Az ember származásáról

1905 | Április

Az ember szárazásáról igen jó kis népszerű füzet jelent meg német nyelven az ismert jeles és széptollú természettudományi írótól, Bölsche-től, a kit a közönség a Tudás házi kincstára czímű német vállalatban megjelent A természet fejlődéstörténete czímű nagyobb munkája és jó Darwin-életrajza alapján már előnyösen ismer.

A Stutgartban Kosmos néven megalakult Természetkedvelők Társasága népszerű természettudományi füzetek kiadását is programmjába vette. E sorozatban jelent meg Bölsche füzete. Behízelgő, igazás szép stylusú leírással fog hozzá és ügyesen adja elő a dolgot.

Igazán nem szabad kicsinyelnünk a tudomány népszerűsítőinek szerepét. A tudásnak épp oly térhódítása ez, mint ama másik, a mivel a komoly tusományos munka terjeszti ki a tudomány birodalmát.

Emez a tudás anyagátnöveli, amaz a tudomány hiveit. Csak a régi módra kiváltságos kaszt gyanánt elzárkózó tudósvilág nézhette le megvetéssel a népszerűsítők mindenkor becses munkáját.

A fennebb említett kiadványok is kiválóak e nemben s újabban a A mindenség és az emberiség czímen hatalmas ötkötetes díszmű hagyta el a sajtót,mely szintén kizárólag e czélt, a tudományok népszerűsítését, a nagy mindenségre és benne az emberiség szerepére, helyére,világhelyzetére vonatkozó ismereteink népszerűsítését szolgálja.

Boldog ország, hol ilyesmi létrejöhet s a modern haladás az egészséges irányával példát ad az emberiségnek.

S e nemben igen sikerült a Bölschke-füzet is. A geologiai régiségbe vezeti be az olvasót, szépen fejti ki, hogy a hol megszűnnek az írott feljegyzések, hiszen a történelem csak 6000 évig megy vissza, a hol írott szó nem beszél, ott beszélnek a kövek és pedig akármint kövületek, lenyomatok, akár mint kőszerszámok.

Így lassan népies nyelven megismerteti az olvasót az ősemberrel, azután fejtegeti az emberszabásúmajmokhoz, különösen a gibbonhoz való hasonlóság fokát, majd a geologiai őskor majomalakjaira tér át.

Végig követi visszafelé a fejlődés feltételezhető folyamatát, a félmajmokon, az erszényes állatokon, a fogas-csőrös állatokon át az úgynevezett theromorphokon, a tüdős halakon, őshalakon, lándzsáshalacskán, feérgeken, gastrulaalakon át az egysejtű állatokig.

Felmerül még az a kérdés, mik voltak ennek az ős-sejttől az emberig tartó hatalmas, évmilliókra terjedő fejlődésfolyamatnak hajtó, létrehozó törvényei. Erre ma még – Bölsche szerint – legjobb várnunk a felelettel, bár a darwinizmus erre is jórészben megfelelt, de ezek éppenséggel sem olyan megállapodott, végleges dolgok még, mint maga a leszármazás.

Igen méltatlannakjelenti ki Bölsche azt a vádat is, hogy a darwinizmus hitelét vesztette volna. Olyan emberek eresztik szélnek az ily légből kapott vádakat, a kik ugyan teljesen tájékozatlanok a kérdésban, de ab ovo ellenségei minden tudományos haladásnak.

Így Darwin e nagy fejlődés törvényeit kutatva, arra a kérdésre, hogy miért történik ez, a jobban alkalmazkodók fennmaradásával iparkodott felelni, a változott viszonyok közt lefolyó létküzdelem természeti kimustrálódása közepette.

Épp így hozza létre a természeti kimustrálódás a színbeli alkalmazkodást az adott környezethez. Csakhogy itt még sok kérdés merül fel.

Weismann a szerzett jellmevonások átöröklését kereken tagadja. Hugo de Vries meg a variálás nagy szerepét emeli ki épp, szerinte periodicusan gazdag változatokat hoznak létre a fajok, a természet az életküzdelemben csak a legalsóbb változatokat mustrálja ki s így keletkeznek új fajok. Ez a mutatiós-elmélet.

Ha így a fejlődés „miként”-je elég problematikus is Bölsche szerint, maga a leszármazás annál jobban valónak bizonyult. Minden kétkedés, minden panasz hiába ezzel szemben. Az ember azért megmarad annak, a mi. Ez nem fosztja meg őt semmitől. Eszményei mind megmaradnak.

A ki a vallásban talál enyhülést, azt ezután is meg fogja benne találni.

Íme, ez röviden a népszerűsítő füzet tartalma. Valóban igen sikerült. Számos tiszta, világos kép teszi még tanulságosabbá a szöveget, melynek fő sajátsága szintén a világosság, tisztaság a gondolkodásban, az észjárásban és a nyelvben egyaránt.