Esterházy Pál herceg újabb díjai
Esterházy Pál herceg, aki tudományos és művészeti célokra évről évre jelentékeny összegeket áldoz, ismét nagy díjakat tűzött ki történelmi és magyar zsánerképek jutalmazására. Nyilván azért, hogy ezt a két tárgyi kört ahhoz a megbecsüléshez juttassa, amelyben a mult században állottak. Nem tudjuk, vajjon a legutóbbi műcsarnoki kiállításon bemutatott eredményeket sikernek, vagy kudarcnak érezte-e? Mi a díjjal kitüntetett művek láttára sem tudtunk lelkesedni, sőt teljesen meddőnek éreztük a pályázatot.
A történelmi festészet feltámasztására irányuló törekvés nálunk nem mai keletű. Néhány évvel ezelőtt néhai Dóczy Jenő egy műcsarnoki évkönyvben elsőnek pendítette meg a nyilvánosság előtt azt a kívánságot, hogy festészetünk térjen vissza az egykor annyira kedvelt történelmi festészethez, mely festészetünk nemzeti jellegének kidomborításához legméltóbb.
Nem szegték kedvét azok a balsikerek, amelyekkel gróf Klebelsberg Kunó hasonló törekvései jártak, sem az a kétségtelen tény, hogy a történelmi témák iránt való érdeklődés annyira megszünt, hogy éppen a kiemelkedő művészek tartózkodtak a történelmi témáktól és legfeljebb a hivatalos körök kívánságait kiszolgáló egyes jelentéktelen művészek próbálkoztak meg velük nyilván nem lelkesedésből, hanem megélhetésük végett.
Így volt ez Franciaországban, a 19. századbeli történelmi festészet szülőhazájában, nemkülönben Németországban is, ahol valamikor a legtöbb történelmi tárgyú festményt készítették. A naturalizmus és a belőle kisarjadzott impresszionizmus, valamint a rájuk következő stílusalakító törekvések egyaránt kedvezőtlenek voltak a historizálásra. De ezek a stílusalakító törekvések viszont támogathatták azt a gondolatot, vagy töprengést, hogy a monumentalitásra vágyó művészek miért kerülik következetesen éppen azt a témakört, amelyben az egykori nagyarányú művészet akkora sikereket aratott?
Miért nem keresik a magyar festők ismét azokat a tárgyakat, amelyekben a magyar nemzetiség - az elégedetlenkedők szerint - a legméltóbban fejezhetné ki sajátságait? Madarász, Székely, Benczur, Thorma elég tanújelét adták annak, hogy a magyar történelmi képek és Munkácsy egyéb történelmi kompoziciói milyen magas fokra lendítették művészetünket, vagy még régebbi példák, egy Raffaello, egy Velazquez mindenkit meggyőzhettek arról, hogy a történelem éppen úgy összefér a művészet legmagasabb követelményeivel, mint a festészetnek bármely más tárgyi köre.
De a rakoncátlan festőművészet még sem akart ezekhez a kívánságokhoz, tanácsokhoz igazodni. Aminthogy sikertelen volt régebben néhai gróf Andrássy Dénes iparkodása is, aki nagy összegű ösztöndíjával útját akarta állni a párizsi művészet állítólag káros befolyásának. Az a nagy átalakulás, mely Itáliában egy új és erőteljes művészetet hozott létre és erős elkanyarodást jelentett az egykori naturalista-impresszionista törekvésektől, szintén nem történelmi témákra vetette magát, jeléül annak, hogy a mai idő művészei idegenkednek a históriai kompozícióktól. Ezt a kétségtelen tényt tagadni nem lehet.
Ugyanez a helyzet az egész világon a zsánerkép esetében is. Vonatkozzék az akár a nép, akár bármelyik más társadalmi osztály életére. Pedig valamikor mekkora sikerei voltak a zsánerkép terén egy egészen kivételes, nagy alkotónak, Munkácsynak, vagy nem kevésbbé azoknak is, akik ezt a közönséghez annyira közelálló témakört aprópénzre váltották fel, Biharinak és Margittay Tihamérnak. Vagy még messzibbre visszatekintve az egykori nagy németalföldi festőknek. És ma már az impresszionizmus hullámának elmultával jól tudjuk, hogy maga a műfaj, a zsánerkép éppen úgy összefér a legnagyobb művészi erőkifejtéssel, mint bármely más művészeti témakör, erről az európai művészet múltja eléggé tanuskodik.
Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a tájképnek szinte kizárólagos uralkodása a festészetben, mely a benne megjelenő embert is magába nyelte, jó ideje megszünt. Mind gyakrabban jelentkeztek olyan ábrázolások, amelyekben az emberi alak játszik döntő szerepet.
Történelmi érdeklődés hiányáról sem lehet szó. Alkotó regényírás híján az emberek százezrei olvasnak mohón regényes történelmi életrajzokat. És íme a historizáló festészet mégsem akar feltámadni. Éppen oly kevéssé a zsánerkép, pedig a hétköznapi irodalom jókora része ma is anekdotára épül.
A művészettörténet tapasztalatai arra tanítanak, hogy egy műfaj, ha kiélte magát, már pedig a históriai festészet és a népies zsáner ugyancsak elért erre a fokra, azonos formák keretén belül nem szokott feltámadni. Elpihen, mások váltják fel s ha néha fel is éled, másképpen jelentkezik, mint egykoron. Ahhoz, hogy a históriai festészet feltámadjon, olyan atmoszférára volna szükség, mint a mult századé volt. Emlékezzünk csak vissza, hogy milyen történelmi láz égett benne. Visszafelé néztünk és csak keveset előre. Gyönyörködtünk történelmünk dicsőségein és jóakaratú humorral szemléltük a népet. Sőt gyakran még az egykori népszínmű romantikájával. Keserves évek tapasztalatai kigyógyítottak a történelmi büszkeségből, követelődző formában lépett elénk a jelen, a népnek más problémái tárultak fel, mint a falu rosszának viszontagságai.
Nem a múlt izgatta a művészt, hanem a közvetlen jelen, nem a múlt embere, hanem a máé, melyet látni és megérteni törekedett. S amint a festészetbe bevonult ismét az emberi alak, e kor festője meg sem próbálta régi ruhákba öltöztetni, hogy úgy fesse le. Miért is tette volna ezt? Hiszen elsősorban azzal akart tisztába jönni, amit maga előtt és másképpen látott, mint a megelőző nemzedékek. Drámai érdeklődése csekély volt, a térbeli elhelyezkedés, a színek, a tisztára csak festői formák sokkal inkább érdekelték, mint a cselekvések és a bennük tükröződő lelki állapotok.
Ez a helyzet ma is. Ha végigtekintem mindazokat, akik ma a magyar festészet élén haladnak, egyikükről sem tudom elképzelni azt, hogy a régi értelemben vett históriai vagy zsánerképeket fessen. Mert hiszen herczeg Esterházy Pál díjkitűzései egy elmult stílus felújítását kívánják. Kitetszik ez a pályázat részletes feltételeiből is. Ezek egyike határozottan előírja, hogy a pályamű minden részében befejezetten és kidolgozva készüljön el. Nyilván azzal az aprólékos, a képfelület minden részére egyaránt kiterjedő részletezéssel, mely a foltszerű, vagy széles ecsetes festés kora óta mindjobban kiveszőben van a művésztől szorgalmas aprólékosságot kívánók nagy megbotránkozására.
Ehhez a korlátozáshoz, melynek a mult sok nagy művésze sem felelt meg, még egy másik, még különösebb járul. A pályaműnek legalább két négyzetméter felületűnek kell lenni. Ez a kikötés - a genialitásnak centiméterrel való lemérése - különösen a zsánerképnél furcsa. Egy csomó hollandi zsánerfestő jut eszükbe, akik megközelítően sem érték el ezt a méretet.
Pályadíjakkal visszafelé vagy másfelé fordítani az irodalom, vagy művészet szekerét, sohasem sikerült. Erre elég tapasztalatot szolgáltattak azok a történelmi drámák, amelyek sohasem jutottak túl az Akadémia levéltárán. S ha egyáltalában ilyen hosszasan foglalkoztunk ezzel az üggyel, annak oka csak az volt, hogy a magyar képzőművészet válságos életének sokkal égetőbb, orvoslásra váró bajai vannak, mint a históriai kép vagy a zsáner elmúlása.
*
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!