A két kis tartomány a francia hadicélok legfontosabbikát s egyben minimumát testesítette meg. Elzász és Lotaringia az elmúlt 250 évben ötször cserélt gazdát Franciaország és Németország között. A két terület a középkorban és a korai újkorban a Német-Római Császársághoz tartozó önálló hercegség. A vesztfáliai békében kerültek először Franciaországhoz.

Elzász lakóinak háromnegyede, Lotaringia lakóinak fele elzászi. Az elzászi nép nyelvileg nem egységes: lakói között francia, német és elzászi nyelvű egyaránt akad – ez utóbbi azonban korántsem önálló nyelv, inkább a németnek egy sajátos dialektusa.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a terület identitásában és kultúrájában inkább francia, nyelvében inkább német.
Az elzásziak mellett franciák élnek a két tartományban.

Ugyanakkor Elzász a német művelődéstörténetnek is fontos vidéke: itt született a legrégebbi német nyelven írott ismert vers. Itt virágzott ki a német humanizmus, és a német parasztháború vezérei is innen származtak. A történelem és a nosztalgia mellett földhözragadt érvek is szóltak Elzász és Lotaringia birtoklása mellett: vasércmezője, nehézipara.

Az 1870-es francia-porosz háborúban aratott porosz győzelem után, a frankfurti békében a két tartomány – melyeket ettől kezdve oly gyakran összekapcsoltak: Elzász-Lotaringia – Németországhoz került. A német szociáldemokraták tiltakoztak a bekebelezés ellen.

Elzász-Lotaringia visszaszerzése Franciaország nyíltan vallott, létfontosságú hadicélja volt, melyet szövetségeseivel, sőt 1917-től ellenségei egy részével is el tudott fogadtatni.