Sokszor láttam már tüzesen játszani magyar csapatokat, de igy még nem. Máskor a legjobb csapatok a fölény tudatában lazsálni szoktak, amiből azonban itt most semmi se volt.

A 11 ember folyton - folyvást dolgozott, mint akiket a furiák kergetnek. Egy perc eszmélni valóidőt nem hagyott az ellenfélnek. Csépelte, nyugtalanította, mig a mérkőzés végin az a sóhaj szakadt ki az agyonkinzott vendégekből, hogy hála Istennek, csakhogy nem még rosszabbul esett meg a dolog.

Ezt a boszuvágyat, ezt a szüntelen energiát a fölingerelt nemzeti önérzet diktálta. Meg kellett mutatni, hogy ott Zürichben nem az emberek, hanem a trükkös vendéglátás győzött. formájúnak igérkezett pláne a mérkőzés vége.

Mikor a Szent Péter kakasa háromszor szólott, az nem járt nagyobb bajjal az emberiségre, mint mikor a Meisels sipja háromszor megszólalt. A nagy tér egy pillanat alatt mozikban soha nem látott nagyszerűséggel telt meg beözönlő néppel.

S mikor a tömeg - az ördög tudja miféle ostoba impulzió hatása alatt - egy ártatlan percben elkezdett nyomakodni a szűk kijáró felé, a. pályakerítés környéken ott leselkedett a sárga fogu Halál. Egy nu alatt letaposták a korzó-székeket és egy másik szempillantás alatt kezdték közétaposni az elől csetlő-botló embereket. Ha nincs ott néhány mindenre elszánt szövetségi ember, akik a testükkel tartottak fön a halálba rohanó áradatot, ma a veresbetűs ünnep véres betűs katasztrófanappá devalválódott volna.

Elájult leányokat huztunk ki a széktörmelékek, meg az emberek lábai alól.
Ököllel és bottal kellett észretéríteni a megvadult tömeget.
Áttérünk a mérkőzésre.

Nem szándékom megismételni, amit a lapok már tüzetesen lefotografiáltak. Hogy kezdődött, melyik percben ki hová lött, a mérkőzésnek ezt a statisztikai rovatát már bőségesen közölte minden ujság.
Itt csak azt akarom megjegyezni, hogy a mérkőzés az első perctől végig veszélytelen volt.

A tömegek tömege a maga szorongásában még rá se ért drukkolni, amikor már az első gól bentvolt. A lelkek még viharoztak attól a hallatlan tetszésbődüléstől, amit csak a football tud kiváltani az emberből és már megszületett a második gól.

És folyton, szakadatlanul a magyar fölény dolgozott. Nem az a fölény, amit az aggódok mesélnek egymásnak a keserves szorongás idei alatt, hanem az a megsemmisítő biztonság, ami mosolyt csal ki a nézők arcára. Negyedórákon át valóságos egy-kapu tréning folyott.

A szük hálóban, amit a magyar támadás vont a svájciak körül, ott vergődött az ellenfél tehetetlenül s ha néha pajzán kedvükben kieregették őket a mieink, az csak a macska-egér játéka volt, ami szép a macska gazdájának, de nem szép az egérnek. Meg kell adni, hogy a magyar csapat brillirozott. Az a fene magos tudat, hogy most mindennek sikerülni kell, csupa lángészszé avatta a 11 emberünket.

A roskadt inakat a lelkesedés mámora vaspántokkal edzette meg. Soha nem látott eszélyes trükkök születtek meg. Hatalmas iram mellett magvas kombináló játék, bátor előretörés, állandó merész támogatása a csatársornak: ez volt a csapat képe.