Dtum
Login with Facebookk
1904 | Május

Lenbach Ferencz (1836-1904)


MÁJUS 6-ÁN távirat adta hirűl, hogy Lenbach Ferenc megszűnt München nevezetessége lenni. Pazar fényűzéssel berendezett, műkincsekben gazdag villája előtt jövőre nem álldogálnak úri fogatok; magas állású egyéniségek, a pénzarisztokráczia tagjai, a közélet nevezetességei nem keresik föl a művész kényelmes fészkét, hogy alkotásaiban gyönyörködjenek, vagy maguknak beszédes ecsetjétől halhatatlanságot kérjenek.

 

A német kritikának sem lesz alkalma ezentúl Lenbachot, egy-egy újabb művének elkészülte alkalmából, a "legmodernebb arczképfestő" gyanánt emlegetni s műveit közvetlenűl a képirás legnagyobb mestereinek alkotásai mellé állítani. Mert az utóbbi három évtized alatt nem volt olyan nemzetközi műkiállítás, melyen a német önérzetnek ez a föllobanása mind erősebb és erősebb lángokat ne vetett volna.

 

Az elfogulatlan szemlélő utoljára is megsokallotta a dicshimnuszokat, az örökös tömjénezést s kénytelen volt fölvetni a kérdést: vajjon van-e jogos alapja a szertelen magasztalásoknak, s ezekből mennyit lehet felróni Lenbach tehetségének, mennyit viszont a német művirálók fajszeretetének? És a kérdésre kapott őszinte válasz nem mindenkor és nem mindenben döntött a Lenbach javára.

 

Az senki sem tagadhatta meg, hogy a német képiró egyike a modern arczképfestés mestereinek; de hogy annyira egyedülálló, annyira versenytárs nélkűl való művész lett volna, mint azt honfitársai állították, csak az hirdethette, a ki Lenbach arczképeivel más európai modern mesterek műveinek társaságában nem találkozott.


Birálói mint az emberi lélek kutatóját, mint a jellemfestés páratlan mesterét szokták dicsőiteni Lenbachot. Egyik-másik honfitársa e részben egyenesen a renaissance nagy képiróinak fölébe helyezi őt, azt állítva, hogy ezeknél mindenkor a festői elem dominált, és pedig nem egyszer a jellem-ábrázolás rovására.

 

Lenbach – mondják ezek, - mindent azt arczban konczentrál; a többi előtte mind mellékes, a részleteket tehát teljes joggal elhanyagolhatja. A teljes kidolgozás szerintük csak az idő és türelem munkája, a mire a nagyon közepes tehetség is a siker biztosságával vállalkozhatik. Az igazi mesterhez talán nem is volna méltó, hogy az ilyen kicsinységekkel bibelődjék.

 

A kik így gondolkoznak, úgy látszik, nem veszik észre, vagy ha észre veszik, letagadják, hogy Lenbach művészi gyakorlatában nagyfokú ravaszság rejtőzött. Ez a sokat látott, nagyműveltségű képíró érezte, tudta, hogy a néző érdeklődését legkönnyebben úgy terelheti egy pontra, ha ennek kedvéért minden mást elhanyagol vagy legalább is nagyon mellékessé tesz.

 

Az az elv vezérelte őt, melynek a modern realista irók is hódolnak, midőn egy-egy jellem buvárlásába talán tulzottan is elmélyednek, míg ezzel ellentétben a staffage-tól minden jelentőséget megtagadnak, az olvasó képzelődésére bizva, hogy alkossa meg magának azt, a mit az iró elhallgatott. Ez az eljárás tagadhatatlanul igen alkalmas a művész czélzatának megvalósítására; de nagyon tévednek azok a műbirák, kik a régi arczképfestőket azzal vádolják, hogy a festői hatások kedvéért a jellem tanulmányozását elhanyagolták.


Lenbach 1836-ban született az Ingolstadt és Augsburg közt fekvő ki s Schrobenhausen községben. Tiroli származású atyja kőmíves volt s annak nevelte fiát, Ferenczet is, tizenhét testvér egyikét. Lenbach ily módon nagyon csodálatraméltóbb, hogy oly hatalmas erővel tudta elsajátítani azokat az ismereteket, melyekre művészi pályáján szüksége volt.

 

Mint ifjú egy darabig kőmíves-legény volt, aztán mellesleg egy müncheni kőfaragó műhelyben tanult, de már korán megpróbálkozott a festéssel is. Fő vágya volt ez időben, hogy mindennap egy forintot kereshessen; festett mindent, a mire alkalmala nyilt: zászlókat, lövész-czéltáblákat, czégéreket, de legszivesebben fogadalmi képecskéket, mert ezek jövedelmeztek legtöbbet.

 

"Ha valami baleset történt – szokta beszélni ő maga – vagy valami becsületes parasztember életveszélyből szabadult ki, képecskét kellett vinni Altöttingbe, a búcsújáró templomba. Egy-egy ilyen képen mint az orgonasípok térdelnek a paraszt, a felesége és a gyerekei nagyság szerint. Fejenként teljes egy forintot kaptam s ha népes volta család, ez egész csinos összegre rúgott."


Atyja halála után, 1852-ben végre engedhetett szíve vágyának, hogy festő lehessen. Az augsburgi polytechnikai iskolába járt, de itt nem találta meg, a mit keresett. Sokkal többet ért neki, hogy az ottani képtárban másolhatta a régi mesterek képeit. 1857-ben Münchenbe ment s a hírneves Piloty tanítványa lett.

 

Az arczkép iránti hajlama ez időben mintha csökkent volna, inkább életképeket festett a Piloty-iskola hagyományai szerint; Titus diadalívét a forum Romanumon, pásztorfiút stb., merész realizmussal, de szelleme későbbi irányából nem sokat árulva el. Igazi útjára akkor jutott, mikor Schack gróf megbízta, hogy másoljon képtára számára híres régi mesterek műveiből. Három évig másolta Olaszországban a nagy velenczei mesterek képeit, Rubenst, Rembrandtot, Spanyolországan Velasquezt.

 

Igy lett a régi mesterek tanítványa s az ezektől tanúlt elemekből alkotta meg saját egyéni stiljét. A három év letelte után megtelepedett Münchenben; azóta pályája folytonos emelkedést mutatott s hírneve csakhamar bejárta Németországot, majd a külföldet is. Nemzete legkitűnőbb modern arczképfestőjét tisztelte benne.

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
27.378
Politika:
4.183
Gazdaság:
4.597
Kultúra:
3.840
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.354
Bulvár:
5.022
Kincskereső:
436
Páholy:
64
Blog:
230
Összes kép
37.374
Cikkekhez kapcsolódó képek:
37.010
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
4.183
Fórum témák:
187
Fórum hozzászólások:
847
Cikk hozzászólások:
98