A jó publicisztika a század másodpercnyi villanása, századmásodpercnyi villámlás, mely idejére láthatóvá teszi az éjszakai tájat.
A jó publicisztika - miként a villám – kijelöli a következő lépés helyét az ismeretlen úton járó magányos hazaigyekvőnek.
Egy pillanatnyi remény, de ütés is - természete szerint. A vaku fénye – kép készül a történelmi pillanatról, röntgenfelvétel a kórról.
És már-már az eszembe jutna Hans Castorp és madame Chauchat, mikor arra gondolok, hogy a fényképezőgép is egy érzékeny valami. A felvétel, akár profil képet, akár tájat ábrázol, magán viseli a fényképező ember látásmódját, gondolkodásának mikéntjét, a kezet, mely a gépet tartja. Így van ez jól, testvéreim a „huszadik században”, miként azt írva találjuk Ignotus levelében, a következőképpen: „Meggyőződésem, hogy amit az ember magából kiépít, igazabb és fontosabb valója annál az alaktalan, cseppfolyós lelki plazmánál, amit a pszichológusának tartogat. Nem kicsinylem le a pszichoanalízist; a kietlenségbe belevájni, ennél nincs izgatóbb és színesebb feladat tudós számára, s talán művész számára sem. De minden útnak varázsát, minden ételnek zamatát az a parányi eltérés adja, melyet nem tüntet fel térkép, hasztalan üldöz Baedeker és vázlatosan ír le a szakácskönyv. A stílusok, a magatartások, a „csigaházak” eltérése: ez különböztet meg embert embertől. Csupa árnyalat- különbség. Csak árnyalat. S az árnyalat, az minden.” Így írt Ignotus Pál.
Megtaláljuk ebben a publicisztikai életműben a demokrácia feladatának elemzését, a liberalizmus reformjának szükségességéről írt értekezést, a jobboldaliság-baloldaliság és a „harmadik oldal”értelmezését éppen úgy, mint a voltaire-i és diderot-i értelemben vett „polgár” dicséretét és kora kritikáját a „polgár” szó indokolatlan és tartalmatlan használata okán. Ha Ignotus publicisztikájáról beszélünk, akkor szólnunk kellene az urbánus-népi ellentétről. Fontos lenne a zsidó asszimiláció szükségességének, vagy szükségtelenségének vizsgálata, arról, hogy a zsidó asszimilációról és annak torzulásairól hitelesen csak zsidó ember írhat, de a nem-zsidóknak is kötelességük erről felelősen szólni – felelősségük okán. És beszélhetnénk az egyetlen mozdulattal felvázolt tollrajzokról – Freud-ról, Erdélyi Józsefről, Adyról, Karinthyról és nem folytatom a sort.
Mindezek töredékes elemzésére sem vállalkozom, írásom Ignotus liberalizmus képéről szól.
Mielőtt megkísérelném bemutatni Ignotus eszményi liberalizmusát, engedjenek meg egy gondolatot, melybe véletlen akadtam és most bogáncsként kapaszkodik a hajamba.
„Ott akarjuk folytatni, ahol a húsz év előtti magyar értelmiség abbahagyta.
Ez nem azt jelenti, mintha nem akarnánk mást, vagy többet, mint ama régi esztétikai, tudományos és társadalmi baloldal. De semmi esetre sem érjük be annál silányabbal és kevesebbel.”
A „Szép Szó” programja kezdődik a fenti mondatokkal, de több ez annál.
Az idézet számomra a „megszüntetve megőrzés” törvényének üzenete, bár ismereteim szerint Ignotus ezt a szóösszetételt nem használta, mégis, publicisztikájának alapgondolata ez.
Arra gondolok Ignotus nyomában sántikálva, hogy a magyar értelmiség valamikor, valahol eltért a helyes iránytól, lehet, annyi történt csupán, hogy egy „hármas-útnál” rosszul döntöttek. Éppen húsz esztendeig meneteltek - reményeik szerint előre - a valóságban inkább körbe-körbe, sokszor ösvénytelenül, hasztalan bízva, hogy az általuk taposott csapás csatlakozik a valamikor elhagyott úthoz.
Most vissza kell térniük tévelygéseik hamis forrásához, ahhoz a pillanathoz, ahol még jól tudták és tették a jót. Vissza kell térniük ahhoz az időpillanathoz, hogy az akkori állapotnak megfelelő értékeket megőrizve, most - már egy magasabb szinten – meghaladhassák azt.
Ignotus, nekem ezekkel az idézett nyitó mondataival nem állít mást, mint hogy a fejlődést nem képzelhetjük el a síkban, egyenes vonalúnak. Nagyon is térbeli képződmény az és spirális szerkezetű.
Ignotus szóhasználatában a liberalizmus semmiképpen nem gazdaság-filozófiai kategória, de mint törekvést határozza meg azt, melynek elsődleges és egyetlen célja; „minden felnőtt eszű ember minél nagyobb szabadságának biztosítása”.
A liberalizmusnak, mint eszköznek ezt kell szolgálnia. A későbbiekben és mindig így gondolkodik erről. Ennek szellemében, a liberalizmus működésének előfeltételeként és feladataként határozza meg, hogy demokratikusnak kell lennie. Demokratikusnak, amennyiben a működéséhez szükséges alkotmányos kereteket meg kell őriznie, és ki kell terjesztenie – szabad, titkos és általános választójog, parlamentarizmus -, melyek alkalmat adnak a gondolatok ütköztetésére. Demokratikusnak, amennyiben vigyáznia kell az „egyéni jogokat, a lelkiismeret, a szólás, a sajtó és a szervezkedés szabadságát”.
A liberalizmus feladatául jelöli ki, hogy szociálissá kell válnia.
Itt adja a „kezdeti liberalizmus” kritikáját, amennyiben: ”Megelégedett azzal, hogy a polgárok jog és forma szerinti szabadságát biztosítsa s nem gondoskodott a gazdasági keretről, melyben ez a szabadság valósággá válhat.”
A liberalizmus demokratikussá és szociálissá tételének szükségességéről egy zeneakadémiai előadásában ezt mondja Ignotus: „Személyi szabadság szociális igazságtevés nélkül, az túlságosan kevés; szociális igazságtevés személyi szabadság nélkül, az semmi.”
Kérlelhetetlen ignotusi mondat ez, ellentmondást nem tűrő és pontos.
Anatole France-t idézi, a liberális Anatole France szellemes liberalizmus kritikáját: „gazdagnak - szegénynek egyforma jogai vannak Párizsban, mert sem a gazdagnak, sem a szegénynek nem szabad a híd alatt aludnia.” Én magam sosem értettem, hogy „mire” az a nagy, francia öntudat? Magyar földön szabad az alvás!
A harmadik követelmény, hogy: „A liberalizmust arisztokratikussá kell tenni: fogékonnyá a szellemi és műveltségi rangsorok jelentősége iránt...”
Mit jelent ez az én olvasatomban?
A jog szerinti egyenlőség alapján a választásokkor leadott minden egyes szavazat ugyanannyit, egyet ér, és ennek így is kell lennie – mondom Ignotusszal. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vélemények és azok megjelenési formái azonos értékűek lennének minőségük mértéke szerint. Igen, úgy gondolom, hogy a minőség az érték mértékegysége, mely súlymérték. Ha elfogadható a fenti gondolatmenetem, akkor az egalitarizmus nem érvényes a szellem, vagy másképpen a kultúra területén. A liberális értelmiség elnéző, talán lenéző is az olcsó szellemi termékekkel és azok fogyasztóival szemben, éppen liberalizmusuk helytelen értelmezése miatt. Téves az a gondolat, hogy a talminak és az igénytelennek jogában áll annak lennie, így maradjon is az. A liberális értelmiségnek az értékek közvetítőjének kell lennie azok felé, akik még nem birtokolják ezeket az értékeket. Igényességre kell ta-ni-ta-ní és viszont – „Nép nem fizethet rá arra, ha megszokja, hogy csak annak higgyen, aki gondolatait világosan és elegánsan tudja megfogalmazni, mert amit nem lehet jól megfogalmazni, azt nem lehet jól megvalósítani sem. Szellemi arisztokrácia, politikai demokrácia és liberalizmus: egymásra vannak utalva, ma jobban, mint valaha, s öngyilkosság ezt tudomásul nem venniök.”
A liberalizmust erőssé és nemzetközivé kell tenni, írja Ignotus.
Erőssé, hogy megvédhesse értékeit: demokratizmusát, szociális gondolkodását, arisztokratikus küldetését a rátámadó „ordas eszmék”-kel szemben. Erősnek kell lennie azokkal szemben, akik létére, létezhetőségére törnek. Ignotus egy „világnézeti külpolitika” vízióját vetíti elénk.
Az eddigieket olvasva talán úgy érzik, hogy sok az áthallás Ignotus Pál kora és jelen időnk között. Kérem az olvasót, ne higgyen a sziréni hangoknak!
Ne feledkezzen meg egy pillanatra sem arról, hogy 1936-ot írunk, Gömbös Gyula a miniszterelnök és a hitleri Németország „élettér-nyerésre” készül, mikor a Szép Szó második számában Ignotus Pál „bemutatkozik”:  „Budapesti lakos vagyok, nőtlen, hitfelekezetem szerint református, ízlésem szerint katolikus, meggyőződésem szerint ateista és mindennek ráadásul zsidó. Anyanyelvemet, a magyart, imádom, ami általánosan elterjedt hazánkban, sőt folyékonyan beszélem, és gondolataim közlésére használom, ami viszont meglehetősen ritka jelenség.”