Ha megszólítasz, hát leveszem sohasem volt kalapomat, asztalomnál hellyel kínállak. Ha cigarettám és borom van, jut neked is. Meghallgatlak. Nem mondok ítéletet feletted, nem magasztallak, és nem fejtem meg fájdalmadat sem. Az emberi mértékkel halhatatlannak mondott dolgok sem jönnek a világra örökkévalónak - talán csak azzá válnak - miként a tiszavirág is öröklétre születik. Mindkettő beteljesíti küldetését abban az időben, mely kiméretett számukra - természetük szerint. Mindezekre akkor gondoltam, mikor kalendáriumunkban közelített az 1937-es év. Két költőnk halálát is jelzi ez az évszám: Juhász Gyuláét és József Attiláét. Az irodalomtörténet mindent megtett, hogy kárpótlást kapjanak mindazért, amiért életükben hiányt szenvedtek. Mintha lehetséges lenne ez. Írásommal nem is vállalkozom többre, mint egy pillanatfelvételre.
Juhász Gyula 1937. április 6-án végleg megelégelte a dolgot, azt, amire maga, mint élete dicstelen maradékára gondolt. Szenvedése nem hagyott annyi békét sem többé a költőnek, hogy új versek születhessenek a magányból, a szerelmetlen szerelmekből, a félelmekből és a szorongásokból. Bevégeztetett - mondta és bevégezte. Amikor a költő nem költő többé, akkor meghal, vagy elmegy Afrikába, kávékereskedőnek. Kassák a hasonló helyzetre a szivarvégszedést ajánlja. A költő már csak ilyen.
Meghalt Juhász Gyula
Szól a telefon, fáj a hír,
hogy megölted magad, barátom,
hogy konokul fekszel az ágyon.
A bolondok között se bírt
szíved a sorssal. Sehol írt
nem leltél arra, hogy ne fájjon
a képzelt kín e földi tájon,
mely békén nyitja, lám, a sírt.
Mit mondjak most? Hogy ég veled?
Hogy rég megölt a képzelet?
Még nő szép szakállad s hajad.
Fölmondjuk sok szép versedet.
Mosdatnak most. Anyád sirat,
s társadtól jön egy sírirat.
Így, ezzel a szonettel búcsúzik József Attila Juhász Gyulától. Azután megint csak magamra maradok a kétségeimmel, hiszen ez a vers annyira szól Juhász Gyuláról, mint József Attiláról. Nincs ezen csodálkozni való, a nekrológok így születnek, ezzel a kis testi hibával. Többet tudunk meg a búcsúztatóról, mint a búcsúztatottról. Szerencsés esetben az őket összekötő „közös dolgai(n)król”, kettejükről szól a „sírirat”. De így van-e most is? Az első vers-szó, mely ekként elgondolkodtatott, az a „konokul” kifejezés volt. Ez egy jellegzetesen József Attila-i jelző, melyet a költő önmagára szokott volt alkalmazni: „vidám és jó volt s tán konok/ ha bántották vélt igazában”, vagy „neked, én konok, csirkét is szereztem”. József Attila konok volt, Juhász Gyula nem, s ha mégis, hát halálvágyában volt az. Nem szeretnék verset elemezni, de figyeljék meg, hogy ebben a szonettben minden mondat kettős jelentéssel bír. A következő verssor is engem látszik igazolni. „A bolondok között sem bírt szíved a sorssal.”. Elsőként a bolondok között, a bolondok házában és a bolondok házán kívül sem. Második jelentéshordozóként – a bolondok között sem, akiket gondolkodásuk zavarossága miatt minősít József Attila bolondnak. József Attila vitakultúrája és az ehhez tartozó, nehezen elviselhető megnyilvánulásai közismertek. József Attilát Juhász Gyula halála időpontjában a „Szép Szó” és a Flóra lehetőség - reménység tartja életben, majd három hónappal a költő-barát halála után a Siesta szanatórium lesz átmeneti otthona. „Még nő szép szakállad s hajad”, míg máshol: „meghalok s mázsás szakállam kinő”, vagy „s halált hozó fű terem/ gyönyörű szép szívemen.”- mindhárom esetben a halál utáni lét, illetve a költői utóélet lehetőségének József Attilás, metaforikus játéka. A „fölmondjuk sok szép versedet” sor a „föl” igekötő választással egyértelmű utalás annak kötelező leckeszerűségre. Visszatér ez is majd: „ Íme, hát megleltem hazámat,/ a földet, ahol nevemet/ hibátlanul írják fölébem,/ ha eltemet, ki eltemet”. „Mosdatnak most”: megkettőzött jelentés ismét, utalva a halottmosdatás rítusára, de átvitt értelemben is – mosdatnak többé-kevésbé ugyanazok, akik sároztak eddig. „Anyád sirat” - József Attilát ismerve ki ne hallaná meg az alig rejtett másik értelmezést, a féltékeny szemrehányást – téged legalább anyád sirat! Talán belátható a fentiek alapján, hogy nem egy egyszerű alkalmi verset olvastunk, és több is ez a vers, mint önbeteljesítő jóslat. A kérdés csak az, hogy közelebb jutottunk-e Juhász Gyula személyiségéhez, költészetéhez? Az élethelyzetek és a lelkek rokonsága, barátságuk és sorsuk érintő találkozásai miatt, remélem. József Attila a „képzelt kín” kifejezést használja Juhász Gyuláról szólva. Úgy gondolom, hogy a magány, a mellőzöttség, a perifériás-provinciális lét érzete és az ezektől való félelmek következményeként mindvégig életveszélyben élt Juhász Gyula, és a fenyegetés önmaga volt.
Mint az alvajáró
Minden örömömben volt valami fájó,
Minden bánatomban volt valami édes,
Mint az alvajáró,
Mindig közel voltam holmi meredélyhez.
Életemben mindig volt valami álom,
S a halálközelség borzongatta lelkem,
Mint az alvajáró,
Mindig az elmúlás peremére mentem.
Az 1937. évi öngyilkosságnak számos előzménye volt. Babits ezt írja: „Egész életében számkivetettnek érezte magát, de legszámkivetettebb akkor volt, mikor otthon volt.” De hol is volt ez az otthon? Szeged, Vác, Pest, Máramarossziget, Léva, Nagyvárad, Szakolca, Makó és ismét Szeged. Iskolapadok, tanári katedrák, szerkesztőségek, itt-ott színházak, de Juhász Gyula sehol nem volt otthon. Hogyan is lett volna? Nem az ő választásai voltak ezek a városok, csak megtörténtek az életében. Békére nem talált a katolicizmusban sem, pogányos lázadását az önvád és a bűntudat fojtotta el. Pedig a Négyesi-szemináriumok idején, a kezdetekkor (1902-1906) még minden rendben lévőnek látszott. Négyesi László személye mindvégig háttérben maradt, hogy teret engedjen a fölolvasásoknak és vitáknak, melyek az akkori ifjúság szellemi érdeklődése szerint esztétikai természetűek voltak. Együtt találjuk ezeken az előadásokon Babits Mihályt, Balázs Bélát, Benedek Marcellt, Gábor Andort, Juhász Gyulát, Kosztolányi Dezsőt, Oláh Gábort, Ritoók Emmát, Tóth Árpádot, Zalai Bélát. Nem voltak még szekértáborok, frakciók és árkok sem voltak. Nem egymást akarták ezek a nagyszerű emberek megváltani, hanem önmagukat. Az egyéniség szerepe fölerősödött, az irodalom megújulását szolgálta minden. Az volt a hésziodoszi Aranykor, azután következtek a hanyatlás szomorú stációi.
És a harmadik napon a költő megteremtette a szerelmet a maga eszménye szerint. Így lett sokhajú és szőke, kék szemű és kicsit sem törékeny. Semmit nem érnek mindezek, ha nem fájdalmasan reménytelen és nem örök. És lett a költő akarata szerint való a szerelem. Később, már Váradon történt, hogy meglátva Sárvári Annát ráismert teremtményére, akivel szemben azután teljességgel eszköztelen volt. Messziről figyelte, kerülte inkább. Anna sohasem utasította vissza a költő közeledését, nem volt mit visszautasítani. Juhász Gyula Anna szerelme nem evilági szerelem volt, így maradhatott tökéletes. Nagyvárad nyilvánosházai a testi vágyak kielégítésére jöttek létre, és vendégkörük teljes megelégedésére magas színvonalon nyújtották szolgáltatásaikat – Juhász Gyulának is. A költő szinte megkönnyebbült, mikor a színésznő társulatot váltva elkerült Váradról. A távolság az eszményit erősíthette, erősítette is. És megszülettek az Anna versek, ezek az édes-bús, sokszor vallásos magasságokba emelt dalok, melyek ihletőjére aligha ismerne a közönséges halandó. Juhász Gyula mindezt tudta. Pontosan látta a teremtését és Sárvári Annát, tisztában volt saját korlátaival is. A költészet mindenhatóságában hitt, azért volt számára annyira becses, mindennél fontosabb.
Coronatio
Annának víg bukását, könnyű vesztét
Jelentik gyászos pósták néha nékem,
Hogy elsodorták tőlem ködös esték
S rózsák között botorkál víg vidéken.

Annának víg bukását nem sirattam,
Mert Annát nékem nem lehet siratni,
Annának én örök száz kincset adtam,
Min nem győzhetnek a pokol hatalmi.

Szépség, szűzesség, ifjúság virága,
Mint tépett párta, hullhat föld porába,
Örökkön él én édes, büszke, drága,
Mennyei mély szerelmem ciprusága.

Annának már a koronája készül
Aranyból és gyémántból szűz egekben,
Ő nem szédülhet már le semmi égbül,
Anna örök, mert Annát én szerettem! (1912)
Anna örök, mert Annát én szerettem! Tudom, írhatnék még a magyar mondat ereszkedő ívéről, kezdő hangsúlyáról. Megkísérelhetném annak bizonyítását, hogy az idézett verssorban és az egész versre vonatkozóan miként kerül a hangsúly az „én”-re. Írásomat végezetlenül hagyom mégis, mint tettem a József Attila szonettel: „Mit mondjak most, hogy ég veled?” Nem kérdezem a folyót annak forrásáról, sem arról, hogy mi végre ez a melankolikus szomorúság, máskor a futó sodrás. Éppen csak emlékezem.