Az alábbi kommentár a lap 1900 januári számban jelent meg:
"A modern football-játék mai felállása az 1870-es években alakult ki: 11-11 játékos küzd egymás ellen, ekkor még kapus nincs, védő is mindössze 2, viszont 9 támadóval próbálták a labdát az ellenfél kapujába juttatni.
A század végéig aztán megszülettek a ma ismert szabályok is: a büntetőrúgás, a partdobás, a tizenegyes, a kaput hálóval szerelték fel és végül megjelent a pályán a játékvezető majd a határbíró.
1895-ben adták ki a lényegében mai napig érvényes hivatalos játékszabályokat. Ez lehetővé tette a játékosok tevékenységének összehangolását és a feladatok megosztását.
A 9 támadó 1 hátvéd 1 kapus felállás a támadó játék modernizálásával nem volt sokáig tartható, több védőt kellett hátra vonni, azóta pedig újabb és újabb felállások, játékstílusok alakultak ki.
Az azonban nem változott, hogy mindkét csapatban 11 játékos van egy időben a pályán, de lehetőség van a cserére. Hivatalos mérkőzéseken hármat lehet cserélni, barátságos meccseken a két csapat a játékvezetővel egyetértésben megegyezhet a cserelehetőségek számában. Az a játékos, akit edzője lecserélt, már nem térhet vissza a pályára az adott meccsen."

Mániás képzelgésem jubilál: most múlt negyedszázados. A spanyolországi foci világbajnokság idején mertem először hangosan kimondani, merre tart szerintem a játék, és mi a baj. A magyarok edzésén voltunk, mi újságírók is lent a pálya szélén csoportosultunk, néztük a fiúkat, faggattuk a szép számban jelenlévő vezetőket. Ha emlékezetem nem csal, Zalka András állt mellettem, ő hallotta először félhangos megjegyzésemet, tehát neki juthatott először eszébe, hogy alighanem elvesztettem az eszemet.
- Vagy a pálya kicsi, vagy a játékos sok! – mondtam, szinte csak úgy magam elé, de jól hallhatóan. Zalkát pályafutása során mindig is foglalkoztatta a játék elmélete, taktikája, felkészítési módszerei, meg nagyon is udvarias embernek ismertem, tán ezért nem fordított tapintatosan hátat gondolván, hogy inkább más fedezze fel a nyilvánvaló tüneteket, és jutasson a pszichiátriára.
- Hogy érted ezt? – kérdezte inkább, és én – készületlenül ugyan – de megpróbáltam megmagyarázni, mi is ütött belém.

Azóta már többször is elbeszéltem, „kidolgozottabb” változatban meg is írtam, legutóbb például az ÉS-ben, elmondom most itt is, de előre kijelentem, magam is tudom, hogy elképzelésem megvalósulásának esélye semmivel nem több, mint a bikáé, ama spanyol arénában.
Legalább is egyelőre...!
Valamikor 1938-39 tájt ismerkedtem meg a nagy játékkal, mégpedig egy kettős mérkőzés keretében a Fradi pályán. Gamma –Nagyvárad és Fradi – Szolnok, - ez volt a program. A mai napig tartó rajongás itt és ekkor kezdődött, és az első másfél-két évtizedben ugyancsak intenzívnek volt mondható. Mindennek csupán azért van jelentősége, hogy igazoljam, nagyjából jól ismertem egy-egy élvonalbeli focista életvitelét, igénybevételét.
Heti egy bajnoki meccs ugyebár, másnap gőzfürdő tán, vagy szünnap és kedden gőzfürdő, szerdán jobbára kétkapus játék egymás közt, vagy alacsonyabb osztályú csapattal, pénteken erőnléti edzés, vasárnap ismét bajnoki. Ennyi volt a heti elfoglaltság. Az is igaz, hogy a játékosoknak munkahelyük is volt, ahol némi munkaidő kedvezményt is kaptak, bár ez nem volt általános. Hogy miért írom mindezt? Mert jelezni akarom, hogy a focista sors nem rakott óriási terhet a játékosra. De a korabeli játék sem támasztott nehezen teljesíthető fizikai igényt. A nálunk is meghonosodott WM rendszer, ( ez ismerős még egyáltalán?), szigorúan megszabta egy-egy játékos helyét a pályán. Vagyis: a szélsőhátvéd úgyszólván sosem merészkedhetett az ellenfél térfelére, (nem is beszélve a középhátvédről), a két szélsőcsatár pedig szinte soha nem ment hátra labdáért. A két „half”, vagy fedezet és a két „összekötő” terrénuma volt a pálya középső harmada. A korabeli labdarugók többségének fizikai képessége, izomzata, - igazán nem akarom emléküket bántani – a maiakból harsány nevetést váltana ki, még a jelenkor hazai mezőnyében is. Amikor a Vasas, amelynek ádáz és végletekig elfogult szurkolója voltam, bekerült az első osztályba, Salgótarjánból igazolt egy középcsatárt, Jenőfit. A nem is túl magas, de szinte csupacsont (ez is volt a beceneve: Csonti) vézna fiú, már az első évben gólkirály lett. Meccsenkénti futásmennyiségét egy átlagos mai magyar(!) is, kábé öt-nyolc perc alatt teljesíti. Ebben egyáltalán nem rítt ki társai közül: ennyi volt az igény. Vagy emlékszem Bíró Sanyira, az akkori Ujpest válogatott hátvédjére. Ez a nagyszerű rugótechnikájú játékos, komoly, „bácsis” pocakkal focizta végig pályájának ezt a szakaszát. Képzelhetik mennyit és hogyan futott a demizsonjával…

Vessék a fentieket össze napjaink nagyipari focijával! Kezdve az angol Premiership csapatainak irdatlan mérkőzésszámával, - bajnoki, ligakupa, FA kupa, néhánynak BL, vagy UEFA kupa – a napközis, vagy éppen bentlakásos edzésrendszerrel, kétszeri gyakorlással, a profi fizikai felkészítéssel, orvosi ellenőrzéssel! Vagy a megállást, pihenést nem ismerő, észvesztő irammal, a kíméletlenségig kemény, hatalmas fizikai erőbedobással, az állandóan harmonikázó és veszettül gyors játékkal, amely a pálya teljes hosszában, szinte állandó rohanást kíván a jelenkor profijától! Ugye?! Ez már nem az a játék!
Mégis, hogy lehet, hogy a régmúltból remek meccsekre emlékszem? Sokgólos, nagy derbikre? Gyönyörű távoli gólokra, vagy éppen cselsorozat utáni pöccintésre, esetleg káprázatos adogatás utáni sakk-mattokra? A pocakosok, vagy csontik játéka idejéből…És nemcsak én vagyok ezzel így, de tudom, hogy kortársaim, magamfajta vén szurkolók is fel tudják mindezt bőséggel idézni.
Ezzel szemben, nem is olyan régen, négy a világ tán tíz legjobb klubcsapatából, a világ alighanem legjobb bajnokságában, egymás ellen játszva, 180 perc alatt, összesen két gólt ért el! Az Arsenal, a Chelsea, a MU és a Liverpool…És a többi nagy bajnokságban is hasonló a helyzet. A gladiátorok, a gigászok, a technikailag tökéletesre képzett harcosok nem tudnak gólt lőni. Hogy van ez? Tizenöt-húsz gól már gólkirályságot is jelenthet, míg a háború utáni évek gólzsenije, Deák Ferenc (a „Bamba”), ötvennél is több góllal végzett egy évben.
Most már, ennyi előzetes mondandót követően, eljutottam saját kis külön mániámig, pontosan ahhoz, amit akkor ott Spanyolországban mondtam:
- Vagy a pálya kicsi, vagy a játékos sok!
Gondolják el, hogy ugyanakkora területen játszik ma húsz kidolgozott izomzatú, szuper erőnlétű gladiátor, mint egykor a „pocakosok és csontik”! A fél- vagy teljesen amatőr, heti három edzést teljesítő, egyébként a maiakhoz hasonlóan tehetséges, jó adottságú fiatal, töredékét sem tudta volna teljesíteni a mai igénynek. Éppen ezért, több volt a hely a pályán, kötöttebbek a posztok, ki lehetett bontakozni. Arról nem is beszélve, hogy egy akkori játékvezető, ha mai mérkőzést vezetne, mondjuk az angol Premier Leagueben, fél óra multán már nem folytatnák, mert nem maradna a szabályokban megszabott számú játékos a pályán. Sorban lezavarná őket…
Nem szaporítom a szót: a mai foci egészen más játék. Ami maradt, az a pálya és a kapuk mérete, meg tán a labda. Nehogy azt gondolják, hogy a régire vágyom, azt hoznám vissza. Sőt! Tovább korszerűsíteném, modernizálnám a mait. Még gyorsabbra, még keményebbre, még iramosabbra. A pályák méretét ugye, hogy több legyen a hely, „szellősebb” legyen a terep a játék kibontakozására, nem lehet megváltoztatni. Túlontúl nagy anyagi áldozattal járna. Csodás stadionok ezreit átépíteni nem lehet. De nem is kell! Egyszerűbb is, ésszerűbb is, levenni két játékost! Kilencen játsszanak! Mitől lett éppen tizenegy a létszám? Honnan tudjuk, hogy ma is az a legjobb? Hogy azon a pályán, ahol ma rendszerint a terület felén (!), ahol éppen a támadás fut, tartózkodjon a játékosok többsége, hogy alig-alig legyen mód a védők (méghozzá ilyen védők) közt moccanni is? Ki mondta, hogy ezen nem lehet változtatni? És, ha mondta, mivel indokolta?

Manapság már egyre jobban terjed, hogy a nagy terhelés miatt, lényegében két csapatra való, azonos erejű, tudású játékosra van szükség egy-egy profi klubnál. Következésképp, klasszis játékosok, sokmilliós sztárok ücsörögnek a kispadon. Sokan. Néhány edző, már az igénybevétel, a terhelés súlyára tekintettel is, „rotálja” a csapatot, vagyis mérkőzésről-mérkőzésre változtatja, akár több helyütt is az összeállítást. Persze, ha nem jön be az elképzelés, ha a változtatás vereséggel is jár, a szurkolók morognak, a pénzes nagyfőnökök ejnyebejnyéznek, majd kirúgják az edzőt.
Kérdem, miért ne lehetne a mai focinál is korszerűbb jéghokiról venni a példát? Sorokkal játszani, és gyakran cserélni! Kilenc mezőny játékossal, de mozgósítható tizennyolccal, vagy akár többel is. És mind pályára lép, mert többszöri cserelehetőség is lenne. Minden kedvenc látható, egymással is rivalizálnak a támadó sorok, amelyek persze keverhetők aszerint, hogy mit igényel az adott helyzet. Nem lenne olyan, aki kénytelen egy évadot a kispadon tölteni, jobban kipróbálhatók a fiatalok, az újoncok. Arról nem is beszélve, hogy megszüntethető az a veszély is, ami leginkább éppen a Premiershipben jelentkezik, hogy már-már elfogynak a legjobb klubokból az angol játékosok. Cseresorok esetében könnyű segíteni egyszerű szabályozással, és ettől még ott lehetnek a nagy külföldi menők is a pályán.
Halkan megjegyzem, hogy ez a bizonyos „rotálás” már egy aprócska lépés a fent jelzett az irányba, továbbá, hogy az amerikai futballban is minden együttes két csapattal játszik, aszerint, hogy védekező, vagy támadó szerepben van-e éppen.
Azt hiszem, ennyi elég is belőlem, talán sok is. Boldogan olvasnám véleményüket, ellenérveiket, kifogásaikat. Meg lehet engem győzni, hogy szamárságot mondok, de érvek is kellenek hozzá. Nem gorombaságok.
A mai foci valamikor úgy kezdődött, hogy az egyik faluból a szomszédosba kellett a népségnek (korlátlan létszám!) juttatni a „labdát”, akár kézzel, akár lábbal. És tetszik látni mi lett belőle! Amiről én beszélek, nem is akkora változtatás…
Tehát várom a véleményeket, vitatkozzunk.

Csak tessék, tessék..!

Vitray Tamás