Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1912 | Április

A Csoda - Reinhardt a londoni Olympiában

Gondoljuk el egy legalább háromszor oly hosszú, de szélesebb és magasabb csarnokot, mint a budapesti nagy Vigadó. Ezt a csarnokot alakították át kőoszlopokat utánzó munkával, csúcsíves, üvegfestésű ablakokkal gót székesegyházzá és ebben folyt hónapokon át A Csoda (The Miracle) előadása Londonban.


Belépünk a nagycsarnokot körülfutó folyosóba, hogy benn a székesegyházban elfoglaljuk a helyünket és már ez a hosszú folyosó is olyan, mintha a szinfalak mögé kerültünk volna. Kellékesek állnak nagy arany-ezüst kupákkal, tálakkal megrakott asztalok mellett, hogy a kellő jelenetre készen legyenek; tovább vagy harmincz-negyven gyönyörű ló abrakol hosszú jászlak mellett; ismét odább egész falka vadászkutya lánczra kötve, egy-két csótáros szamár; ezeken túl ismét szinpadi kellékkel, mennyezetes karszék, trónemelvény, ágyu, szekér, miegyéb.


Végre bejutunk a templomba, vagyis a szinházba. A nézők helyei a nagycsarnok két oldalán húzódnak; az első sorok egy magasságban a színpaddal; a mögöttük levők kissé magasabban. A székesegyház szinte lélekzetfojtóan nagy látvány. Szertelenül nagy. Hogy a rengeteg oszlopok valahol fenn, messze, gót ívekbe futnak össze, azt csak sejtjük, a mint a mérhetetlen magasság homályából lefüggő nagy piros és aranysárga üvegű ampolnák (mintha lefüggő izzó tulipánkelyhek volnának) oda tudnak vetni egy-egy kevés sejtelmes világosságot valamelyik bolthajtásra.

 

A csarnok egyik végét óriási gót kapu zárja el, a mely a fal teljes magasságában nyílik és vagy tizenöt méter szélességben. A másik végén a csarnoknak ott függ a harminczhat láb magas kereszt. A mint a nézők nagy tömege elhelyezkedik, a halk zsongásból, mely mind a szertelen méreteket és a misztikus hatást kommentálja, egyre több helyről hangzik ez a kérdés: Hol a Madonna? Mert hiszen a mirákulum épen az, hogy egy gyönyörű Madonna-szobor, melyet élő nő személyesít s a mely szobornak ruháját, trónját koronáját mind Botticelli egyik képéről mintázták, életre kel.

 

A Madonna azonban nincs sehol. Helyette, nagy aggodalmat keltve a nézőben, épen a székesegyház legeslegközepében áll egy óriási kerek oszlop; átmérőben is lehet vagy három méter. Itt is, ott is aggódni kezdenek, hogyan lehetett már ezt az oszlopot oda tenni, hiszen majd épen a Madonnát nem látjuk tőle. Következett a maga tanításait mélyebben vésni a lelkekbe.

Mielőtt a játék megkezdődnék, egész csapat ministránsgyermeknek öltözött szereplő járja be a végtelen szinteret, tömjének füstölőkkel. A sorok már mind zsúfolva vannak. Ekkor egyszerre gyönyörű, öblös, mély harangzúgás kondul meg. Ez a jelzés arra, hogy a helyét mindenkinek el kell foglalnia.

 

És e perczben az történik, hogy az oszlop, mint valami hengeralakú, üres tok, felrepül a magasba és mialatt a tetőn elhelyezett reflektorok ontani kezdenek egyetlen egy pontra valami sajátságos aranyzöld fényt, az oszlop helyén ott ül trónján a Madonna drágakövektől sugárzó arany tiarával és olyan palástban, a melyről igazán nem tudjuk eldönteni, brokát-e az, vagy érczszövevény, a sugárzása olyan káprázatos. De a legbámulatosabb mégis az, hogy minden előzetes értesülésünk mellett is kétkedhetnünk kell, lehet-e az a teljesen mozdulatlan szoborarcz, szobortartás élő nő. Carmi Mária, a kit Reinhardt oly soká keresett e szerepre.


Én nem egészen értettem, hogyan lehetett az, hogy mind a londoni, mind a külföldi lapok közül néhány csakis szenzácziót látott abban, hogy ennek a nagy „látványosságnak” (mert hiszen volt még olyan is, a ki annak nevezte) a kedvéért Reinhardt székesegyházzá alakította a csarnokot. Én azt hittem, ha az irodalomtörténeti könyveinket felütnénk, ott megtalálnánk azt a tényt, hogy a középkorban voltakép a templom volt az, a honnan a szinjátékok kiindultak, mikor az egyház a szinpadszerüen jelenetezett miniszteriumok révén is.

 

Mikor a levegő tele van tömjénillattal és harangzugással, akkor egyszerre megzendül az a csodás, nagy orgona, a mit külön a darab kedvéért építettek, villamos erőre rendezve be. Búg, zeng az orgona és a csarnok legvégéről lengő, ködszürke és fehér palástokban jönnek az apáczák, mint nagy galambsereg. A hermelinpalástos ősi fejedelemasszony, a kire a Madonna csodatévő szobra bírva van, érezni kezdi évei sulyát és a székesegyház kulcsait átadja egy bájos, fiatal apáczának.

 

(Truhanowa Natasa) Ez a csaknem gyermekes ifjúság örömével, tapsolva, boldogan veszi át a kulcsokat, hogy szerepét mindjárt megkezdje, mert a nép már tolong odakünn, hogy betegeiket, nyomorékjaikat behozhassák a csodatévő szobor elé. A rengeteg kapu kitárul és betódul rajta szinpadon eddig még soha nem látott nagyságú tömeg, mert hiszen a szereplők száma kétezer, nem számítva ide az ötszáz énekkari tagot és kétszáz zenészt.


A szobor ma sem dönti híveit csalódásba, egy agg és tehetetlen nyomorék, a kit gyékényágyon hoztak be, egyszerre nagy hangos kiáltással emelkedik fel s előbb tántorgó, de egyre erősödő léptekkel a szobor elé járul és tanuságot tesz arról, hogy meg van gyógyítva. Az apáczák és a tömeg exaltált énekkel dicsőitik a csodát.


A templom új őrzője egyedül marad, de nemsokára azt hallja, hogy künn vidám, ártatlan gyermekhangok énekelnek. Gyanútlan, derül fiatal lelke látni kivánja őket, kitárja nekik a kaput, de azt nem tudja, hogy beoson velük az is, kit sajátságosan az angol szinlap is e német szóval jelez: Der Spielmann A fuvolás (Pallenberg Max) nem más mint a mindent megrontó gonosz szellem.

 

Az apácza játszik, dalol, tánczol a gyermekekkel, mert hiszen a kötelesség elhanyagolásához az első lépés gyakran oly ártatlan dolognak látszik, de lelkében már visszhangzani kezd a fuvolás hívása, a mely a világ csábító szózatát jelképezni. Az apácza a nagy kapu mellé jut kergetőzés közben a gyermekekkel és ime, a küszöbön ott áll kitárt karral, tetőtől talpig csillogó aczélpánczélban a Lovag.

 

(Payne Douglas) A leány megriad és erős, hosszú küzdelemben áll ellent, közben a fejedelemasszony visszatér s látva a nyilt kaput, megfeddi az apáczát és azt a vezeklést rójja reá, hogy egész éjjel a Szűz szobra előtt kell térdelnie. A leány ismét magára marad tehát, de a bezárt kapun át csalogányének hangzik, a hold varázsa esik be reá és egyszerre csak kopogás is hangzik a kapun.

 

A világ beszél a leányhoz. Ez a porba borulva könyörög oltalomért, erőért jeladásért a szoborhoz, de jel nem érkezik; ekkor a leány, szinte önkivületben, elragadja a Szűz öléből az ott pihenő szent Gyermeket. A szentségtörésre azonban kitör az égzengés és valami láthatatlan hatalom kiragadja az apácza kezéből a Gyermeket és az eltűnik a mennyezet homályában.


A nagy kapu kitárul és a Lovag ott áll ismét egész daliás szépségében, megbűvölt, rajongó tekintettel nézve az apáczára. A fuvolás csábító zenéje is csalja a leányt és ez végre fátyolát, övét, palástját letéve a szobor elé, elmegy a lovaggal. A székesegyházban óriási magány és némaság. Ekkor a Szobor megmozdul. Oly lassan, mintha élettelen volna minden atomjába egyenként szállana bele az élet, felemelkedik, lelép a trónról. Koronáját, palástját letéve, lehajlik és magára ölti a boldogtalan, tévedt apácza ruháját.


Itt pedig meg kell állanunk egy perczre. A darab, oly alakban, a hogy adják, Vollmöller munkája, de voltakép nem egyéb, mint egy gyönyörű középkori legenda átdolgozása. A hol az iró nem maradt hű a legendához, hanem megváltoztatta, ott voltakép el is rontotta, vagy legalább nagyon meggyöngítette.

 

A legenda maga ugyanis azt mondja, hogy a szegény megtévedt apáczán a Szűz mindent megértő, mindent megbocsátó égi irgalma könyörül meg: a szobor úgy foglalja el az apácza helyét, hogy senki nem tudja meg, s mikor a leány végre megtörten, megalázottan hazatér, akkor sem tudja senki, hogy távol volt. Ez a legenda a Szentírásnak azt a szavát példázhatná legjobban, hogy a szeretet „mindeneket elfedez”. De Vollmöller darabja nem így adja a szöveget, hanem persze sokkal szinpadiasabban.


Reggeledik; az apáczák beözönlenek imára, de a mint az üres trónt látják, a némajáték szereplőinek ajkáról ekkor hangzik fel az első hang: irtózatos erejű, megriadt sikoltás, a mely csak úgy hasítja a levegőt. Az apácza fátyolába burkolt nőalakot fenyegetni kezdik, de a mint ez feléjük fordul, lelkükből még egy sikoltás tör elő, de ez már az exaltáczióé. A Madonna életre kelt és köztünk van.
A beözönlő tömeg is hódolattal környezi és a gyermekek ellenállhatatlan erőtől vonzva sietnek hozzá.


A Fuvolás ezalatt tovább vezeti a lovagot és a leányt. A holdas erdőben való megpihenés nem tart soká; rajtuk üt csatlósaival a Várúr. Szilaj, vad küzdelem keletkezik, a lovag elesik, a leányt a Várúr várába viteti; a Fuvolás hangszerén pedig megszólal most először a Halál melódiája.


Valahányszor új jelenet kezdődik, az egész csarnok teljesen elsötétül és a nagyon kevés, mindössze néhány darab díszletet vagy kelléket a sötétség védelme alatt gördítik be. Így gördül most be a lakomázó asztal, mely körül a Várúr tivornyázó czimborái ülnek. A Fuvolás arra veszi rá a leányt, hogy tánczoljon a Várúr és vendégei előtt és ez, most már fényes brokát öltönyben tánczolni kezd az asztalon.

 

Mintha valami pompás virág hajladoznék, oly szépen lejti Truhanowa Natasa ezt a tánczot. De egyszerre mintha megbénulna. Mozdulatlanul mered az ajtóra. A királyfi áll ott a küszöbön. És a hogy nemrég a Várúr ragadta el jogtalanul a leányt a lovagtól, most a hasonló veszteség ő reá vár; mert a királyfi elnyeri a leányt koczkán. Elmennek és a tajtékzó, dühöngő Várúrral csak a Fuvolás marad, a ki megmutatja neki tehetetlen dühe egyetlen csillapítóját, a tőrt. A Várúr végez magával és a Fuvolás rázendíti ismét a Halál melodiáját.


A király önkénykedése azonban megint csak hasonló összeütközésre lel. Atyja, a király követeli, hogy tegye szabaddá a leányt; először csak lovagi, pártfogó szándékból teszi ezt, de a leány végzetes szépsége reá is hatni kezd; a király maga menti meg a leányt, de álarczos rablók rajta ütnek s a király védekezve, az egyiket leszúrja, hogy az álarcz levételekor az áldozatban saját fiát ismerje fel.


A világ csábítása és a romlása vívó Fuvolás hívó szava eddig mintha emelkedőre vitték volna a leányt. De hogy a rosz úton való emelkedés csak arra jó, hogy a zuhanás annál szörnyübb legyen, az mielőbb kiderül. A királynál is nagy tivornya járja, mert a boldogtalan apa feledni akarja fiát. A leánynak újra tánczolnia kell.

 

Ragyogó, aranyba és lángszinbe játszó ruhájában, mint valami élő fáklya imbolyog, majd pereg a tánczban; nekiszilajodva kikap két fáklyát a tartókból s azzal tánczol. Sikoltás hangzik fel: valami kigyulladt! Néhány percz mulva öles lángnyelvek csapkodnak a teremben az asztal körül mindenütt. Nagy a pusztulás, de a király és a leány életben maradnak és épen ezért a leányt boszorkánysággal vádolják.


Meg kell jelennie a vérbiróság előtt.
Óriási tömeg. Az emelvényen fekete álarczos vérbírák; a bakó készen áll a bárddal. Silány szekéren hozzák az apáczát. A főbíró álarcz alatt nem más, mit a Fuvolás, a ki már ki is mondja a halált, de a mint a leány válláról lerántjuk a palástot, hogy feje a bárd alá hajolhasson, a néptömeget is úgy megszédítit az a végzetes szépség, mely róla sugárzik, hogy megmentik és a leány fehér lovon elmenekül.


Sorsa azonban már lejtőre ért. Változik a kép: a nyárnak vége; hó szállingózik a földre. Az országúton tábori csapatok jönnek ágyúval, szekerekkel; utánuk a táboroktól elválaszthatatlan ingyenélő, alacsony csőcselék. Egyszerre megint felhangzik a Fuvolás zenéje. Jön; mögötte a boldogtalan leány megtörve, megalázva, végleg elveszetten. Roskadozva, erőtlenűl halad, csak karján nyugvó gyermekét védi a hidegtől.

 

A megrontó szellem, a ki átkos munkáját már bevégezte, most már nem hizelgőn, csábítóan bánik vele, hanem szivtelen durvasággal. A mint a leány csaknem önkivületben követi már, egyszerre a Fuvolás megzendíti megint a Halál melódiáját és ekkor lassú, árnyszerű vonulással elhúzódnak a leány előtt azok alakjai, a kik az ő szerelmét kivánták s azért lakoltak. Jön a lovag, a várúr, a herczeg, a király és akkor aztán jön a lejtő fordulása. A király nem az utolsó a sorban. Korántsem az. És a ki utolsó a sok között, az már igazán utolsója a tábor körüli tömegnek is.


A kötelességmulasztás, szószegés, bűnretérés útján tehát nem lehet megállani. Mikor a fuvolás már-már kitör diadalmas hahotában, azt hive, hogy visszatérés sem lehet a vétek útjáról, akkor a leány egyszerre meghall egy minden máson áttörő, minden fölött győzedelmeskedő hangot, a kolostor zengő, búgó harangját. Erre egyszerre erő költözik abba a szegény, elgyötört, lealázott lélekbe, erő, a mely megküzd még azzal a megpróbáltatással is, hogy szégyene, bűne tudatában oda kell állnia azok elé, a kik a kolostor tiszta, szent levegőjének élnek.

 

Erőt nyerve fut, fut a hóviharban, egyenest haza a kolostorba és oda roskad a Madonna elé. A szent Szűz lehajol hozzá, visszaadja neki fátyolát, apáczapalástják, maga pedig elfoglalja trónját újra, sugárzó pompában és dicső szépségben. A leány ekkor látja, hogy gyermeke, a kit a hóviharon át hozott ide, halott. Oda helyezi a szobor elé, a ki lehajolva fölemeli a bünnek, nyomornak azt a boldogtalan kis parányát is. A mindent megbocsátó szeretet még azt sem taszítja el.


Az apáczák ekkor sereglenek be, mert karácsony reggele van. Új csoda, új mirákulum köszönti őket; a Madonna trónján ül ismét; a mennyezetről pedig rózsatenger hull le a megváltó szeretet dicsőitésére.


Hogy a „Csoda” milyen óriási hatást tett Londonban, annak az, hogy már hónapok óta szakadatlanul, minden este megtölti a csarnokot közönséggel, csak egyik csekélyebb bizonyossága; többet nyom a latban az, hogy a róla való czikkezés még mindig folyik a lapokban; a minap pedig külön előadást rendeztek az összes egyházak (Angliában van vagy 16 féle felekezet) papjai számára és 4000 pap nézte meg egy este az előadást.

 

A sok százféle véleményből az az egy tény azonban nagy tisztasággal szűrődik le előttünk, hogy itt egy óriási méretű és óriási fényű „látványosság”-nál százszorta többel állunk szemben, mert magából a fenséges legendából az emberi lélek gyarlóbb és magasabb szózatának, a világ veszedelmeinek, a vallás fölemelő erejének és a szeretet mindent megváltó hatalmának olyan szózata beszél hozzánk, a melyre nézve minden szivben csak egyféle lehet a vélemény.


Gineverné György Ilona

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Mini galéria
Az apácza és a fuvolás A Madonna élő szobra
HIRDETÉS
Cikk-ajánló
Vizi ruhák Vizi ruhák
A szárazföldi katonára leselkedő halál-ok sokfélesége két elemmel...
Gyáralapítások Gyáralapítások
Rimaszombatban német aczélgyárosok uj aczéláru-gyárat épitenek. A...
A világ leggazdagabb embere A világ leggazdagabb embere
Az amerikai pénzvilág szakértői megállapították, hogy a világ...
A fiumei ügy rendezése A fiumei ügy rendezése
Fiumében már évek óta ideiglenes állapotok uralkodtak; e helyi...
Megrázkódtatás nélkül mult el a kritikus ultimó
A magyar gazdasági életnek talán még sohasem volt olyan kritikus...
Román-bolgár háboru előtt Román-bolgár háboru előtt
A balkáni háborunak kevés hiján ujabb folytatása akadt. Az a...
Rákosi Mátyás az Országos Kaszinóban és a Gerbeaudban Rákosi Mátyás az Országos Kaszinóban és a Gerbeaudban
1919. március hó 21-én alkonyattájt az Országos Kaszinó helységeibe...
A legitimisták a frankhamisitási üggyel kapcsolatban az Albrecht-kombináció likvidálását követelik A legitimisták a frankhamisitási üggyel kapcsolatban az...
Politikai körökben a Zadravetz püspök letartóztatásai megindult...
Anyák, ne verjétek a gyereket! Anyák, ne verjétek a gyereket!
- Jaj, mikor az a gyerek olyan rossz - halljuk az izgatott...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98