Városliget - Fenyő László új versei
A költő két esztendővel fiatalabb a huszadik századnál, Budapesten született, élete javarészét e városban töltötte, életkörülményei akarva-akaratlan az irodalom varázskörébe vonták. Még élt Ady Endre, mikor verselni kezdett, első kötete (az Építés orgonája) abban az esztendőben jelent meg, mikor Babits kiadta a Nyugatban „Régen elzengtek Sappho napjai….” című, korfordulatot jelző költeményét. Azóta ez a hatodik verskötete: nem termékeny, vagy legalább is nem közlékeny költő.
Az úgynevezett „nyugatos” írók közé számított valamikor, ma „városi” költőnek nevezhetjük, divatos szóval. Helyét mégis nehéz kijelölni kortársai között. Nemcsak szerep után nem törte magát, de úgylátszik, az érvényesülés egyéb piaci mulatságain is óvta a könyökét: kenyerét egy ideig mint az írók könyvtárosa kereste. Rosszat alig írtak róla, jót se sokat, annál több semmitmondó dícséretnek szánt badarságot.
Legutóbb azt olvastam róla:”Fenyő László Berda sorstársa, de már telve érzékeny mélabúval, keserű váddal. Kényes becsvágyú önérzet és rezignált alázat közt hánykolódik: finoman kidolgozott formái vannak. Kivált groteszk városi figurái sikerültek”. (Vajthó László írta ezt a „Mai magyar költők” c. verskoszorú bevezetésében. Vajthó annyi hasznos munkának volt a sáfára, hogy kész vagyok fáradt „dormitálásra” magyarázni e furcsa sorokat: rosszul magyarázott, de legalább jól válogatott.)
Lassan kifogytam az „anyag”-ból: nem sokkal több tárgyi tudásom Fenyő Lászlóról. Míg e szegényes semmiséget feljegyeztem, növekvő tisztelettel gondoltam az irodalomtörténészekre, kiknek ennyi már aranybánya, kik ehhez hasonló kortársi rosszulértesültségekből degesz részlettanulmányt kanyarítanak. Hódolattal át is engedem nekik kutatásaim eredményét. Könnyű szívvel teszem.
Mert a fentieket felfeljebb jegyzetezhetném, könyvészettel láthatnám el (bár ez utóbbi nem lenne hibátlan. mert nem tudom eldönteni, hogy a „Fojtott virágzás” című "kötete 1927-ben, vagy egy évvel később jelent-e meg….) de ezen kívül nem tudok mit kezdeni velük. Milyen kevés és milyen semmitmondó! S mégis milyen holt súly, értelmetlen nehezék! Mennyi alattomos feltevés lehetőssége rejlik benne, összehasonlítások, hazug osztályozások csábja: mind-mind az idő farkasvermébe vonz. Boldog költő, kiről ilyen keveset lehet tudni!
Míg az irodalomtörténet lehúnyja üdítő álomra rettenetes szemét, óvakodjunk be e költő világába. Nem kétséges, hogy költő világába, költői világba loptunk: itt nem érvényesek a történeti világ törvényei, iránytűnk megállás nélkül pereg, óránk megáll, a mérlegben pehelyként táncolnak a súlyok s földre zuhanva kúszó testünk alig éri utol biztosléptű árnyékunkat. E világ kapuján figyelmeztető írás fogad s int, hogy kíváncsiságunkat hagyjuk kívül: „Hogy egyszer semmiről se tudjak!” ez itt a jelszó, az ismeret „mint árny sejlik a tejüvegen át”, és az eszmélet szűz nevét csak az érdemli meg, mit a világ alig illetett meg.
Néz finomszálú szeme selyme,
seperő pillái alatt
mindig belefele néz:
együvé alél benne
a könnyű és nehéz.
Csupa valóság e magába vesző tekintet, ez a szén női szem. Pillái festeni valók, ha lehetne szemet test nélkül festeni. A vers címe figyelmeztet csak, hogy e szemnek nincs hús-foglalata: a csend szeme. Minden valóság ilyen testetlen e világban. Apró gyíkot látsz elsiklani: „lényem” mutat rá a költő. Szárny cikázik feletted, vigyázz, csak szárny, merő szárny lebeg feletted. A költő útbaigazít: „létem” – mondja róla. Pálmaerdők, távolodó dobpergés, néger rabszolga legyezője, dübörgő zuhatag.
Vigyázz, minél több megfoghatót látsz, annál jobban óvakodj, mert ködbe botlasz: ez a sok minden a „fejfájás utáni csend” zsongulása volt csak. Lágy hinta lebben: a merengés. Szürke szőttesen csillogó szál: a remény. Kékhasú, kis csillogó hal: az öröm. Minden, amit látsz, hallasz, csak hasonlat, ha utána kapnál a megfoghatatlan után nyujtanád kezed:
Oly honba tértél, hol nincs víztükör,
mely fodroz s fordított fűzfát
remegtet,
tájad megalvadt, mély estébe hullt:
fölötte csak a semmi domborul, a csillagok bársony emléke sem,
tárgytalan táj az és személytelen….
A hasonlat... ne tévesszen meg e szó, jobb lett volna ezt is odakünt hagyni. Képre gondolsz, ha hallod. Néha valóban kép is… talán mindig is kép, de ebben a világban a „kép” is valami egészen mást jelent.
Hevertem, ringtam fáradottan,
de mégse tompán, fényesen:
merengés, lágy hintáidon
s a csendet láttam élesen.
Árnyszíne volt és nap sütötte,
oly halovány nap, mint az árny,
fagyott, patak borult fölé,
két pisztráng állt őrt oldalán.
Mit jelent itt a szó, hogy „láttam”? Maga is csak hasonlat, csak kép, utalás egy olyan élményre, aminek nincs neve. Mit látsz, ha a költő képet mutat: „a csend eszméletemre ráhajoló? Két láthatatlan közt egy testetlen mozdulatot? Ha könnyen rávágod, hogy ezt, bizonygatod, hogy igen, valóban ezt látod te is, nem hiszek neked, hazudsz, nincs mit keresned itt. De ha azt mondod, hogy nem látsz semmit, hogy itt nem is lehet látni semmit akkor is kivettetel e kertből, nincs közöd a költő világához. „Szükség nektek újjászületnetek” - az ige a versolvasóknak is szól. A költő világában szégyenkezve gondolsz a tudósra: az már régen ilyen lelki szemekkel lát, nem keres vaskos atomot ott, hol csak hatás van, nem faggatja a hullámot, hogy curpusculum-é.
Csendről beszélek és hangokat értek
a csend alatt,
de e hangok a csendben alszanak,
úgy benneringnak, mint az éji
tengerek hátán a halak.
A tiszta jelentésváltozás világa ez, csakhogy nemcsak a szó vált jelentést benne, hanem a kép is szemléletet vált, a gondolat is értelmet vált, a világ is formát vált. Ki itt belép, hagyd künn elfogultságaidat, mert eltévedsz. Itt hiába keresed a pólusokat, hogy tájékozódj: olykor szerepet cserélnek.
Csend és idő két jóbarát,
együtt dolgoznak szőttesén
a feledésnek, szürke az,
benn csillogó szál: a remény.
A csend meghozza… Az idő
elviszi…. s szerepet cserélnek
olykor…. a csend viszi el azt,
mit az idő hozott reménynek.
Mi hát e világ, e megalvadt, semmibe remegő világ valósága? Az, amiről odakint azt tanultad, hogy üres forma. A versek ízelt teste, a zökkenő, megugró, simán tovalebegő ritmus, a hang felvillanó, elhaló üteme, a rideg, testes rímek ajtócsapkodása. A költő hangja.
„Hát fekszem Várok… Vajjon mit remélek?” - hallod? ezt lehet hallani, ezt a nyers, érdes férfihangot! Egy suta vállrándítás ütemezi. „Dolgaimban sehol vigasz. Sem így, sem úgy. Sem ez sem az” - nincs szükség a nyomda tördelő-technikájának mankójára, hogy kiérezzük a sorvég csattanását, a kétségbeesett kopár rímet. Ez valóság, ez a mély töprengő férfihang, mely nem zenél a szóval: „kínok üres dióit zörgeti.”
Csupa asszonánc, csupa elharapott szóvég, mely csak a néma indulat lendületében cseng össze, verssor erejével. Ez a cicomátlan stilisztika, ezek a nehéz lélekzettel kipréselt szavak: „Hegyek hatalmas „borai, kipróbált hű részegség; levegő enyhei ...” - a lélekzetvételről megismered az embert, kinek kínja ilyen „költői világot” gyöngyözik.
Dühös szaggatott sorok (Öregek), indázó versmondatok (Az örömhöz), a férfias páthosz szárnyalása (Emlékezés és üzenet, a Sorok utolsó versszaka), a tartózkodó ünnepi félmúlt („néma tanu valék”): mindez valóság, mindebben benne van ama „hús és vér”, ami után az irodalomtörténet szimatol az adatok és adalékok iszalagos rengetegében.
Nekünk ennyi is elég. Elég ahhoz, hogy üdvözöljük a költőt, elég ahhoz; hogy ne keressük helyét a kortársak fojtó gyűrűjében, a poklokba mutató „irányok” között, megszégyenítő „csoportok” karámjában.
Bóka László
.jpg "Az önálló vámterület és a függetlenségi párt")
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
.jpg "Az aratás és a fegyvergyakorlatok")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!