Az újabb magyar kritikának talán az a főérdeme, hogy európaibb szemmel nézi a mi szellemi életünk jelenségeit. Feszültebb és állandóbb figyelemmel kíséri a külföld irodalmának és művészetének óramutatóját. Ebből sok keserű csalódása, szárnyaszegettsége származik - például szkepszise minden „magyar” törekvéssel szemben, - de szemmel látható, hogy ez csak átmeneti állapot és egyedül arra jó, hogy fölismerjük azokat az értékeinket, a melyek európai katonamérték alatt is megállják a helyüket.

Ujházy Ede ama magyar dicsőségeink közül való, a kiket a multból vettünk át, de a kik előtt az újabb generácziónak is hódolattal meg kell hajtania a zászlaját. Sőt ép ez a nemzedék volt az, a mely fölismerte, hogy a magyar „Comédie Francaise” klasszikus hagyományai közt is megfért egy olyan „modern” egyéniség, mint Ujházy.

Természetes beszéde, naturalisztikusan színes játéka, mozdulatainak keresetlensége, őszintesége, mindig a helyzethez illő hangja, viselkedése méltán feltűnést kelthettek abban a színházban, a hol a hanglejtésnek a mozdulatoknak, a játéknak legrégibb tradiczióit őrizték. Ez az az úgynevezett álklasszikus iskola, a történelmi iskola, a biedermaier rajongása a nagy stílusok iránt, a mely a Comédie Francaise tiszteletreméltó kulisszái közül indult világgá.

Sem a bécsi Burgszinház, sem a budapesti Nemzeti Színház nem tudta magát a hatása alól kivonni. Az államilag szubvenczionált szinházak játékstilusa lett ez, épúgy mint a renaissance és a gót stil az állami épületek méltósága.

Az állami színházak természetében rejlik, hogy szolidságra, komolyságra, állandóságra törekszenek és nem akarnak felülni mindenféle modern újításnak. A haladás, a vajúdás, a születés gyakran csúnya vívódásait átengedik más színpadoknak és csak akkor fogadják el az újat, a mikor már elkerülhetetlen. Ez már így lesz, a míg állami színházak lesznek a világon.

Ebből következik, hogy az állami intézetek színjátszó stílje sem olyan merev, a hogy azt harczos modern szemmel néznők, hanem folytonosan engedményeket kénytelen tenni az újabb korok újabb szellemének. Ezt láthattuk a multban, ezt látjuk ma is. A multban csak ilyen módon állhatták meg a helyüket Ujházy és mások, a kik voltakép nem illettek oda és mégis a színház létjogosultságát adták meg.

Hogy miben állt az a klasszikus stílus, azt nehéz megmagyarázni. Minden korban mást tartanak klasszikusnak, tiszteletreméltónak. Ilyen volt például a mozdulatok szépsége. Állami színésziskolákban még ma is tanítják azokat a „gömbölyű” mozdulatokat, a melyeket a színpadon használni kell.....De kell-e?

Ezek a gusztusok régi klasszikus szobrokról vannak másolva. Nagyon szép és esztétikai értékű mozdulatok, de idővel mégis unalmassá válnak. Megszorítást jelentenek, mert a színész kénytelen lemondani egy csomó „nem szép” mozdulatról, a mely azonban természetes és a mivel jobban ki is tudja fejezni gondolatát.

A másik efféle hagyomány volt a beszédnek az a módja, a melyet ma „éneklésnek” nevezünk. Ez is abból állt, hogy a színész az orgánumából csak a szép, dallamos hangokat igyekezett kicsalni és lemondott minden kakophoniáról, a mely pedig talán jobban és természetesebben illett volna a helyzethez.

Az ilyen színésznek a beszéde csupa ritmus, csupa moduláczió, de az idő vasfoga ennek a szépségét is megrágja. A színész előtt ott volt a szöveg, a mely mondatokból állt. Minden mondat végén ott volt a pont. A színész a pontnál mindig leeresztette a hangját, a hogy a mondat elején fölemelte. Ebből származott az éneklés. Hogy valami változatosság legyen a hangjában, a szép, költői csengő-bongó jelzőket kiemelte és hangsúlyozta. Ezzel még egyhangúbbá lett az előadása.

Nem kell hinni, hogy én valami nagyon régi időre mutatok rá. A közönségnek talán nagyobb része még ma is túlságosan szögletesnek, darabosnak tartja az újabb színészek mozdulatait, a hangjukat pedig fásnak, fénytelennek. Többet mondok. Nálunk tekintélynek elismert kritikusok még ma sem tudják elfelejteni azt a szép időt, a mikor a színpadon még énekeltek és a Nemzeti meg az Opera közt csak az volt a különbség, hogy az utóbbi helyen roszul énekeltek.

Évtizedeken át annyira megszokta a közönség ezt a fuvolázást, hogy le se tud szokni róla. A modern színész is, a mikor egy kis népszerűségre akar szert tenni, vele dúdol a többivel. De legalább az ő regisztere megbővül ezzel is. A modern színjátszás, a mely az életet figyeli és nem a klasszikusokat, észrevett, hogy az ember másként beszél, mint a hogy az ír. A pontnál nem mindig ereszti le a hangját és a mondat elején nem mindig emeli föl.

Sőt az ember többnyire nem is mond nyelvtanilag korrekt mondatokat, hanem elharap, sejtet, megszakít. Csonka és tökéletlen mondatokból áll a természetes emberi beszéd. Sok modern iró már ebben a szaggatott stilben írja a darabjait.

Csakhogy a míg a gömbölyű mozdulatokat, a ritmikus hanglejtést, az éneklő szavalást meg lehat tanulni, „el lehet sajátítani”, addig a természetes beszédet csak annak illik igazán, a ki született színész, a ki színjátszó zseni, a ki maga tudja ellesni az életből, hogy mit hogyan kell mondani. Amannak szabályai vannak; ennek csak az intuitíó az egyetlen segítő társa. Ép ezért kívánta Lessing, a ki tudvalevően nem esett a feje lágyára, hogy a színész tanuljon meg szép mozdulatokat és szép beszélő formulákat. Lessing tanácsa csak a tehetséges, tanulékony színészre vonatkozott, a zsenire nem.

Láttam Ujházyt franczia és német színműben, borsos franczia vígjátékban ( Pont-Biquet ), klasszikus és shakespearei tragédiában - sohasem a műfaj határozta meg az ő hangját, modorát, mozdulatait, hanem a saját, nagy egyénisége, a mely frakkban, barátcsuhában, papi-ruhában, züllött bohém köntösben vagy királyi palástban egyformán emberi, természetes, egyedül lehetséges maradt.

Van színész, a ki ha királyt játszik, akkor „every inch a king”. A másikban megcsodáljuk, hogy hogyan tudja a pap malasztos hangját és jellemző mozdulatait visszaadni. A harmadik úgy játszik, mintha égési életében paczienseket látogatott volna és a polgári életben is orvos lenne.

Ujházyban ezt sohasem láttam fontosnak, ez nála magától értetődő volt. De csodáltam és csodálom benne az életnek azt az őseredetiségét, a melyet, magával hozott a színpadra. Más színész előtt a színpadon örvény nyílik meg, a melyben elveszti a természetes hangját, az emberi mivoltát, az egyéniségét. A mily természetesen szidta össze az öltözőjében a szolgát, a ki ostobán ragasztotta föl a bajuszát, olyan kísértetiesen, természetellenesen szólal meg a világot jelentő deszkán.

Ujházy számára ez a határvonal élet és színpad közt nincs a világon és az a mód, a hogy ezt a küszöböt észrevétlenül eltünteti, a színjátszó zseni őseredetiségére vall. Egy kis megfigyelésem: belépett például a színpadra, de a feje még hátrafordult egy kissé, mintha valami még ott lekötné a figyelmét.

Hányszor lépünk be mi is így egy szobába. De nem veszssük észre, nem is gondolunk rá. A színjátszó kezében ellenben ez pompás fogássá válik, a melylyel diszkréten jelzi, hogy most nem a színész lépett be a maga jelenésére, hanem az életnek egy illúziója kezdődik. Lehet, hogy ezt a fogást más színész is ismeri és alkalmazta már. De az Ujházy alakitása millió ilyen fogásból áll, a miket sem szabályokba foglalni, sem utánozni, sem iskolában tanítani nem lehet.

Az ilyen színész folyton figyeli az életet, belőle, meríti színjátszó skálájának határtalan gazdagságát - a színpadi alkotó ellenben csak akkor kezdődik benne, a mikor ezt az életből ellesett fegyvertárát szinte csalhatatlan érzékkel érvényesíti a hangjában, beszédében, mozdulataiban, mindig a kellő alkalommal, mindig a legszerencsésebben.

A mikor az ilyen színész „szőlőt” mond, az embernek kellemes íz támad a szájában. A díszletek életre kelnek a szavai varázshatása alatt és bűvös ereje még a vele játszó színészekre is áthat, az ő szavaikban és mozdulataikban újra felcsillog az, a mit mondott. Ujházy művészetét általában csak színészek érthetik meg igazán, a kik maguk is napról-napra bíbelődnek ezzel a mesterséggel.

Hogy a közönséghez is csatornát talált ez a „l’art pour l’art”, az az Ujházy emberi nagyságára mutat.
Mert nagy embernek kell annak lennie, a ki kicsinyes viszonyok közt - a mikhez képest a mai milliomosodó Budapest már nyilvánvaló fejlődést jelent - nem vesztette el az élethez való kedvét és a művészetben való hitét.

Bizonyára kálváriát járt meg, mint minden magyar művész, de kifelé mosolygott és aranyos jókedvvel derítette föl környezetét. Hogy mily elpusztíthatatlan, rendíthetetlen benne ez az emberszerető jókedv, azt azok tudják a legjobban, a kik még most is - negyven évi jubileumakor - örömmel köszöntik.