Murad pasa halála

1927 | December

Bem tábornok már Viddinben áttért az izlám hitre. Ő volt a legelső, példáját nyomban követték Kmetty, Stein tábornok, Kollman ezredes, Scheidenberg törzsorvos, összesen 74 tiszt, 250 közember, Kossuth és a többi vezérek az első válságos napokban, amíg az osztrák kiadatásukat erélyeset követelte a portánál, nem tettek semmit a renegálás meggátlására, sőt még az az álhír is elterjedt az internált táborban, hogy maga a kormányzó is Mohamed zászlójára esküdött.

Csak miután az emigráció egytizedrésze áttért, jött a híre, hogy Kossuthot mélyen lesujtotta honfitársainak elhamarkodott lépése. Bemnek levelet írt, amelyben szemére vető kishitűségét e lépés által – ugymond – tehetetlenné tette magát a világ előtt.

E levél kézről-kézre járt a táborban, de Bem válaszát is mindenki elolvashatta, mert az öreg tíz példányban másoltatta le. Hangja nyersebb, élesebb, mint a Kossuthé, akit megvádol a haza bukásával. Még Perczel Mórnak is, aki éppen nem volt kossuthista, csak annyi megjegyzése volt Bem nyílt levelére: „Lengyel gorombáskodás!”A táborban pedig kezdték kerülni Bem apót. Kossuth és Bem e földi életben többé nem találkoztak.
*
Adbul Medzsid szultán rokonszenvezett a magyar emigrációval. Különösen Khursid pasa (Guyon tábornok) és Murad pasa (Bem tábornok) nyerték meg a tetszését. Bem az aleppói vilajet parancsnoka lett. 1850-ben az arabok föllázadtak és megtagadták az adófizetést, aztán kimondták elszakadásukat Konstantinápolytól. Szíria kormányzó pasája nyomban tanácskozásra hívott minden főtisztet, köztük Murad apót is. Amikor már mindenki letette a garast, Bem, aki keveset értett törökül, a terdesimán által ujra elmondatta magának az eseményt, aztán igy szólt:
- Kérdem, megbiznak-e bennem:
Általános helyeslés.
- Akkor ajánlom, adjanak szabad kezet, senki többé engem ne háborgasson.
Mindnyájan hozzájárultak. Az öreg fölkelt és kissé bicegve elindult a városba, mintha sétára menne. Szokása szerint terveit senkivel sem közlé. Bem köralakba rakatta az ágyukat. A gyalogságot födött árkokba helyezte el. Az arabok megunva a várakozást, kivont görbe kardjaikkal, hosszu fegyvereikkel nagy csoportokban, hangos kiáltozással megrohanták a várost. Bem az uralkodó magaslatról figyelte a terepet: „önmaga irányitotta az ágyukat s a kellő pillanatban irtóztató kartácstüzet küldött a közeledő ellenségre: azután ujra meg ujra töltetett, egyik ágyutól a másikig szaladt s alig lehetett ráismerni, hogy jókedvvel biztatta a tüzéreket, hogy csak minél sebesebben és biztosabban tüzeljenek.” A szótlan, bus, kiábrándult öreg ismét elemében volt..
*
Bem a győzelem után magányába vonult ujra. Juniustól decemberig alig látták. Talán készer beszéltek vele emigránstársai, akik hiába zörgettek a kapuján. Emlékeinek élt. Naphosszat kemény faszéken ült a nappalijában, néha hetekig egy szót sem szólt. Azt tartották felőle, hogy kedélybeteg, buskomorságba esett. Pap János emigráns, aki ezidőtájt Aleppóban élt, följegyzéseiben így emlékezik meg „Osztrolenka véres csillagá”-nak elhalálozásáról:

A muzulmánok, akik őt még sétaközben sem látták kisérőivel szót váltani, szentnek tartották. Halálakor (1850 december 10) egész Aleppo lakossága a koporsója köré sereglett s boldog volt, aki jobbkezének ujjait annak deszkájához érintheté, amelyeket aztán legnagyobb kegyelettel ajkaihoz és homlokához emelt. Törökországban, ha egy muzulmán meghal, kiterítik, megmossák, öt-hat óra mulva a Szent Mihály lovára teszik s nagy sietséggel megindulnak vele a temető felé. Bem koporsója egyik vállról a másikra vándorolt és szerencsésnek érezte magát, aki a nagy tolongásban hozzáférkőzvén, az egyszerű alkotmányt vállával érintheté. A temetőbe érve, a sír szélére tették s órákig tartott, amíg ujra mindenki megérintheté a koporsót, vagy odaférhetett, hogy megcsókolja és hozzányomja homlokát.

Az emigrációban általában az a gyanu uralkodott, hogy az öreg Bem az akkori politikának lett volna áldozata s ellenségei által megvesztegetett orvosai mérgezték meg; de ennek bebizonyítása homályban maradt, minthogy a török szokások tiltják a boncolást.

Halála után félévre történt, hgy egy arabnak erős gyulladásba jött mindkét szeme. Hiába kuruzsolták a dervisek, mit sem használt. Erre a dervis egyet gondolt: elment a Bem sírjához, onnan egy rongyban friss földet hozott s a beteg szemére tevé. Másnap már látható javulás állott be s a szorgalmassan folytatott borogatás rövid idő alatt teljes gyógyulást eredményezett. Azóta Bem sírja bucsujáró helye a szembajosoknak s akiknek már ez sem használ, megnyugszik a megmásíthatatlan végzetében, „amelyet minden ember nyakába akasztva hord, miután Isten minden eseményt, az ember mindkét dolgát öröktől fogva rendelte el, az igazság könyvében minden meg van irva s Isten a föltámadás napján megmutatandja a kinyitott könyvet”.
*
1916 juliusában a visszahódított Lempergben a Maryacki-utca 51. számu ház első emeletén szállásoltak el. Az ágyam fölött fekete rámában színes krétarajz, amely szuróstekintetű, nyirott szakállu, komor fiatalembert ábrázolt, dusan zsinórozottt, fantasztikus egyenruhában. Ez Bem 20 éves korában. Bem József, aki a magyar Erdélyt fölszabadította! – mondották nekem. A kép megszólalásig hasonlított – Petőfi Sándorhoz.