Ezek mellett rákapott a nagyobb falvak és a külvárosok közkönyvtáraira. Nem csupán verseket és regényeket olvasott, hanem jogi és államtudományi szakkönyveket is. Az amerikai szabadságharc nagy elmélkedő vezetőinek, Jeffersonnak és Franklinnak a könyveit hamar megismerte. Ezek demokratikus elvei oltották belé a komolyan vett demokrácia eszméit. Ezért már elég fiatalon felháborította a gazdagok és szegények ijesztő különbsége, a néger rabszolgák emberi színvonal alatti élete, a közigazgatási és rendőri szervek önkényeskedése.



Felismerte - nem utolsósorban a segédeknél és inasgyerekeknél - a meghökkentő műveletlenséget. Átmenet nélkül hátat fordított az iparosmesterségnek, és elment néptanítónak. Az ő műveltsége sem volt különösen nagy a kezdeteknél, de írni-olvasni és számolni már képes volt megtanítani a gyermekeket. És rövid évek alatt olvasással és gyakorlattal kitűnő pedagógus szakemberré művelte magát. Előbb pedagógiai kérdésekről írt különböző újságokba cikkeket. Amikor rájött, hogy a tanítás itt-ott hatósági intézkedésekbe ütközik, a kultúrpolitika kérdéseiről kezdett elmélkedni.



Csakhamar feltűnt eredeti gondolataival és világos stílusával előbb a szerkesztőknek, majd az olvasóknak is. Még jó ideig nem gondolt arra, hogy verseket írjon. Egy-egy vezércikkének vagy harcos vitacikkének mondatait sok olvasó máris versnek érezte. Ezek közt volt Emerson, a kor leghíresebb amerikai filozófusa. Évek múltán, amikor a már költő Whitman szabad versei felháborították a kritikusokat, Emerson volt az első, aki igen nagy tudományos tekintélyével védelmébe vette. Tulajdonképpen az európai műveltebb olvasók számára is Emerson népszerűsítette először Whitman verseit és stílusát.

Az 1850-es években jelentek meg az első, már általa is verseknek mondott szövegek. Nem volt könnyű a közlésük, jó néhány újság, amelyeknek szerkesztői örömmel fogadták pedagógiai vagy politikai cikkeit, fejcsóválva elutasították az olyan szövegeket, amelyeket a költő verseknek mondott, holott ők prózának olvasták. Az is értetlenséget szült, hogy gondolattársításai váratlanok voltak. Nem egy hamarosan megjelenő avantgárd stílusirány vélte úgy, hogy ő volt a kezdeményező.



Előbb az olasz futurizmus, majd a német expresszionizmus, végül a francia szürrealizmus elmélkedői hirdették, hogy váratlan új stílusuk őselődje az amerikai Walt Whitman. Természetesen ez nem volt véletlen. A XIX. század polgári fejlődése sokkal gyorsabb ütemű volt, mint az előbbi századok gazdasági és társadalmi haladása. A gyors változás pedig a tudatban meggyorsította a gondolatok társítását. Valamennyi avantgárd stílus eszközül használta a szabad asszociációt. Ez meghökkentő volt minden maradi elme számára, de lelkesítő a változások helyeslőinek.

Mire első kötete, a "Fűszálak" 1857-ben megjelent, már sokan lelkesedtek érte és még többen háborogtak ellene. De a híveknek és az ellenfeleknek tudomásul kellett venniük, hogy itt van Walt Whitman, valódi költő, van saját stílusa és témavilága. Stílusának lényege a tényeket gyors mozgásban látni kényszerítő fogalom- és képzettársítás. Egy rohanó vasúti szerelvény vagy egy vágyakozó szerelem, egy felháborodás a zsarnokság ellen egyaránt friss gondolkodásra biztatta az olvasókat.

A témák java része pedig újdonatúj volt a költészetben. A munka dicsérete önmagában a régi témavilágnak is része. A munkagépek dicsérete azonban éppen a munkásság egy részét háborította fel. A géprombolások korszaka volt ez. A szövőgép, a varrógép, a nyomdai gépszedés azt a tévhitet keltette, hogy a gép kiveszi a dolgozó ember kezéből a munkát. Sok helyütt, Európában ugyanúgy, mint Amerikában, számos munkáscsoport rohamozta meg a gépeket, és kalapáccsal verték szét a nagyszerű találmányokat. Whitman pedig ezeket a gépeket dicsőítette. Leglelkesebben azonban azokat a szerkezeteket ünnepelte, amelyek mozgást, sebességet tudtak létrehozni.



A rohanó mozdony, a vízen száguldó gőzhajó magasztos költeményeket kapott az új hangú költőtől. Másik témavilága volt az emberi egyenlőség és a szabad gondolat dicsőítése. Felismerte az egyenlőség és szabadság elválaszthatatlan egységét, vagyis hogy liberalizmus nélkül nincs demokrácia. Természetesen ez is felháborította azokat, akik féltek a gondolat és a szó szabadságától. A legnagyobb szembefordulást azonban az keltette, ahogy a szerelemről beszélt.



Szabadságot követelt az egészséges vágyaknak is. A nők számára hirdette a férfiakkal egyenlő rangú szabadság igényét. Helyesnek és emberhez méltónak vallotta a szabad szerelmet. Érdekes módon ez akkoriban még a női jogokat követelő feministákat is felháborította. Ennek ellenére azok is olvasni akarták, akik indulatba jöttek az új költészet eszméinek hallatán.

Az évtized végére azonban az irodalmi élet kénytelen volt tudomásul venni, hogy ez a költő az emberi jogok legkövetkezetesebb képviselője. Ez pedig a következő évtizedben harcba hívta a költőt is. A hatvanas években ugyanis kiéleződött az ellentét a rabszolgatartó déli földbirtokosok és a bérmunkát igénylő északi gyárosok és nagykereskedők közt. 1864-ben ki is tört a nagy polgárháború, amely fegyverrel állította szembe az Egyesült Államok északi és déli államait. Itt a fő kérdés az volt, hogy lehet-e, szabad-e, tudomásul vehető-e, hogy még mindig van rabszolgaság.



A felszabadulást és felszabadítást hirdető észak élén a következetes demokrácia világtörténelmi hőse, Abraham Lincoln állt. Whitman úgy érezte, hogy Lincoln seregének szolgálatába kell állnia. De közeledett már ötvenedik évéhez, a sorozóbizottságok udvariasan elutasították, mint túlkorost. Mégis megtalálta a megoldást: jelentkezett szanitécnek, azaz egészségügyi katonának. Kitanulta egy gyors tanfolyamon az elsősegély, a betegápolás tudnivalóit. Természetesen ezeket is könnyen tanulta meg. Közel négy évig dolgozott katonakórházakban és az ütközetek közelében. A már nagy költőnek ismert, sőt elismert férfit betegápoló tevékenységéért tüntették ki többször is.



A háború végén a rabszolga-felszabadítók győzelme után túl volt már az ötvenedik életévén. Akármi volt róla a vélemény, tekintélyes publicista és kénytelen-kelletlen elismert jelentékeny költő volt. Időről időre kis füzetekben jelentek meg újabb költeményei. Amikor ezek összegyűltek, valamennyit beolvasztotta a "Fűszálak" újabb és újabb kiadásaiba. Lehetséges, hogy az Amerikában is nagyra becsült Baudelaire példáját követte, aki minden újabb versével az eredeti gyűjteményt, "A romlás virágai"-t bővítette.

Ahogy az évek előrehaladtak, egyre általánosabb lett irodalmi tekintélye, különösen attól kezdve, hogy Európában a francia és a német kritika nemcsak elfogadta, hanem minden modern költői irányzat kezdeményezőjének hirdette. Ez volt az oka annak is, hogy erősen különböző költői irányzatok őt vallották előfutáruknak. A század vége felé már azok sem merték kifogásolni se formáit, se eszméit, akiknek egyébként nem is tetszett. Szinte észrevétlenül vonult be már életében a halhatatlanok közé. Élete pedig halála óta szakadatlanul folytatódik. (Hegedűs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok)