabadlábra helyezése után ismét szóba kerül a regény kiadása, de Méliusz nem hajlandó belemenni azokba a dogmatikus elvárásokba, amiket ugyanannak a kiadónak ugyanazon személyzete támaszt irányában, akik 1949-ben egyszer már meghurcolták. Ideológiai-esztétikai kifogásaiknak se vége-se hossza. Az egyre jobban megkeseredő, kisemmizett író magas beosztású pártfogó támogatását kéri, mire a válasz: az osztrák-magyar monarchia kérdését nem illő feszegetni. Egy év múlva, amikor a román történetírás bátrabban nyúl a témához, Méliusz úgy dönt: a marosvásárhelyi Igaz Szó folyóiratnál tesz próbát, de írását visszadobják.
Hirtelen döntéssel visszakéri kéziratát az irodalmi könyvkiadótól és átviszi az Ifjúsági Könyvkiadóba, ahol kitörő örömmel fogadják. Domokos Géza és Szilágyi Domokos baráti lektorálása után Méliusz megírja a regény regényét, amivel kapcsolatban Szilágyi leszögezi: egy dolog, hogy valakinek esztétikai különvéleménye van egy műről, és más dolog, hogy a kész, öntörvényű mű lehetőleg a maga idejében megjelenhessék és élje a saját életét. A kritika feladata aztán helyére tenni a dolgokat...
Így ért véget, legalább is a történtek kronológikus felmondása szintjén a felbomló Monarchia Trianonig vezető családi krónikájának kálváriája, közel harminc évvel megírása után.
Vasárnap este, táncban
Végigtekintve a Város a ködben ismételt elutasításának és elfektetésének hosszú láncolatán, az egészet akár a véletlenek ritka összejátszásának is betudhatjuk. Ámde anélkül, hogy a véletlen szerepét egyáltalán tagadnánk, érzésünk szerint a művel szembeni idegenkedésnek, a kiadás szüntelen elodázásának sokkal mélyebb eszmei-szociológiai-politikai okai is vannak.
Nem szabad elfelednünk, hogy a szerző a Korunk köréhez tartozott, kapcsolatai az illegális baloldali mozgalomhoz fűzték, s regényének eszmei vonulata tulajdonképpen merész leszámolás saját kispolgári osztályával, tudatával, amit szülei és a velük szoros kapcsolatban álló, a Monarchia hatalmi gépezetét fenntartó és működtető hivatalnok osztály helyi (temesvári) képviselői testesítenek meg. A szemlélet tehát, amelynek szögéből megítéli az 1914-19-es korszak történéseit és szereplőit, élesen elüt - mondhatni kirí - a hivatalosan elfogadott és hangoztatott állásponttól. Az ország csonkításáról másfajta történelmi logika ítélkezett: az önvizsgálat helyett az összeesküvés elméletekbe kapaszkodó, látványosan önsajnáló, ellenségképet gyártó igyekezet hallatta hangját. A Méliusz-féle hang, amely a világháború szenvedései helyett azt mondja el, hogy a mélyen tragikus - és kellően zavaros - helyzetben annak vámszedői, a harctereken védett rend otthoni haszonélvezői miképpen élik fel, rabolják szét, pusztítják le mindazt, ami az országból még megmaradt, majd bámulják elveszetten, hogy a győztesek miként osztozkodnak a maradék zsákmányon, szokatlan volt és úgy tűnt, erőteljesen átpolitizált.
Az önvizsgálat amúgy sosem bizonyult népszerű álláspontnak: különösen a nemzettudat menekül tőle (szinte-szinte az ördög és a tömjénfüst esete...), mert erősen tartja magát a vélekedés, hogy az e téren tanúsított nyilvánosság nem csupán a gyengeség jele, hanem értékes ütőkártyákat juttat az ellenség(ek) kezére. A vita máig nem dőlt el az önvizsgálat szorgalmazói, illetve a promlémákat kifelé hárítók között. A Város a ködben pedig éppen olyan korban születik, amelyben a Méliusz-féle szembenézés enyhén szólva is erősen disszonáns hang.
Próbaképpen elég ha a regény mellé állítjuk Tormay Cecile megközelítőleg ugyanazt a kort felölelő, ma is igen népszerű munkáját, a Bujdosó könyv-et, melynek alcíme: Feljegyzések 1918-1919-ből, már csak azért is, mert a nagysikerű írónő - akit 1936-ban és 1937-ben is irodalmi Nobel-díjra jelöltek, sikertelenül - a közéletben is, mint a genfi Népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsának delegált tagja (az elhalálozott Marie Curie megüresedett székébe), aktívan képviselte a nemzeti érdekeket, s egy 1935-ös felszólalásában határozottan állást foglalt Trianonnal szemben és a revízió mellett. Az általa képviselt és a Méliusz-féle szemlélet közötti éles szembenállás annyira nyilvánvaló, hogy minden további részletezés fölösleges.
Tormay, aki szintén a személyes vallomást, naplószerű konfessziót választja könyve műfajául, az 1918-1919-es feje tetejére fordult világban jár-kel céltalanul, elborult, már-már pánikos tudattal szemlélve, miként csúszik ki menthetetlenül övéi kezéből a hatalom, a kormányrúd s özönli el az országot - az utcát, a közhivatalokat, a nyilvánosságot - a csőcselék, a gyülevész népség, a Monarchia minden sarkából özönlő idegen elem. Lépten-nyomon árulókat, népidegen agitátorokat, katonaszökevényeket, esküszegőket lát, jóformán azt sem érti, mi is történik körülötte, nagyjából líraian megformált sirámait veti papírra, a siartóasszonyok rítusához igazodva ad szabad folyást jajszavainak.
Miközben tehát az általa festett tablókép inkább a mágia, a ráolvasás tartományába vezeti hangulatunkat, a Méliusz freskója a helyenként barokkosan részletezett realitás világát jeleníti meg.
Mindez azonban a kérdésnek még csak a történelmi megközelítésére vonatkozik. Figyelembe kell ugyanis vennünk, hogy Méliusz József ősei tulajdonképpen a Monarchia egyik elnyomott kisebbségéből származnak. Az író családjának horvát eredete sosem volt titok; a regényben ráadásul ugyancsak fontos szerepet kap ez a mozzanat, mikor az általános, háború eleji szerb ellenes közhangulatban éppen azok tüntetnek a legindulatosabban, akik a monarchia asszimiláló folyamatai révén a magyarságba olvadtak, ún. igaz magyarokká váltak. A Nelovánkovits név jelezte identitás árnyéka később is, szinte mindvégig ott lebeg az író feje fölött. Az újból és újból fellángoló, hírhedt urbánus–népi vitában Méliusz hiába helyezkedik rendszerint a békítő, köztes álláspontra, az ismétlődő támadások mint nemzetidegent, kozmopolitát, internacionalistát stb. veszik célba.
Jó pár évvel a regény megírása előtt, a harmincas é vek elején visszhangos sajtóbotrány röpítette szét a Méliusz nevét a magyar nyelvterületen. Az irodalomtörténetileg és -szociológiailag roppant tanulságos mozzanatot Szávai Géza elemzi tüzetesen 1980-ban megjelent kismonográfiájában (Helyzettudat és irodalom, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár).
1932 februárjában a Temesvári Hírlapban Melius N. József neve alatt az alábbi vers jelent meg:
Vasárnap este táncban
(1) Porban füstben kocsmagőzben zsíros, bűzös
olajlámpa ring.
(2) Rezesbanda vastag nyakkal, dagadt szájjal
szédült táncot zeng.
(3) Csizmák rengő ritmusában fal s gerenda
megremeg.
(4) Táncolók közt kisgyerekek viháncolva
kergetőznek
(5) A lócákról vénasszonyok karvalyszemmel
pletykát lesnek.
(6) Botorkáló legény száján ital gőze s káromkodás
dül.
(7) A homályban bódult párok csukott szemmel
ölelkeznek.
(8) S feldőlt üvegekből piszkos asztalokra savanyú
bor folydogál.
(9) Istállóknak jászolában kiomlik a szerelem.
(10) Trágyabűzben vasárnapi ájult életet fogan.
(11) (A jövő őszön lányok testei megmerevednek
fojtó lázban.
(12) S az Oltnak sodrásában tépett, véres
gyermekhullák úsznak.)
(Csíkszentmárton, 1932)
A vers egy székelyföldi kiruccanás élményeként csapódott le Méliusz korai munkásságában, s maga se gondolta volna, hogy alig egy hónap elteltével akkora megbotránkozást okoz. Az első felháborodás a Csíki Hírlapban jelent meg, Csíkszentmárton–Csekefalva nemes székely község üzen Nelovánkovits Melius Józsefnek, az erdélyi fiatalnak címmel. Aláírja: Domokos Pál Péter. Kifogásolja, hogy az Erdélyi Fiatalok égisze alatt létrejött előadások unalmasak voltak, de a névsor se igazán volt ínyükre, mert hát "Mi jót várhatna például az ember ettől a névtől: Nelovánkovits Melius József? Nekem e név hallatára végigborzongott a hátam..." Elmondja, hogy az illető ellátogatott Szentmártonba, a mulatságba, ahol is "nem valami tetszetős külseje ellenére is szép székely leányokkal reggelig táncolt. Kolozsvárról visszagondolt a kicsi székely falura, s amit így lelki szemeivel, az ahhoz párosult rosszakarattal, s valószínű, származásához méltó ős magyargyűlölettel látott, azt leírta. Egy Nelovánkovits lelkéhez méltó hálakölteményt írt a falusi bálról, és ezt az írást egy magyarul írt zsidó lapba helyezte el." De ez még csak a kezdet, mert utána sorra kiosztja az erdélyi fiatalokat - hogy váljanak meg a költőtől; a teológiát, ahol tanul - kényszerítse őt elégtételre; a Temesvári Hírlapot - ne közöljön többé székelységet gyalázó írást; s végül a szerzőt személyesen: "mindig írja ki a természetes nevét... munkásságára nincs szükségünk... ne a mi fajunkat, hanem a saját szerb faját mentse, mely nekünk örökös ellenségünk..."
A durva kirohanást átvette az Erdélyi lapok c. katolikus újság is, hozzátéve, hogy nem csak a csíkiak, de az egész székelység háborog a sértés okán.
Méliusz védelmére egy, akkor már neves székely író, Tamási Áron kelt, aki a Temesvári Hírlapban nem kevés éllel "irodalmi házőrzőknek" nevezte a háborgókat. Utána mindjárt a székelyudvarhelyi Székelység feddi meg "Mellius N. József nevű versfaragó mesterember"-t, "aki a mai szűk témavilágban a csíki vendéglátóit akarta, de inkább a szépirodalmat szennyezte be alkotásával". Majd Tamási Áron is megkapja a magáét a Csíki Néplap révén, két ízben is. A vád: lefizették a zsidók, azért védi Méliuszt. És ekkor már nem költészetről folyik a vita, hanem a fajtisztaságról. A Bukaresti Magyar Kurir meg is jegyzi: "...különösnek és megbotránkoztatónak tartjuk, hogy valaki egy költőbe, de akárkibe is, éppen nevén keresztül kössön bele... Jön egy kisebbségi lap, és vígan gyakorolja azt, amit mi a mindenkori kormányok részéről a legnagyobb sérelmünknek tartottunk. Hová jutunk ezen az úton?"
A Brassói Lapok többször is visszatér a kérdésre, változó előjellel, s közli 8 fiatal író nyilatkozatát, mely a verset gyengének, a szerző kitámadását suta dolognak, de a tisztázó vitát egészségesnek tartja. Később még szóba kerül az eset, Kovács György révén, aki azt próbálja bebizonyítani, hogy a versben ábrázolt falukép reális, s éppen a tiltakozók tehetnek arról, hogy a székely faluban a népvándorlás idején megállt a történelem...
Nem térünk ki a vita okozta botrány minden vonatkozására, a kérdésben riadóztatott intézmények reakcióira (pl. a teológia állásfoglalására), az viszont roppant tanulságos, ahogyan a Temesvári Magyar Dalárda intézményesen megvédelmezi a nevében és eredetében meggyalázott Nelovánkovits családot, amelyet harminc év óta becsületes, jó magyaroknak ismer, s elutasítja a biologikumot mint mércét, hitet téve a nemzeti egyenlőség mellett.
A vita érdekessége még: a verset senki nem idézte, mindenki csak szapulta. Nem is jelent meg, csak későn, a költő 1984-es válogatott verseinek gyűjteményében, s ma már nyilvánvaló, hogy ez a közjáték könnyen hozzájárulhatott a talaj előkészítéséhez Méliusz József későbbi munkái fogadtatásához, az író körüli előítéletes hangulat, idegenkedés kialakulásához.
A pillanat, amikor fizetni kell
Méliusz József fiatalkori művei, legalább is első regénye jócskán késleltetett megjelenéséig, nem arattak különösebb sikert. Sőt, mondhatni tartózkodást váltottak ki, ami egyrészt az írónak az avantgárddal való szorosabb kapcsolatából is fakadt, de legfőképpen annak tudható be, hogy az illető időszakban – a harmincas évektől a hatvanas évek végéig – Méliusz inkább volt mozgalmár, mint elismert szerző.. Mint befolyásos, a politikai hatalmi struktúrákban döntéssel bíró tényező, nem övezte túl sok rokonszenv. A második világháború befejeztével, egészen letartóztatásáig, illetve azután, kiszabadulását követően, gyors egymásutánban kapta az egyik vezető megbizatást a másik után a romániai magyar közéletben. Volt a Magyar Népi Szövetség sajtóirodájának vezetője, majd a Romániai Magyar Írók Szövetségének főtitkára, továbbá a Gaál Gábor-féle Utunk felelős szerkesztője, a romániai magyar színházak vezérfelügyelője a Művelődésügyi Minisztériumban, később a kolozsvári magyar színház főrendezője, majd igazgatója, a magyar színművészeti intézet tanára; egyáltalán, az erdélyi magyar intézmények újjászervezésének sok intézkedése fűződik ténykedéséhez. Ezidő alatt inkább a közvetlen propaganda céljait szolgáló verseket, brosúrákat, publicisztikát ír, kapcsolata az irodalmi élettel, az írótársadalommal problematikussá válik.
1955-ös szabadlábra helyezése után kevéssel az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó aligazgatójává nevezik ki, 1968–1972 között a Romániai Írók Szövetségének alelnöke. Ennek ellenére, rehabilitálása nem diadalmenet, sok gáncs éri, s mindenek előtt román íróbarátainak köszönheti, hogy talpra állhat. Ezekben az években két kapitális tévedése rontja még jobban körülötte a levegőt: akkora hévvel kötelezi el magát a baloldali irodalom esztétikája mellett, hogy durva támadást intéz Dsida Jenő költészetének újraértékelése ellen, majd 1956-ban a hivatalos magyar álláspont szellemében foglal állást az 1956-os "ellenforradalommal" szemben. Folytatja a polgári irodalom kiemelkedő alakjainak ostorozását, kolozsvári és vásárhelyi írókkal hevesen polemizál. Alaptermészetéből fakadó türelmetlenségét, rátartiságát magánéleti tragédiái teszik nehezen elviselhetővé: amíg börtönben van, első feleségét a szekuritáté halálba hajszolja. Kiszabadulása után fiuk, Méliusz Péter megőrül és zárt intézetbe kerül, ahol 1994-ben hunyt el.
Szávai Géza, aki bukaresti, A Hétnél töltött évei alatt fiúi tisztelettel szoros kapcsolatban állt a már idős íróval, Íme, Méliusz! c. esszéjében (In: Torzmagyar, Pont Kiadó, Budapest, 2004) a következőképp mutatja be az írói egyéniség ellentmondásosságának mibenlétét:
"Becsukott ajtó mögött pipázgattunk, nem valami fényes kedélyállapotban... Keserűen körbemutatott:
– Meglásd, Géza bácsi, meghalok, marad utánam ez a nagy szemétdomb, mert megy innen minden a szemétre. Senkit nem fog érdekelni, amit írtam. Elfelejtenek.
– Jóska bácsi, nem fog semmi a szemétdombra menni, hiszen megígértem, hogy ha egyetlen intézmény sem tart rá igényt, akkor elviszem én a kéziratokat. – Ezt mindig szertartásosan elmondtam és megfogadtam; sokszor csupán a fogadalmam megismétlését akarta kicsikarni az öreg. De most mélyebbről jött a panasz, nagyobb volt a fájdalma. Ekkor mondtam meg neki, amit addig is gondoltam, ám kimondani nem akartam:
- Jóska bácsi halála után néhány évvel, de az is lehet hogy jó néhány évvel, az érdeklődés az életműve iránt növekedni fog. Jóska bácsi személyisége egész életében akadályozó tényező volt. Egyrészt nagyon kevés megértő barátja akadt, annál több „távolságtartó ismerőse", hogy ne mondjam: ellensége. Másrészt a szerkesztőkre se nagyon hallgatott. Még a könyvei formátumára vonatkozó, talán nem mindig előnyös elképzeléseit is áterőszakolta... Ha már nem lesz Jóska bácsi, akkor ezek a tényezők sem állnak majd fenn. Az életmű pedig az alkotó személyiségétől függetlenedő életet kezdhet.
Efféléket mondtam, meg még cifrábbakat. Hallani lehetett a pipafüst zaját, amint súrolja a levegőt.
– Öregem, te ezt komolyan mondod? Hát persze. Ha megkérdeztelek... Nem hiszem, hogy igazad lesz.
Mindketten pontosan tudtuk, hogy ez utóbbi mondat hangsúlya: reménykedő; hogy mégis igazam lesz.
Én komolyan gondoltam, amit életemben egyetlen egyszer Méliusznak is elmondtam: személyisége nem igazán kedvez az életműve fogadtatásának. Nem akartam bántani, csupán őszinte voltam. Sosem akartam bántani. Nagyon szerettem „az öreget", aki már akkor is öreg volt – legalábbis az én szememben – amikor megismeri A személyiségére tett észrevételeim sem „elmarasztaló minősítések" (voltak), hanem egyszerű ténymegállapítások. Mely ténymegállapításoknak az is részét képezi, hogy ha valakit nem igazán fogadnak el – akkor természetszerűen (hiszen kettőn áll a vásár!) ez azokat is minősíti, akik nem fogadják el. És ezzel az észrevétellel sem elmarasztalni akarok („el- vagy befogadókat"), csupán leírni egy helyzetet."
Visszatérve első regényére, úgy tűnik, hogy a sorozatos elutasítások hátterében a történelmi pillanatok gyors változásai is aktívan szerepet játszanak. Könnyen elképzelhető, hogy a negyvenes évek elején, a két bécsi döntés által nyújtott - átmeneti - történelmi elégtétel bizakodó hangulatában kevesen tartották fontosnak egy, a Monarchia bukását és ezzel összefüggésben a trianoni katasztrófa törvényszerűségét bemutató történelmi tablóval riogatni a közhangulatot. Minek, amikor úgy tűnik, az igazság felénk is küldött egy jóságos mosolyt? Senki sem kívánt arra gondolni – vagy ha mégis, csak nagyon kevesen –, hogy ez az állapot csak pár esztendei ideiglenességet jelez, ami után a történelem makacsul és még kilátástalanabbul megismétli önmagát? Ráadásul a könyv komor, önostorozó következtetésében sokan a baloldali szemléletet vélhették visszaköszönni látni, ami az alkotás elévülhetetlen érdemei, kvalitásai ellenére rossz ómennek bizonyult.
A népi demokratikus rendszer megszilárduló dogmatizmusa sem kecsegtetett sok jóval a regény és szerzője számára. Lehet, hogy az elemzés baloldali szellemiség logikáját hordozza, de nem kívánja meghamisítani sem az ábrázolt, sem a történelmi valóságot: azt a magyar tudatúvá asszimilálódott bánsági hivatalnok családot ábrázolja benne – háttérben a történelmi események meg-megismétlődő, mind jobban kibomló szimultanista tablójával –, amelynek eszmélődő sarjaként megtagad ugyan mindent, ami az ország, a régi világ elherdálásában, elvesztésében döntő szerepet játszott, de gyermeki vétlensége dacára úgy érzi, vállalnia kell szülei és rokonai, a hasonszőrű baráti kör tettei miatti felelősséget.
"Elérkezett a pillanat, amikor fizetnünk kell. Fizetni a legendásan gondtalan, elmúlt, dús, vértelen, számunkra vértelen négy esztendőért, a kövér esztendőkért. Sejtettem, valahogy éreztem talán, illetve csak most érzem, hogy vétkes vagyok én is, aki, ha ugyan önkéntelenül és tudatlanul, de mégis részt vettem ebben az áldatlan színjátékban: tagja voltam egy megbocsáthatatlan és feloldhatatlan, bár kétségtelenül könnyű és tetszetős színjátékban fellépő bűnös szereplőgárdának, mert hiszen ott éltem és akkor éltem abban a gyalázatos környezetben, s mert életem révén, bár a körülmények folytán - lám, mégiscsak kibúvót keresek, mert hát a gyermek tényleg nem felelős - akaratlanul, de mégis jelen voltam abban a játékban, melyről a távol került időben derülhet csak ki, hogy a história volt-e, s persze könnyű lenne lerázni ezt a felelősséget, mint szőréről kutya a vizet, de lehet-e élni, lehet-e tovább élni, ha nem vesszük magunkra a felelősséget, a bűntudatot mindazokért, amikért mások, egy hamis és rossz élet élői képtelenek a felelősséget vállalni; ám a gyermek, mondom, mindezt még csak nem is sejtette; nem sejthette, hogy egyszer majd egyedül is így érhet el a feloldozás küszöbére, hogy megsemmisíti magában a kispolgárt, a polgárt a megtagadó vallomással; s azzal önmagában is elítéli osztályát, egyszer, majd, amikor minden, ami a kezdet ködeiben történt, ha visszapillant a történtekre: tudatossá válik benne, mert hiszen egy ténylegesen feloldozhatatlan, újra-bűnös életbe kezdene, ha nem mondana el mindent. Mindent? Legalábbis valamennyit, a minden egy töredékét, azt a nyomorultul keveset, ami egy ember élete, az ember életének kezdete, mert hiszen mindent el kell mondani, nem nézve, kit ér a vallomás ítélete, akár apját, anyját is, ha azok az igazságtalanság résztvevői voltak; elmondani az igazat, hogy feloldozva átkerüljön azok oldalára, akik az igazságtalanságot elszenvedték, akiknek a terhére és kárára élvezték a "sors kedveltjei" akár tudatlanul és öntudatlanul is, de mégis érdekeiktől vezéreltetve az előnyöket, az élet ilyen vagy amolyan örömeit."
Csakhogy a vallomás, a mindent elmondás Méliusz esetében olyan jól sikerült, annyira a felállított erkölcsi mérce mentén történt, hogy a társadalom, amelyik elvárta, hogy az író ítéletében vagy az egyik, vagy a másik oldalra álljon, elégedetlen volt a leleplezés teljessége miatt - sem a jobb, sem a baloldal nem érezte igazán a magáénak a könyv vízióját, amely makacsul nem kívánt több lenni a szerző által megtehető szubjektív tanúságtételnél. Így aztán, amikor a Város a ködben végre napvilágot látott és élni kezdte a könyvek természetes életét, már lekopott róla nagyjából minden hímpor; inkább csak "post festum" sugallta mindazt, amivel korábban valódi revelációként hatott volna. Borcsa János monográfiájában (Méliusz József. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest * Kolozsvár, 2001) ezért kénytelen hármas értékelésben meghatározni az 1969-ben megjelent mű reális fontosságát: "1) helye a harmincas évek magyar társadalmi s ezen belül a hagyományosan modern polgári regényei között van, különös tekintettel a Nyugat ún. harmadik nemzedéke prózájára, 2) egyes részleteiben érintkezik a jelzett időszak magyar szociográfiai irodalmával, és 3) az 1968-as tavasz által is meghatározott, Romániában születő modernista-önismereti igényű magyar irodalmi megújulás egyik fontos eseménye."
Ma már talán meg sem állapítható, hogy milyen lenne a mű, ha azon melegében, a negyvenes évek elején napvilágot lát. Feljegyzésekből, utalásokból tudjuk, hogy a szerző sokat dolgozott, csíszolt, nyesett, betoldott, módosított rajta. Lehet, hogy jobb, de az is lehet, hogy erőtlenebb, "elfolyóbb" változat maradt volna ránk. A könyveknek, akár csak alkotóiknak megvan a maguk sorsa, amit be kell hogy teljesítsenek. Úgy látszik, a Város a ködben-nek az volt a sorsa, hogy úttörő legyen a tisztánlátásban, de ez a tisztánlátás még ma sem érkezett el, a Trianon körüli köd nehezen oszlik, s különösen igaz ez abban az esetben, ha a szemlélet a múltat veszi célba, oda visszatérve akar csapást vágni a jövőnek...
Az 1996-ban antológiában összegyűjtött (Querela Hungariae, Széphalom Könyvműhely) ún. trianoni irodalom színe-java élén a szerkesztő Pomogáts Béla ekként értékelte a magyar irodalom addigi teljesítményét: "Olyan írások válogatását kapja kézhez az olvasó, amelyek évtizedek óta nem jelenhettek meg, és szinte ismeretlenek voltak még az irodalomértő közönség körében is. Így Babits Mihály A repülő falu, Kosztolányi Dezső Égi jogász, Móricz Zsigmond Egy akol, egy pásztor, Krúdy Gyula Az utolsó garabonciás, Szabó Dezső Kálvinista legenda és Karinthy Frigyes Levél című elbeszélései, illetve vallomásai; valamint egy kisebb kötetre való vers a korszak legnagyobb költőitől. Munkámat az a tudat és meggyőződés vezette, hogy múltunkat, régi fájdalmainkat és e fájdalmak feloldására tett erőfeszítéseinket nem szabad elhallgatni a jelen elol, hiszen, ha nagy közös történelmi mep'robáltatásainkról és sérüléseinkről hallgatunk, akkor a múltat sohasem fogja "békéve oldani az emlékezés".
Bár a huszadik század vége, s a huszonegyedik eleje további jó pár friss prózakísérlettel állt elő a téma korszerű irodalmi feldolgozása céljával - és itt most elsősorban Köntös Szabó Zoltán négy kötetes, Trianon gyermekei c. regényfolyamára gondolok (1. Fehér zászló Erdély felett, 1992; 2. Tövissel kerített Éden, 1994; 3. Köd lepte be a Szamost, 1997; 4. Torda felől hírt hoz a szél, 2002), vagy akár Mács József Trianon harangjai és Juhász Erzsébet Határregény c. munkáira -, Trianon valódi regényét, minden bizonnyal, még csak ezután fogják megírni...
Ehhez azonban a tudományos kutatásnak és értékelésnek is meg kell teremtenie a higgadt, konszenzusos értékelés körülményeit. Hogy a közvéleményben egy sokkal józanabb, reálisabb hang uralkodjék el a Trianonban és főként az utána történtekről, már igenis léteznek az első alapvető szakmunkák, okmánygyűjtemények, de ami még fontosabb: felnőtt egy fiatal kutatónemzedék, akiket elsősorban a tények objektív ismerete és a jövőbe mutató vonatkozások érdekelnek. Különösen szembeszökő és kiegyensúlyozott látásmódjával biztatóan rokonszenves a még ugyancsak fiatalnak számító, de már több figyelemreméltó állásfoglalást közzétevő Ablonczy Balázs törekvése, hogy a Trianonból és kihatásaiból levonható következtetések egészségesek és életrevalóak legyenek. S mindenek előtt ne a múltra utaljanak vissza, hanem a jövőre szabassanak. A tévhiteket, a kérdésben uralkodó zűrzavart háttérbe kell szorítani; le kell szerelni.
"Meg kell szabadulnunk Trianon rögeszméjétől, mert csak magunknak ártunk vele. El kell temetnünk." Figyelemreméltó tény, hogy ez már nem a Turulpörkölt szerzőjének intelme, hanem az Ablonczy Balázs és a hozzá hasonlóan gondolkodók józan szava.
Csíkszereda, 2010 áprilisában
Cseke Gábor

Megosztás:

Jelenleg 0 hozzászólás van a cikkhez.
Hozzászólás írásához kérem jelentkezzen be! Amennyiben még nem felhasználónk, regisztráljon az oldalunkon!


Mini galéria
Szükségpénz 20 fileri (a fillér többesszámú jelentése románul), 1919 december 1-én adták ki Temesváron, két hónapra, azzal az ígérettel, hogy törvényes pénzre váltják be Temesvár, 1908. Kossuth tér villamossal és Morgenstern Zsigmond üzletével Méliusz József 1939-ben apjával, a Város a ködben c. regény főalakjával Méliusz József portréja 1969-ből, a Város a ködben megjelenésé idején
Újdonságok
2018.01.14. - 10 éves a Huszadik Század!
2018.01.14. - 10 éves a Huszadik Század!
Kedves Olvasók! 10 éve jelent meg először a huszadikszazad.hu! Látogatóink akkor egy új, addig nem látott online formátummal találkozhattak az Interneten! Sok idő telet el azóta és portálunk továbbra is töretlenül szolgálja Olvasóink ismeretbővítés&eacu...
DÍJAINK
Az év honlapja 2010 eFestival 2010
Páholy
Sorscédulák a nagy háborúból (Cseke Gábor olvasónaplója) Az Ismeretlen Katona halálát ismerős politikusok okozták.                                        (Juhász Gyula)   Két nagyapám volt. Mint általában mindenkinek. Ma már egy sincsen, s emlékük is egyre halványabb. Ágyban, párnák...
Cseke Gábor olvasónaplója   Már nem emlékszem, sírtam-e akkor, de hogy meg voltam rendülve, az egyszer szent. Hogy is ne lettem volna, amikor egész környezetünk, iskolától az otthonig tele volt tapétázva a...
2013|08|01
A népeket, etnikumokat, fajokat megcélzó anekdotizálás, bár sok esetben érzékenységet sértő, túlzó és igazságtalanul általánosító, mint minden summás ítélkezés, ami figyelmen kívül hagyja a valóság árnyait-fényeit, kétségtelenül tartalmaz a maga...
Fórum
Nády Árpád
2018-03-26 21:46:50
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-02-04 09:26:07
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-02-04 09:25:56
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-02-04 09:25:33
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-01-28 12:31:06
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-01-28 12:26:10
()
huszadikszazad.hu (robot)
2018-01-28 12:23:23
huszadikszazad.hu (robot)
2017-07-18 14:17:09
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98