Az öngyilkosság kutatása

Kántor Judit

Az öngyilkosság megítélése koronként és kultúránként változott. A közfelfogás szinte minden korban természetesnek tartotta, ha valaki öngyilkosságot követett el; voltak helyzetek és helyszínek, ahol ez a tett egyenesen kívánatosnak és erkölcsösnek számított.

Az ókor megengedő volt az öngyilkossággal kapcsolatban, sőt ez sokszor javasolt viselkedést jelentett, mivel az öngyilkosság emberi képesség és így a szabadság sajátos szimbólumának minősült.

A mai tudományos beállítottság az orvostudomány fejlődésével és az elmebetegekkel való foglalkozás során fejlődött ki. A tapasztalatok azt a szabályszerűséget "rajzolták le", miszerint az öngyilkosság az élet legmagányosabb aktusa és saját lényünk elpusztítása voltaképpen szociális megnyilvánulás.

A XVIII. századtól a morálstatisztikák segítségével kezdték az öngyilkosság számadatait nyilvántartani. Ebben a korban a világfelfedező utazások más vidékeken elterjedt öngyilkossági szokásokról is beszámoltak. Ebből a korból maradtak fenn olyan beszámolók, amelyek öngyilkossági kísérletet végrehajtott túlélőkkel készültek. Ezeknek a beszámolóknak a nyomán terjedt el az "átmeneti elmezavar" koncepciója, amely összefügg az életösztön elméletével.

A korai esetgyűjtésekben felfigyeltek a melankólia szerepére. Azt tapasztalták, hogy számos olyan öngyilkosságot követtek el, melyekben az okok mások számára beláthatatlanok, melyekben az egyén búskomorrá válik, és a megszégyenülés helyett választja a halált. Az indíték nélküli szuicidium ekkor is nehezen volt magyarázható.

Az esetek rögzítésével egyre gazdagabb információk álltak rendelkezésre az öngyilkosság okainak megértéséhez. Felfedezték a szorongás jelentőségét, felismerték a tett teátrális eseteit.

---

E felismerések nyomán terjedt el a hisztéria fogalma. Leírták a bosszú mozzanatát, hisz sok elhagyott, megalázott ember más kertjében akasztotta fel magát. Számos esetben a sugalmazott öngyilkosság volt a központi motívum, miszerint a becsület elvesztése, az anyagi csőd, a nem kívánt terhesség kényszerűen vezetett az öngyilkossághoz. Az eseteknek nagy szerepe volt az időskori öngyilkosságok felértékelésére is, ahol a fő indíték az egyedüllét, a betegség és a betegségtől való félelem.

A kor eseti elemzéseit Durkheim munkássága háttérbe szorította. Durkheim a kor statisztikai adataira támaszkodott és Az öngyilkosság című könyvében kifejti, hogy az egyéni okoknak nem sok szerepet tulajdonít. Azoknak csak az egoista öngyilkossági típusban van némi szerepe, de a szerző itt is a menekülés tényezőjét hangsúlyozza. Az egyéni okokat járulékos tényezőknek tekinti a társadalom befolyása mellett. Durkheim tagadta a pszichológiai megközelítés célszerűségét és érvényességét.

Az esetek szerepe a mélylélektan megjelenése után erősödött meg újra, új szemléletet a pszichoanalízis eredményezett. A fő elvüket a bűntudat, az önbüntetés, valamint a levezethetetlen agresszió befelé fordítása jelentette. Stekel azt állította, hogy az öngyilkosság valamilyen kapcsolat elvesztésével függ össze, amikor az egyén nem képes, vagy nem akar az adott kapcsolat nélkül élni. Az öngyilkosságban a kapcsolati partnert akarja megölni, ezért mondta azt Stekel, hogy nincs öngyilkosság gyilkossági szándék nélkül.

Freud a "halálösztön" fogalmát részben az önpusztítás, öngyilkosság magyarázatára találta ki. Elmélete szerint az élethez kötő erők meggyengülése váltja ki a halálösztön elszabadulását.