Válságban vagyunk. Gazdaságiban és erkölcsiben. Évek óta.
Ha portálunk gazdasági cikkeit olvasgatjuk, az tűnik fel, hogy a javulás legkisebb jelére azonnal megjelenik egy-egy bizakodó írás: most már kifelé tartunk. Mint olvasók tudjuk: á, dehogy! Ez az év lesz a neheze, 1932-ben a legmélyebb a nagynak nevezett világválság.

És valóban sorjáznak a bajok: kölcsönök államnak és egyénnek, csökkenő áruforgalom, be nem fizetett járulékok és adók, be nem fizetett törlesztő részletek, dobra vert termőföldek és házingatlanok, korábban el nem képzelhető mértékű munkanélküliség itthon és a világon. Lerongyolódott országok és emberek, megrövidített járandóságok, megtoldott fizetési kötelezettségek, megtépázott viszonyok.

Az állam azt hiszi, úrrá lesz, ha mindenütt szigorít. Társadalma azonban nem vevő rá: ügyeskedik, elvesz, ahonnan csak tud vagy amihez hozzáfér – túlélni akar. A közüzemek szórják a pénzt, termelik a hiányt, s ennek egy része magánzsebekben gyűlik. Termékhamisítással próbálják a bevételeket növelni. Néhány eset felszínre kerül, nagy a közfelháborodás.

Ha játszásiból kivesszük az első bekezdés végéről az utolsó három mondatot, vajon a fentiekből melyik nem igaz a mára? Csak ma nem Népszövetség, hanem IMF a kölcsön; nem borfogyasztási adó, hanem mindenféle áfa; nem OTI, hanem tb-járulék; az árveréseken nem termőföldek, hanem lakások… És akkor már nem is annyira játszásiból látjuk a jelenségeket.

Lenne tehát ok kiábrándultságra egy kosárral.
Most mégsem ezért írok. Ellenkező ugyanis az indíttatás. Alig néhány órája 3 órán át hallgattam azt a beszámolót, amit egy jó harmincasokból álló, a kilencvenes évek elején szakközépiskolás osztály tagjai mondtak el magukról.

Ők harmincnégyen a rendszerváltás fiatal felnőttjeivé értek a középiskolában, hiszen akkor érettségiztek, amikorra a legnagyobb lett az infláció, a munkanélküliség; egyesek (kevesek) gazdagodtak (még kevesebben nagyon), mások (többen) szegényedtek (még többen csúsztak lefelé). Pályakezdésüket és munkába állásukat is több rossz kísérte, mint jó – egészen a mai milliós nagyságrendű körbetartozásokig (merthogy magasépítő szakközépiskolai osztályról van szó).

Ennek ellenére – bár lehet, hogy éppen ezért? – dolgoznak, értelmes és hasznos tevékenységekben; ha buktak, viszonylag gyorsan alkalmazkodtak és talpra álltak. Ki vállalkozik (egy vagy több lábon állva), ki alkalmazott ugyan, de jobb helyzetben. A PhD-s fizikus az éhenhalás széléről menekült el a kutatásból  a versenyszférába; a tervező irodában dolgozó mérnök a Vörös-tengeren és az Adrián búvárkodik; a pénzügyessé vált hajdani magasépítős diáklányt a saját háza építésénél nem tudták megvezetni a kivitelezők; a Németországban kandallót építő vállalkozónak mindig kifizetik az elvégzett munkát.

Sorolhatnám hosszan a kacskaringókat és a rátalálásokat, de nem egyéni boldogulásukban látok most okot egyfajta elégedettségre, hanem abban, hogy valamit csak tudott az a régi szakközépiskolai képzés annak a felfordulásnak ellenére is, ami akkor az oktatást jellemezte. Amit mi közvetítettünk, amire neveltünk a szó szoros értelmében alap lett – az egy-két-három diplomához, a nyelvtanuláshoz, a váltások és lehetőségek felismeréséhez, az életküzdelemhez, a hétköznapi helytálláshoz.

Társadalomnak, tanárnak kell ennél több?
Ők harmincnégyen ma már harminchárman vannak egy szerencsétlen autóbaleset miatt. Dolgoznak, gyerekeket nevelnek. A mostani válságból való kilábalás rajtuk nem múlik.