A Monarchia békekeresése az 1916. decemberi békekezdeményezés kudarca után is folytatódott. A béketapogatózás a hadicélok újragondolását igényelte, mégpedig olyan módon, hogy az reális legyen, megfelelő tárgyalási alap az antanttal. A Monarchia integritása, vagyis nagyjából a háború előtti országhatárok közötti megóvása evidenciának számított. El lehet-e érni ezen felül valamit?

A háború kitörését a Monarchia részéről a szerb fenyegetés indokolta. A szerb kérdés megoldása a Monarchia legfontosabb hadicélja volt. Az osztrák miniszterelnök, Clam-Martinic úgy képzelte, hogy a délszláv egységnek a Monarchián belül, Habsburg korona alatt való megteremtése lenne az ideális megoldás.

(Ez a magyar koronához tartozó Horvátország, az osztrák kézen lévő Dalmácia és Bosznia-Hercegovina, esetleg a szlovén lakosságú osztrák tartományok, valamint a bekebelezendő Szerbia egyesítését és korlátozott, birodalmon belüli önállóságát jelentette volna). Az elképzelést a vezérkari főnök is támogatta.

Egyébként a Monarchián belüli délszláv egység már a meggyilkolt trónörökös, Ferenc Ferdinánd terveiben is szerepelt, és még 1918-ban, az amerikai béketervezésben is felbukkant (az ún. Seymour-tervben).

Tisza István magyar miniszterelnök kategorikusan elutasította a javaslatot. Tisza szerint Szerbia bekebelezése nem csak Magyarország, de az egész Monarchia számára szerencsétlenség lenne. Tisza gróf úgy képzelte, hogy a Bulgária javára megkisebbített Szerbia egyesülhetne Montenegróval, és vámunióval kapcsolódhatna a Monarchiához, de önálló ország maradna.

Ma már tudjuk: a Szerbiával kapcsolatos tervezgetések mindkét variánsa irreális volt. Szerbia jövője nem csak a Monarchia, de a kis népek védelmezőjeként háborúba lépő Nagy-Britannia és a szerbeket pártoló Oroszország számára is elvi kérdés volt.