Einstein 1905 júniusában küldte be az Annalen der Physik szerkesztőségébe a mozgó testek elektrodinamikájáról szóló dolgozatát. A dolgozat hamarosan megjelent, s ezt a publikációt később a szakirodalom speciális relativitáselméletként jegyezte.
A dolgozatot a fizikusok hamarosan értelmezték, hiszen ezzel a témakörrel Galilei óta számosan foglalkoztak. Einsteint megelőzően pl. a nagy fizikus, Kelvin, azután Helmholtz és Hertz, a kortársak közül Poincaré, Lorentz, Minkowski és mások.
Magyarországon a vezető egyetemi tanárok közül Farkas Gyula és Zemplén Győző gyorsan reagált erre, a középiskolai tanárok közül pedig Neumann János és Wigner Jenő későbbi tanára, Mikola Sándor szólt hozzá a kérdéskörhöz.
A filozófusok közül talán a német nyelvterületen és idehaza is publikáló Palágyi Menyhért értett legjobban a tér és idő fogalmának magyarázatához, azok összekapcsolásához és a négydimenziós téridő fogalomhoz. Ő már 1901-től kezdődően, tehát Einsteint megelőzve, értékes publikációkat adott közre ebben a témakörben. Palágyi gondolatvilágát elemezve, ezt írta róla 1994-ben Székely László: „Palágyi egy új világmechanika kidolgozását tűzte ki célul. Magát a relativitáselméletet is e megcélzott világmechanika jegyében veszi kritika alá. Így e kritikának csak egy mozzanata – bár alapvető és a kiindulópontot képező mozzanata – saját téridő-fölfogásának és a relativitás elméletének összevetése. E tervezett világmechanikának ugyanis – ismeretelméleti és metafizikai megfontolások alapján – az éter és az anyag, s ehhez rendelten az úgynevezett kollektív és szinguláris mozgások dualitása képezi az alapját. Így Palágyinak az einsteini relativitás elméletével szemben elfoglalt álláspontját a különböző éterelméletekre alapozó alternatív-relativista tradícióba sorolhatjuk.”
*
De milyen témákról is írt Einstein 1905-ben? Max Born szerint „az egész tudományos irodalomban a legfigyelemreméltóbb könyv az Annalen der Physik 4. sorozatának 17. kötete. Három dolgozatot tartalmaz Einsteintől. (…) Ma mindegyik elismert mestermű, a fizika egy-egy új ágának forrása. Sorrendben tárgyuk a következő: a fotonelmélet, a Brown-mozgás és a relativitás elmélete. A relativitás az utolsó téma, Ez azt bizonyítja, hogy Einstein gondolatait abban az időben nem foglalta le teljesen a tér-idő, az egyidejűség és az elektrodinamika problémái. Szerintem minden idők egyik legnagyobb elméleti fizikusa lenne abban az esetben is, ha egy sort sem írt volna a relativitásról.”
Tegyük hozzá: ezt a három dolgozatot még ugyanabban az évben követte egy negyedik is, egy rövid, három oldalas publikáció. Ebben fogalmazta meg a tömeg és az energia kapcsolatára vonatkozó híres, azóta is sok vitát kavart E = mc2 képletét. Ez a képlet jelzi azóta is szimbolikusan az einsteini megállapítások lényegét, meg egy másik, amelyik a fénysebesség állandóságára, egyben a fénysebesség mind az elérhető legnagyobb sebességre vonatkozik. Utóbbiak nem a speciális relativitáselmélet kiinduló tételei, nem posztulátumai, hanem az azokból levonható következtetések. De természetesen még Einstein következtetései.
Lényeg az, hogy mindez 1905-ben történt, aztán publikációk százai, ezrei magyarázták és vitatták ezeket az elméleteket. Einstein akkor még Bernben dolgozott, a szabadalmi hivatalban. 1908-ban habilitált a berni egyetemen, ahol két éven át magántanár volt, majd 1909–10-ben rendkívüli tanárként tanított Zürichben. 1911–12-ben a prágai egyetemen volt egyetemi tanár, ez aránylag kevéssé ismert tény. 1912-ben visszatért Zürichbe, 1914-től kezdődően pedig Berlinben volt a fizikai intézet igazgatója. A speciális relativitáselméletet követő vagy inkább általánosító általános relativitáselméletét 1916-ban tette közzé, ez aztán valóban forradalmi változásokat okozott a fizika világában. Neki, a már régóta svájci állampolgárságú tudósnak, ítélték oda az 1921-es év fizikai Nobel-díját, amelyet 1922-ben vehetett át. A Nobel-díjat nem a relativitáselméletekért kapta, hanem másik két, már említett 1905-ös publikációjáért, tehát a fotoelektromos effektus kvantumelméleti magyarázatáért és a Brown-mozgás magyarázatáért.
*
Ezt írta az újság 1922-ben: „A fizikai díjat 1921-re Einstein Albertnek ítélték. Neve a relativitás tanával lett a nagyközönség körében ismeretes. Bár elmélete sok érdemes eredményt mutathat fel, az atomelmélet újabb fejlődése is Einstein elméletén alapszik, mégis sok ellentmondást váltott ki. A Nobel-díj nem is ennek a munkának a jutalma. Planck, a berlini egyetem tanára 1900-ban a sugárzás elméletében abból a meglepő és merész felfogásból indult ki, hogy a sugárzó test az energiát nem folytonosan bocsátja ki. Az energia legkisebb oszthatatlan részekből, energiakvantumokból áll. A sugárzó testet ilyen energiaelemek hagyják el. Ezt a felfogást a fizika számos jelenségének értelmezésére használják. Einstein a fény vegyi hatásainak körében alkalmazta Planck tételét. Eredménye a szakirodalomban fotokémiai egyenértéktörvény néven ismeretes. Ezeket a vizsgálatokat jutalmazta most a svéd akadémia.”
*
Aztán meg ezt írta az újság néhány hétre rá: „Lénárd professzor, mint a Nobel-díj egyik nyertese, a Nobel-bizottság előtt tudvalevőleg formaszerű panaszt tett akkor, amikor ugyanezt a díjat megkapta Albert Einstein is, és elég éles hangon utasította rendre a Nobel-bizottságot azért, amiért nem eléggé tiszta germán szellemmel végzi hivatását.” Itt Philipp Lenardról, a pozsonyi születésű német tudósról (maga is Nobel-díjas) van szó. Pedig még csak 1923-at írtak! És sajnos a lenardi szellem ettől kezdve már megállíthatatlan volt. Márai Sándor így reagált erre, még 1923-ban: „Nincs a világon egyetem, mely nem tartaná büszkeségének, ha Einsteint előadói közé számíthatná. A berlini egyetem az egyetlen. Einstein elhagyja ezt a helyet, ahol primitív és durva megalázások hosszú sora érte éveken át. Ez a lépés Einsteinnek nem árthat, a berlini egyetemnek igen.” Mit tehetett Einstein? Továbblépett. És 1933-ban elhagyta Európát. Lenardék Európáját.
*
Einsteinnel kapcsolatban számos esetben hivatkoznak Bolyai Jánosra, részben annak okán, hogy az általános relativitáselmélet geometriai apparátusa egyfajta nem-euklidesi geometria, tehát Einstein, illetve munkatársai jól tudtak építeni Bolyai János és Riemann térelméletére. Abban a vonatkozásban is szoktak Einstein és Bolyai kapcsolatára utalni, hogy feltételezik: Einstein feldolgozott néhány fejezetet Bolyai kéziratos munkáiból is. Ezeket a kéziratokat a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Tékában őrzik, de a helyi szakemberek gondos kutatása is azt látszik igazolni, hogy természetesen Einstein nem találkozott Bolyai-kéziratokkal.
Einstein azok ismerete nélkül is tudott foglalkozni a nem-euklidesi geometriával, s ismerte Bolyai János nyomtatásban megjelent dolgozatát, amit az 1925-ben Berlinben e témakörben írt dolgozata is igazol. Ebben – egyebek között – ezt írja: „Sikerült olyan logikailag ellentmondásmentes tudományos rendszert megalkotni, amely az euklidesi geometriától abban és csak abban különbözik, hogy a párhuzamosok axiómáját mással helyettesítették. Lobacsevszkij az egyik oldalról és a Bolyaiak (apa és fia) a másik oldalról, egymástól függetlenül jutottak erre a gondolatra, és meggyőzően végig is vitték – ez elévülhetetlen érdemük.”
*
Kórodi Albert, az akkoriban Németországban munkálkodó fiatal tudós írta: 1928–29-ben Szilárd Leóval együtt Einsteint a dolgozószobájában szoktuk felkeresni. „Ez egy padlásszoba volt abban a házban, amelynek első emeletén lakott. Ennek az elkülönítésnek az volt a célja, hogy biztosítsa Einstein nyugalmát. A városi telefont is csak a lakásból lehetett felkapcsolni ebbe a dolgozószobába, és ha valaki személyesen vagy telefonon kereste, először megkérdezték, hogy akarja-e fogadni, vagy akar-e beszélni vele. Erre azért volt szükség, mert Einstein neve nagyon ismert volt a laikus közönség körében is, és sokszor zaklatták, néha egészen különös kérésekkel is. Einstein nagyon jóindulatú ember volt, szívesen volt segítségére arra érdemes ügynek vagy embernek, de ez a védelem szükséges volt.
A „padlásszoba” egyébként nagy, világos manzárd volt, egy íróasztallal, néhány székkel a látogatók számára és könyvespolcokkal. Einstein pontosan betartotta a saját maga által meghatározott „munkaidőt”, minden délelőtt és délután a kitűzött időben felvonult a dolgozószobájába. Nagyon közvetlen és barátságos ember volt. Kedvenc szórakozása volt a zene. Barátaival vonósnégyesben szeretett hegedülni. Ebben egyik társa a magyar származású Plesch orvosprofesszor volt. Sportolt is, vitorlázott. Einstein rendszeretetére jellemző a következő eset. Egy alkalommal nagyon szép idő volt, az ablakon besütött a Nap, és Einstein sóhajtva megjegyezte, hogy a hét végére biztosan elromlik az idő, és nem mehet majd vitorlázni. Mikor Szilárd megkérdezte tőle, hogy miért nem megy ma, hiszen munkája nincs időhöz kötve, azt felelte, hogy a munkarendet be kell tartani, azért kapja a fizetését.”
Csupán érdekességként említjük meg, hogy az író-költő Faludy György Szilárd Leó unokatestvére volt, aki német egyetemi évei alatt nem, de Amerikában – Szilárd társaságában – maga is találkozott Einsteinnel, s Einstein különleges szokásai közül egyet – mégpedig azt, hogy ritkán viselt zoknit – ő is követett.
*
Lánczos Kornél 1929-ben lett Einstein munkatársa. Így emlékezett rá: „Ami a mi együttműködésünket illeti, mint munkatárs, rendkívül kellemes órákat töltöttem vele, és azt mondhatnám, hogy az az év, amit mellette töltöttem, életemnek talán a legnagyobb élménye volt. Azért voltunk ilyen közeli kapcsolatban, mert tudományos világnézetünk harmóniában volt. Én szintén olyan kategóriákban gondolkodtam, mint Einstein, és ezáltal személyes, jó barátsága kerültünk. Az együtt munkálkodás úgy folyt le, hogy én részben matematikus konzultánsként szerepeltem, azonkívül pedig dolgoztam azon a problémán, ami engem érdekelt, és amit szintén megbeszéltünk. De sok minden másról is beszélgetünk, éppen azért, mert megvolt kötünk az alapvető kérdésekben és az alapvető világnézetben a harmónia.”
*
Mára tudjuk, hogy az általános relativitáselméletet (másképpen fogalmazva: gravitációelméletét) hiába cáfolták a kortársak, mert az az évtizedek során valamennyi cáfolatnak ellenállt, s a csillagászat, majd az űrkutatás eredményei folyamatosan Einsteint igazolták. Magyarországon is számosan írtak róla, de nem csak a fizikusok, hanem a bölcselők, szépírók is, hadd idézzünk tőlük néhány meglepő gondolatszilánkot.
Juhász Gyula írta 1920-ban: „Az Einstein-elmélet körül forog ma a tudományos világ érdeklődése, egy látszólag beavatottaknak szóló, és elsősorban a fizikai tudományok körébe vágó fölfedezés lázba hozta a legkülönb elméket, a legelső tekintélyeket. Hogy mennyire hatalom a tudás, azt az ilyen fölfedezések hatása mutatja, az a harc, amely körülöttünk indul, amely felkavarja a szenvedélyeket, a szerény és csöndes tudós nevét fölragadja, kiviszi az utcára, és tüntetésekre tüzeli a tömegeket.”
Babits Mihály is kiállt mellette 1921-ben: „Komolyabb kifogás lehetne a laikus szemek előtt fiatalosan túlzottnak látszó lelkesedés Einstein alakjának fontosságával szemben, de ez a mi ťkeresztényŤ folyóirataink célzatos kicsinybevevései után talán nem árt. (Bizonyos, hogy Einstein felfedezése csakugyan korszakos.)” Nem kis részben neki köszönhető, hogy jónéhány értékes elemzés jelent meg a relativitáselméletről a Nyugatban. Igen, egy irodalmi lapban, ahogyan az akkoriban divatos volt.
Karinthy Frigyes 1921-től kezdődően számos szellemes megállapítást tett Einstein-ügyben. Íme az egyik: „Ahhoz, hogy helyes szempontból lássuk a dolgot, tetszésünk szerint a mellényt vagy a kabátot tekinthetjük a kabátmellény-rendszer központjának, éppen úgy, ahogy viszonylagosan mindegy, vajon a Föld forog-e a Nap körül, vagy a Nap a Föld körül. A laikus számára első percben talán furcsán hangzik, hogy bizonyos esetben a mellényt, igenis, előbb kell levetni, mint a kabátot – de mindjárt meg fogjuk érteni egy népszerű gondolatkísérlettel. Képzeljünk el egy akkora mellényt, amelynek egyik széle a Véga-csillagképlet, a másik pedig az a pont, ahol egy sebesen száguldó vonat érinti az ellenkező oldalról érkező fénysugarat, mely egy ötmillió méter hosszú és félmillió méter széles csövön át jön – ebben az esetben annak az embernek, aki a tengerfenéken állva nézi a kabát három ujját, úgymint a jobb ujját, a bal ujját és a hátujját, a mellénynyílás akkorának fog látszani, hogy azon kifér az egész kabát.”
És végül József Attila egyik 1926-os leveléből idézve: „…előáll, de pszihikai kvalitásban az az Einstein állította eset, hogy t. i. egy bizonyos sebességi erő hat egy bizonyos testre, s ha az erő akkora, hogy a sebességi határnál (300000 km. sec.–1) nagyobb gyorsasággal kéne haladnia a testnek, akkor az erő maga is átalakul anyaggá. Ez az anyag vagyok én és ez az erő vagyok én. Azonban az anyag több lesz, az energia pedig ellenkező erők behatása folytán állandóan csökken és az ember csöndesen elfárad.”
Akárcsak azok, akik Einstein világában szeretnének teljes bizonyossággal eligazodni.
Gazda István