Japán, amely most vívja élet-halálharcát az angolszász hatalmakkal, szinte gyüjtőhelye a vulkánoknak. A Fuzsijámán kívül sok kisebb-nagyobb tűzhányó nyugtalanítja Japán földjét s földrengések míndunlatan megrázkódtatják Japánt. A katasztrófa-sorozatban az 1923. évi pusztulás a legborzalmasabb, ennek egy megrázó részletét ismertetjük az alábbi cikkben.

Fülledt meleg fojtogatta a várost, amely a vasárnapi tétlenség csendjében ernyedten zuhogtatta magáru a perzselő napsugarakat. Tokió kihaltnak látszott, mert aki csak tehette, a hegyekbe menekült a hőség elől. Néhány nap előtt a császári pár is felkerekedett és felhúzódott hűvösebb vidékre; a fővárosban, a falakkal és árkokkal körül-vett császári palotában nem maradt, csak a trónörököspár és két kis hercegnő, Jamasera és Kaminu őfenségecskéik.

Csak a külvárosokban mutatkozott némi élet, egyébként üres volt a város. Üres az Osiró-negyed, amelyet jóformán teljesen betölt a császári rezidencia; üres a körülötte elterülő Szokotosiró-városrész, amelyben régen a császár vazallusai laktak, ma csupa hatalmas palota, miniszteri rezidencia, közhivatal ; üres a Cukidzsi-negyed, amelyben az idegenek házai állnak; üres minden.

Még a hatalmas Siba-parkban sincs élet, kerítése mellett a kétkerekű dzsinriksák húzói mozdulatlanul hevernek az árnyékban. A fojtogató hőségben a víz partja sem nyujtott enyhülést: a Szumidagova lomhán hömpölygött a tenger felé, a várost keresztül-kasul szelő sok csatorna szinte gőzölgött. A hőségtől szenvedők vágyakozva néztek a távolból idecsillámló Fuzsijáma hósipkás csúcsára ...

1923 szeptember 2-őt írtak aznap. Dél felé forró szél suhant át a városon s tompa morajlást hozott magával. Fenyegető, egymásba fonódó távoli dübörgés volt, hasonló a nagyon messziről morajló ágyúszóhoz. A földrengésekhez szokott japániak azonban túlontúl jól ismerték ezt a kísérteties hangot. Egyszerre megelevenedtek az utcák! A földszintes és egyemeletes lenge házikókból pillanatok alatt a szabadba rohantak az emberek. Ám késő volt: akkorra már elindult pusztító útján a legnagyobb méretű katasztrófa, amely földrengés formájában eddig a földre szakadt.

Hat, végtelennek tetsző percig valami földöntúli erő marcangolt szét mindent, amit emberu szorgalom ügyesség ötven keserves év alatt felépített. Tokió elpusztult, de nemcsak Tokió, mert hiszen ugyanabban az időben Japán sok más pontján is megindult a föld és összezúzta Jokohamát, Oszakát, Itót, Adamet és sok más virágzó emberi települést.

A túlélők még évek mulva is iszonyattal emlékeztek vissza erre a hat percre, amely alatt a pokol szabadult fel: a föld mélyéből most már megerősödve tört fel a bőgés, amelyet kétszázezer bambusznádból, fából papirosból épült, ide-oda hajladozó japáni ház recsegése és az összedűlő kőépületek robaja elviselhetetlenné fokozott. Hat percig rengett a föld, szinte egyszerre omlott össze minden, amit addig szilárdnak hittek és ebbe az ördögi hangorkánba sikoltott bele a halálfélelmében megtébolyodott lakosság segélykiáltozása, ebbe jajgattak bele a súlyosan sebesültek és nyöszörögtek végsőt a haldoklók.

Azután dermedt csend telepedett a városra: de ez a némaság csak percekig tartott, mert megjelent a pusztulás színhelyén az új ellenség, a tűz és vadul beleharapott mindenbe, amit elérhetett, robbant a gázgyár, a földből kiszakadó gázcsövekből ömlő gáz újabb házsorokat vetett szét és meggyujtotta a bambuszházikók ezreit, amelyek úgy hamvadtak el a lángtengerben, mint a kályhába vetett papirosfoszlány. A villanyvezeték huzaljai leszakadtak és mint izzó kígyók tekergőztek az utcákon. A villamos közúti kocsik megtorpantak az utakon és a rövidzárlat halálra sujtotta a bennük ülőket.

A lángok végre elérték a katonai arzenált, amely színültig volt robbanó anyaggal. Hét irtózatos dördülés jelezte, hogy a tűz itt is elvégezte a munkáját. A légnyomás mérföldekre elpusztított minden élőt, az épületroncsokat a levegőbe dobta, az ép házakat földhöz vágta és egy szempillantás alatt megölt nyolcezer embert. A hidak a folyóba és a csatornákba zuhantak s ezzel elzáródott a menekülés útja: az emberek ezrei rekedtek meg egyes, tűztől körülvett negyedekben és ott égtek nyomorultul. Órákig tombolt és aratott a Halál!

Tokió tizenöt városnegyedéből tizenkettő teljesen elpusztult, csak Usigone, Kocshikava egy része és a Yontszuga-városrész menekült meg a rombolásból. Teljesen megsemmisült a középületek negyede, az idegenek merev kőházakkal zsúfolt negyede, összeomlott a Nemzeti Bank palotája, a császári múzeum, az egyetem, a katonai iskola, a hadügyminisztérium épülete, valamennyi színház, több pályaudvar, a templomok közül a Kvannou-templom, elpusztult a kereskedők és iparosok negyede, több nagy lap palotája és tömérdek magánépület.

Leroskadt a művészetek háza, amelyben nagy kultúrhistóriai értékek pusztultak el helyrehozhatatlanul. Az ősrégi japán festészet termékei égtek el, többszázéves ruhák és dísztárgyak mentek tönkre. Beomlott az Asszakuza-torony, hétszáz embert temetett maga alá. Az Uasuza-park kis tavába százával fulladtak bele az asszonyok és gyermekek, akik a tűz elől menekültek a vízbe.

Ahogy később megállapították: kétszázezer ház pusztult el és százharmincezer ember sebesült és halt meg. A japáni trónörökös, aki a borzalom első órájában a mentési munkálatok élére állt, megnyittatta a császári várat, ahová addig senki sem tehette be a lábát és menedéket adott a félelemtől tébolyult emberek ezreinek.

Tokió katonai parancsnoka negyvenezer katonát vezényelt, ki tűzoltásra, de a csapatok tehetetlenül torpantak meg a vész előtt, mert a vízvezeték csövei a levegőbe repültek és nem szolgáltattak vizet. A katonaság kénytelen volt az ősi tűzoltási módhoz folyamodni: emberláncot alkottak a folyótól a különböző tűzfészkekig és kézről-kézre járó vedrekkel harcoltak a tűz ellen. Később szivattyúkat állítottak fel a csatornák mentén és így jutottak vízhez.

Este lett, de nem sötét, noha a világítás teljesen tönkrement. Villamos ívlámpák helyett hatalmas máglyákként égtek a könnyű anyagú házikók ezrei. A tűz pattogása elnyomta a sebesültek egyre jobban elhalkuló jajgatását. De hiába volt máris leírhatatlan a pusztulás, a könyörtelen természet még nem pihent meg a rombolás munkájában: egész éjjel, másnap, sőt még harmadnap is megismétlődtek, újabb és újabb házakat döntöttek halomra a rengések.

Még az éjjel megjelentek a martalócok. Koreai rablók és külvárosi fosztogatók rohanták meg a feltépett testű áruházakat, malmokat, bankokat, magánlakásokat és zsákszámra vitték a gazdátlan holmit. A katonák azonban nem sokat teketóriáztak ezzel a népséggel. Sortüzek ropogtak az éjtszakában, mire hamarosan megszűnt a rablás. Hajnalban lezárták a városba vezető utakat és így tették lehetetlenné, hogy idegen, kártékony elem kerüljön a romok közelébe. De nemcsak a fosztogatók ellen kellett fegyvert használni, az éhes lakosságot sem lehetett könnyen megfékezni.

Csapatosan kúsztak fel a törmelékekre és ennivaló után kutattak. Egy nagy raktárházban hétmillió hektoliter rizs égett el. Az éhségtől ordító emberek egymást tépték az áruház füstölgő tégláin és marokszámra tömték magukba a megszenesedett rizst. Ivóvíz sem volt, mindenki a tisztátlan csatornákból oltotta szomját. Az ostromállapot kihirdetése és a katonaság legerélyesebb fellépése csak nagynehezen tudta a rendet helyreállítani.

Repülőgépeken húst és rizst hoztak, kiirtották az egész állatkertet és a vadállatok húsát is kiosztották a lakosság között. A legnagyobb nehézség az volt, hogy Tokió nem tudott a külvilággal érintkezni, viszont a külvilág sem tudott a városba hírt küldeni, mert az összes vezetékek tönkrementek. A vasúton való érintkezés is lehetetlen volt, mert körülbelül száz mérföldnyi körzetben beomlottak az alagutak, lezuhantak a vasúti hidak és meggörbültek a sínek.

Csak repülőgépek tudtak az égő város fölött elrepülni, ezeknek vezetői jelentették, hogy a város teljesen tönkrement és az utcán a holttestek ezrei hevernek. A magára hagyott katonai parancsnok nem tehetett egyebet az esetleges járványokat elkerülendő, megparancsolta, hogy a hullákat vessék a tűzbe. Tokió városa saját házainak ezreiből gyujtott halotti máglyát lakosainak!

Még égtek a tüzek, amikor Akaszakában, a szabad ég alatt megalakult a kormány Yaszamoto tengernagy elnöklete alatt, erélyes kézzel nyomban hozzáfogott az ország talpraállításához. Tízmilliárd yent teremtettek elő és késlekedés nélkül megindították az újjáépítést. Az egész világ megmozdult és osztozott Japán gyászában. A világ minden tájáról özönlöttek az adományok. A szívós japániak hamar felocsúdtak és igen rövid idő alatt újra teremtették, ami elpusztult. Ma Tokió szebb, modernebb, mint valaha volt!