Az említett füzet nagyon optimistán szemléli Magyarország népességének alakulását s erre akkor minden oka meg is volt. Mi is adott okot a bizakodásra?

A honfoglaló magyarok pontos számát nem ismerjük, a becslések szerint 4-500 ezren lehettek és a honfoglalást követő két évszázadban körülbelül további kétszázezer ember olvadt be a magyarságba.

A 12. század végére az itt élők száma elérhette az 1,8-2,2 milliót, ami a besenyők és uzok betelepítésének és a természetes szaporodásnak együttes eredője volt. A gyors fejlődés azonban a 13. századtól megakadt. Az első és a második tatárjárás, az ezt követő járványok és éhínség hatására bekövetkezett az „első demográfiai katasztrófa”.

Ezt követően ismét a gyors fejlődés időszaka következett, a népesség száma a 16. század elejére körülbelül 3,5-4 millióra növekedett.

A török hódoltság ismét visszavetette a fejlődést, a népesség a 16. század végére 3 millióra csökkent s ezen belül is a magyar anyanyelvűek aránya a korábbi 80%-ról 35-40%-ra esett vissza. A demográfiában ezt tartják számon „második népesedési katasztrófaként”.

Az 1700-as évek végéig csak becsült adatokra támaszkodhatunk, ekkortól viszont már –legalább részleges – népszámlálási adatok is rendelkezésünkre állnak. Igaz, hogy ezek az ún. határőrvidék polgári lakosságát és a tényleges katonai szolgálatot teljesítőket nem tartalmazzák, mégis hozzávetőlegesen pontosak.

Az 1700-as évek végére kialakult vagy fennmaradt településeken (10 939 község, falu és 492 város) összesen 1 327 606 ház volt. A népesség döntő többsége ekkor még 500 főt meg nem haladó falvakban, községekben élt. A mai főváros lakosságának száma sem érte még el a hatvanezer főt, Pécs tizenegyezer lakosú kisváros volt. A községek és a városok között sem volt még olyan határozott különbség, mint amilyen majd a 19. század végére kialakul, de a községekhez viszonyítva már ekkor is egy városi háztartásra legalább egy fővel kevesebb lakos jutott.

Az akkori népesség 1960-as évek-beli államjogi határok szerinti megoszlásából látszik, hogy az 1700-as évek végén 5 843 885 fő, azaz az összlakosság 68,5 százaléka nem a mai magyar területnek volt a lakója. Mindezzel együtt a magyar népesség kárpát-medencei történelme arról tanúskodik, hogy a népesség reprodukciója a népesség számának folyamatos növekedésével járt együtt.

A 19. században, az ipari termelésre történő áttéréssel és a polgárosodással megkezdődött az ún. „első demográfiai átmenet”, ami Magyarországon később és az Európaitól eltérő módon ment végbe. Amíg ugyanis a termékenység csökkenésének kezdete nagyjából egybeesett a nyugat-európaival, addig a halálozási szint nálunk továbbra is magas maradt s egyértelművé vált a népesség elöregedésének folyamata.

Ennek ellenére az 1787-et követő hat évtizedben legalább 3,6- 4,8 millió fővel növekedett az ország lakossága, vagyis 39-50%-os emelkedés következett be s nagyon fontos, hogy ez nem a betelepüléseknek, hanem a természetes szaporodásnak volt köszönhető. Ha belegondolunk, hogy közben szinte folyamatosan járványok is tizedelték a lakosságot, a növekedés valóban igen biztató!
1900-ban az ország lakosságának száma 16 838 255 főre növekedett.

Ez a változás szoros összefüggésben állt a polgárosodással, az egészségügyi viszonyok javulásával. A 19. századot is meghatározó tendenciával szemben, amikor a demográfiai folyamatokat a nagyarányú termékenység és a magas halálozási arány együttesen jellemezte, az 1880-at követő évtizedekben a halálozások aránya jóval gyorsabban csökkent, mint a születéseké.

Az 1869 és 1900 közötti népességszám növekedésével kapcsolatban összességében tehát megállapíthatjuk, hogy azok a várakozások, amelyek a 20. század kezdetén a megelőző négy évtized eredményeire alapozva a hazai népességfejlődés további pozitív kibontakozásáról szóltak, nem voltak túlzóak.