A hernyó szőre mérgez; bele törik a bőrbe és gyulladást okoz. Nem igaz, hogy ez ugyanaz volna, mint a csaláncsipés, a mely hangyasav mérgezése a bőrnek, mert a hernyó nyomán nemcsak ilyen izgalom támad, hanem egész vizes hólyagok, a melyek aztán egész hegedésszerüen gyógyulnak. De ez a méreg nem is a hernyó szőrszálaiban van, hanem a test nedveiben általában, minden váladékban és a hernyó szőre csak bepiszkolódik ezektől. De a mint látszik, ez a méreg oly intenziv és oly tartós, hogy esztendeig is eláll, a nélkül, hogy veszitene gyilkos hatásából.

Ez a méreg tehát neki éppen olyan, mint a vadaknak a nyilmérge. Ezzel védekezik. A hernyó maga is egészen különös életmódu állat. Proczessziós hernyónak nevezik azon különös tulajdonságánál fogva, hogy egész proczesszióban vonulnak el, a merre haladnak, hogy a mit érnek, letaroljanak. Ez a proczessziós had oly sűrű rendben tolong, hogy az egész tömeg ugy a földön egy nagy testnek látszik. Tiz méter hosszuságu egy nagy mozgó tömeg, bizony ijesztő is lehet minden hernyópusztitó állat előtt. Elől egy hernyó, utána kettő, azután szélesedik egy jó darabon s ugy következik utánuk a had. A merre az első megy, vakon halad utána valamennyi.

Nagyon nagy üldözésnek lehetett kitéve ez a szép falat szőrös hernyó, hogy olyan veszett védekező képessége keletkezett, a minő a mérgében rejlik, másrészt, hogy ez a proczessziótempója kifejlett, a mivel elijesztgeti magától az ellenséget. Ez a proczessziójárás különben nemcsak az ő módja. Van egy másféle hernyó is, a melyik nemcsak hogy igy sétál, hosszu tömegbe ugy összeszorulva, hogy szinte egymásba tapadnak, sőt, hogy ez a tapadás még teljesebb legyen, még a testük is kissé ragacsos, hanem még ezen felül egy nagyon furcsa sajátságuk van. Egyetlen adott jelre valamennyi felveti magát a földről egy összerándult mozdulattal. Hogyne ijedne meg ettől minden ellensége. Ezek az ilyen csapatostól élő hernyók aztán rém pusztításokat is tesznek. Nappal valahol a fatörzsös vagy fatörzsben pihennek és csak este vonulnak fel végig a fán és az utolsó levélig lerágnak mindent. Néha egész erdőket kopaszítanak meg. Ha aztán egy helyütt már nincs mit enni, akkor vonulnak a földön tova, uj vidéket keresni. Ez a hernyótömeg kisérteties zümmögéssel jár.

Ha nagyon elterjednek, szinte veszedelem az embernek annyiból, hogy például azt a füvet, szénát, a min végig kusztak, nem lehet használni. Se az állatnak nem lehet odaadni, de a kaszáló emberek is ugy tele lesznek az elhullajtott és a szél által felkavart szőröcskékkel, hogy annak mérge megkinozza őket. A szembe kerülve meg éppen nagy gyulladást okoz. A barmokat is összecsipi, nem is eszik az ilyen szénát, sőt állítólag bele is vakult némelyik, sőt bele is döglik. Az állat szerencsére hamar észreveszi, hogy az ilyen méreggel beszórt tápanyag nem neki való s otthagyja.

Hogy ez a hernyóvész régebben nagyon jól ismert kellemetlenségeket okozott az embernek, azt az is mutatja, hogy a nép ismeri az ellenszerét. A legközönségesebb a petrezselyem. Ha ezzel bedörzsölik a csipést, marást, hamar elmulik. Persze régebben, kevesebb kulturában, bővebben is tenyészetett az ilyen hernyó-féle. Sőt a régi gyógyszertári könyvekben is előfordul egy ilyen petrezselyemszerű növény, a miről nemigen tudták már, hogy miért került a gyógyszerek közé, mi ellen használhatták. Igy azonban vallószinünek tartják, hogy ez semmi másra nem kellett, mint a mire a parasztok használták a petrezselymet ez ellen a mérges hernyó ellen.

A természetnek, az állatvilágnak ezernyi csoda megjelenése, formái, életmódja között az is érdekes, hogy a hernyók világában ilyen különösség képződött ki. A természet bölcsesége ez, a mely a legkülönfélébb védelmi eszközöket és módokat teremti az életnek.