Vidám történet az árdrágítási krónikákból. A benne önkéntelenül kikivánkozó humor ugyan kényszeredett kissé, meg keserü is, de hát ezekben a borus, szomoru időkben már ilyennel is meg kell elégedni.
De tárjünk rá a – libamájra! Azelőtt sem volt a szegény ember mindennapi eledele, de ma a hadimilliomosok közül sem pályázhat libamájra mindenki. Ha valamivel vastagabbra duzzad, hát _ száz korona is az ára. Megtörtént! A budapesti vásárcsarnok hiteles feljegyzése tanuskodik erről. Valamikor száz koronáért annyi libát, ludat lehetett vásárolni, hogy azok biztosan – disznót győztek volna, ma csak a liba mája száz korona. Hej, de változtak az idők s milyen kicsi lett a nagy pénz!
Ilyenformán elmélkedhetett az az úr is, aki egyik fővárosi piacon nagyban összevásárolta az ott fellehető összes libamájakat. Elég árt adott értük, s pont csak a libamáj iránt érdeklődött, ugy hogy a rendőr gyanut fogott a libamájkedvelő iránt és kérdőre vonta éppen akkor, mikor egyik bódésnál tekintélyes számu libamájra tette a kezét.
- Igazolja magát! Minek vásárolja össze a piaci libamájakat, micsoda, kicsoda az úr?!
A libamájkedvelő elég simán igazolta magát. Kiderült, hogy a libák iránt már kora ifjusága óta érzett nagy előszeretetet, vette és eladta a kedves, buta de jóhusu állatokat, szóval hivatásos libakereskedő, itt és ott van üzlete is. Jelenleg egy előkelő bankett számára sok libamájra van megrendelése s ezért vásárolja össze a feltalálható libamájakat. Csak az a baj, hogy nagyon nagyra tartják itt az árusok a libamájat, amióta észrevették, hogy nagy a kereslet. Eszerint inkább neki volna panasza, s ő kérné a rendőr hatásos beavatkozását.
A bódés egy ideig közönbösen hallgatta a libamájpástétomos úr mondókáit, de mikor az arra tért rá, hogy drágára tartják ki a libamájat, - nevetni kezdett.
- Mit nevet? – förmedt rá a rendőr.
- Hogyne nevetnék?! – felelte a bódés. – Mikor éppen ez az úr panaszkodik a drágaság miatt. Tetszik tudni én többnyire libabelsőrésszel dolgozom és ezeket mindig ettől az urtól, már mint az ő üzletéből is veszem. De nem ismertem, mert a feleségem jár mindig oda.
És éppen tegnap mondtam az asszonynak, hogy ehhez az uzsoráshoz ne menjen többet….hátha ő drágán adja a portékát, én sem adhatom olcsón, mikor – visszaveszi most. Persze nem tudja, hogy tegnap meg éppen ő adta el nekem mindenestől a libát, benne a májat. Ő az oka, ha drága és még neki is drága.
A rendőr mosolygott s ugy találta, hogy neki nincs tennivalója, intézzék el ketten egymásközött az ügyet. A dolog azonban mégsem egészen csak megmosolyogni való. Miért drága minden ennivaló?! Mert annyi kézen megy át, míg végre a fogyasztóhoz, a teritett asztalra jön. És minden kéz beszedi az árun a maga kicsi és nagy, de inkább nagy hasznát. Néha olyan kacskaringós az a vándorut, melyet minden cikknek meg kell futni, hogy össze-vissza körforgásában az eredetinél négy-ötszörös árban megnőve visszakerül az – első kézbe. Vajjon mi jó vár akkor e láncos kereskedésből a fogyasztóra, aki bizony már csak az utolsó kézből jut az áruhoz?